Mit szeretek?… Ezt sokszor kérdem magamtól.
A kék eget?… A múló napokat?…
Egy arcot?… Egy mosolyt… Vagy tán a régi,
szivembe visszacsengő dalokat?…
Mit szeretek oly nagyon, hogy tíz körmöm
ennyire az élet husába vágom?!…
…Én úgy hiszem, hogy azt a Valakit,
aki lehettem volna e világon…
Nagy erős akartam lenni
Ki nevet az élet viharán
És lettem kicsinyke gyönge ember
Elfáradt vándor a szaharán
Az élet száraz rőt homokján
beszívódó piciny patak
mely hasztalan igyekszik futni
a sivatagban elapad.
Kitárom zsenge vézna testem
a magasságos ég felé
Erősítse meg hivő lelkem
s legyek hatalmas hirdető
Új magvető, ki folyton izzik
mint el nem hamvadó parázs
Ki fellángol s ha kell elég,
a gyűlölet vak sugarán.
1942. december 24.
Az Ér nagy, álmos, furcsa árok,
Pocsolyás víz, sás, káka lakják.
De Kraszna, Szamos, Tisza, Duna
Oceánig hordják a habját.
S ha rám dől a szittya magasság,
Ha száz átok fogja a vérem,
Ha gátat túr föl ezer vakond,
Az Oceánt mégis elérem.
Akarom, mert ez bús merészség,
Akarom, mert világ csodája:
Valaki az Értől indul el
S befut a szent, nagy Oceánba.
“Jobb dolgunk volt a Bach korában!”
Kiáltja száz ifjú torok.
És rájok áll is e dolog:
“Hajh! a boldog gyermekszobában!”
1869.
Tí, ti az újítás megrögzött ellenezői,
Ösmerlek, ráncos homloku tisztes urak!
Láttalak: agg bundáitokat lehajítva szugolyba,
Ittatok új bort és ettetek új kenyeret;
S nem kérétek-e mind egyaránt új s ifju menyecskét?
Szégyen! az új hold is fönn vala lakzitokon.
1830 októbere előtt
Mint a fergetegek tollat levegőbe emelvén
Majd feljebb űzik, majd ismét földre terítik,
Ugy kit az elsőség mellyűl bal sorsa elűzött,
Fáradozásának szárnyán feljebb mehet ismét.
Oh! ha tehát a gondok után törekedni lehet még
Feljebb, mit nyúgszom, jobb lesz probálni szerencsét,
Mint rút szégyennel mindég lealázva maradni,
Mint szégyen mellett rútúl lealázva maradni.
Pest, 1816
Aki húszéves, az hunyja be szemét
Mikor úgy érzi, valamit tennie kell és kábult
Attól, hogy amihez fogna, nincs, vagy messze van.
Az húnyja le. Idővel ő megérik. Az, amit várunk,
Csirázik és nő. Egykor eltelíti
A lelket és egy napon él és szilárd a világ.
Addig csak járjon és keljen és fájjon. Ne lelje helyét
Az ő nyugtalanságát ki bánja? és mi vész el
A világból azért, hogy ő nem csinál semmit.
Majd él és cselekszik helyette más.
Élet haszontalan szerszáma: hányódjék szép hüvelyében!
Lógjon és lengjen. Egy napon mély csillogással
Csillog a létre s merül el anyagában;
A létnek eggy lesz; neki mély öröm.
Csak semmi kétség! kétségbeesés! Csak közöny, közöny!
A lélek gép, mely önmagát faragja;
Idő kell neki. Mindnyájan megnyugszunk.
Húszéves lány, te másik, halott, akin nevettem
Egyszer: azt bánom. Kész voltál s egész,
Csak nyers még. Túlsok anyag: kevés elhullott forgács:
Megszüntél fogyni. Az élő ne féljen,
Ha holnap menne: csak sírnék utána.
Az élő legyen nyugodt s tudjon várni.
Nyugat, 1911/24. szám
A rozsdamarta dombhát csupa cser:
Alacsony cserjék és nagyocska fák,
Az irígy lombok alján kis fenyő
Próbálgatja parányi sudarát.
Most nőtt a földből, de kutatja máris
Sóvárogva, hogy merre van az ég, –
Alacsony cserjék rozsdamarta népe
Elfogja kutató tekintetét.
Most született, de mintha máris zúgná
A szél fölötte az ítéletet.
Örökzöld álom rozsdamarta völgybe
Honnan is, hogyan is kerülhetett?
E rozsdamarta völgyben nincs igazság,
Ki nőni tud: annak van igaza.
Napfény nélkül, fojtó bozót között
Hogy nőjjön ez a kicsi mese-fa?
De mi lesz, hogyha mégis megered,
Nekibúsulva nőni kezd vadul,
A cserjék labirintjét áttöri,
S szédítő szál-fenyővé tornyosul?
S mi lesz, ha hosszú, hosszú elnyomásért
Minden új évvel új bosszút fogad, –
S kijutva, kiterjeszti karjait,
S egy erdő hal meg árnyéka alatt?…
Kolozsvár, 1927. szeptember 22., Karácsony Emmának
“Új életritmus!”… Majd így végezéd:
Győznek a szög, a számok, győz a gép,
És pusztulnak a lenge gyermekálmok.
Ezzel vége a disputának,
A technika nem tűr meg ellenérvet,
Felettem szárnyalnak a gépek,
De mégis engedd, hogy, bár avatatlan,
Kimondjam, amit itt hordok magamban,
Az aggodalmam.
Óh technikának gőgös embere,
Az éremnek ez csak egyik fele.
Repül az ember, s alig tűr vitát,
Új életforma, új hit, új világ
Születik itt a technika jegyében.
De elborulok, hogyha nézem:
Az ember-szellem veszti fényét,
Becsét a nemesb ember-érték,
Pilóta üli a gépmadarat,
Euklid szárnyal, Plátó lemarad.
1930.
Egy tormához szokott féregnek a tormája
Utolsó fogytán volt.
Azt látván egy szomszéd, de mással élő féreg,
Ki akkor éppen egy diót marcongatott,
Megkínálá, hogy abból enne.
Nem én! nem én! felel amaz
Bosszankodó haraggal;
Nékem nem kell a te diód,
Az Isten mentsen meg,
Én inkább meghalok, de mégsem rágok mást
Tormán kívül.
E szók után indult mindjárt tormát keresni
S mindaddig csúszott-mászott,
Míg végre újobban tormára kaphatott.
Akkor nagyot sóhajt s így szól:
Csak nincs több illyen jó gyökér!
Innen szoktuk azt már köz-szóba mondani:
Szint ollyan, mint a torma-féreg.
*
Ez a lecke néktek szól, kik mindenkor csak a régi
Ó szokást dicséritek s minden jobbnak ellenségi
Vagytok, mert a balítélet bennetek megrögzött már;
S a kakukkal azt tartjátok, ti vagytok legszebb madár.
Sokszor látjátok, mi jobb, sőt sokszor helyben hagyjátok
Azt a jobbat, de mivel nem követte nagyapátok,
Így szóltok: ez élet módja még apámról szállott rám,
S mi bajom volt? de miért is lennék bölcsebb, mint apám?
Nem versengek: sokban illik az igaz hív maradéknak
Nagy atyjoknak nyomdokát el nem hagyni s szent szándéknak
Tartom, ha azt csak a jóba’ s nem a rosszba követik;
De ha ők megátalkodva, ami jobb, azt megvetik:
Már e szemszúró makacsság s már nem dicsérni való,
Mert a rossz mindég csak rossz lesz, úgy a jó is mindég jó.
