József Attila: Csókolj, csókolj…

József Attila: Csókolj, csókolj - Mucsi Zoltán (Vers mindenkinek)

Csókolj, csókolj utóljára,
Fehér karoddal ölelj át,
‘sz elmegyek már nemsokára
S szerelmed életem ára,
Csókolj, csókolj és ölelj hát.

Már nem csókol! Nincs, nincs sehol
Én eljöttem, – ő – maradott.
Hűtlen-e már? Jaj! mást csókol!
Érzem, más ki néki bókol,
Más visz néki szép virágot.

Úgy kinlódom! Nappal, éjjel
Csak mindig reá gondolok:
Vaj’ kit csókol most ő kéjjel,
Szembe szállva reményemmel,
Hisz tőle oly távol vagyok!

Itt van a boldog pillanat:
Hozzá, haza repülhetek!
Oly lassan halad a vonat,
Oly gyorsan tűnik le a nap!
Viszontlátom-e őt? Egek?!

Hála Isten! Honn vagyok már!
Szívem pattanásig feszül
S azt dobogja: Tán nem is vár!
Csönd fogad, az óra is áll
S szemembe egy porszem repül.

Csókolok egy hideg kezet,
Zokogástól reszket vállam:
Azt hittem: hűtlen, rászedett,
Pedig csak engem szeretett
S szive repedt meg utánam.

1921. április 11.

Gárdonyi Géza: A cica

A cica szép kis fehér állat,
de boszant engem szűntelen.
Én csupa illem vagyok nálad:
ő rád ugrik, a szemtelen.

Én a kezed se merem fogni,
fülét ő kebledhez feni,
s amire nem mernék gondolni:
bajszát orcádhoz dörzsöli.

Én szólok mint az Illem-könyve;
ő meg szép nyakadhoz dőlve
mormolgat, mint egy vén szerelmes.
S amíg a méreg engem csikland,
szemed reám édesen pillant,
és mondod: “A Micó… úgy-e kedves?”

Gyóni Géza: Magamhoz

Hányszor, de hányszor elkerülted
Az egyszerű, szerény virágot,
Ha az útszélen – észrevétlen –
Szeretni, – nem pompázni vágyott.

S kergetted vak, rajongó vággyal
A büszke, érhetetlen rózsát –
Míg balga vágyad, szines álmod
Hideg közönnyel szerte szórták…

Csak akkor szólt szivedben ujra
Valami kinzó lelki vád:
Mikor a megvetett virág –
Más keblén boldogan virulva
Szánó mosollyal néze rád…

Verseghy Ferenc: Gliczerához

Ammint barna szemöldökit
Dámonnak, Gliczerám! vagy deli termetét
átilletve magasztalod,
jaj! hogy duzmad epém! hogy löki véremet
a’ szív! Meghalványodik
töstént arczolatom, háborodott eszem
elhágy; nedvesedik szemem,
‘s gördűlő könyeim, bárha tagadgyam is,
árúllyák fene lángomot.
Égek, nem tagadom, fényes üszög gyanánt
égek, Kedvesem! akkor is,
még zög Dámon utánn nyájasan esdekelsz,
‘s bimbózó bizodalmamot
büszkén megtapodod. Jaj! ne halaszd tovább
eljegyzésemet! Ő soha
állandó szeretőd nem lehet; őneki
Dóris mindene. Boldogok,
kiknek szent kötelek szívhabozásikot
végzik, ‘s kiknek az eggy halál
hosszas kéjek utánn oltya szerelmeket.

1806.

Szabolcska Mihály: Salzburgi csapszékben

Nem a Tisza partján fekszik ez a csárda,
Benne halavány sör, nem piros bor járja,
A nagy asztal mellett sváb legények ülnek,
Egy verklis valami
Nótát köszörülget.

Folyik a sör, a szó – mígnem összevesznek,
Szerető, vetélytárs egymásra ismernek;
Egymásra ismernek, de tenni nem mernek,
Vidám verkli szónál
Csak úgy veszekednek!…

Ha ez a csárda a Tisza partján volna:
Arról a leányról kevesebb szó folyna;
Az is, ami folyna, tudom, másként folyna,
S idebent azóta
Csak egy legény volna!

Sárosi Árpád: Az erdőben

Összecsókolgatom, meg-meg ölelgetem,
Szeretem a fákat.
Örömmel fogadják, suttogva altatják,
Aki bús, ki fáradt.

Ez itt, csendesíti lázadó lelkemet,
Az ott, dalra biztat.
Ez meg, elfödöz, ha csókkal csillapitjuk
Szomjas ajkainkat.

Keresek valakit. Lába nyomát nézem.
És meg is találom.
Ugy suhant az erdőn, a virágos uton
Mint tavaszi álom.

Egyedül járt erre? Szóljatok ti tölgyek!
Vagy valaki mással?
Kinek vére forróbb, ki erősebb nálam,
Ki győz uj varázzsal…

Miért titkolództok! Nem egyedül járt itt?
De a fák nem szólnak.
Rám hajolnak búsan, s lábai nyomára
Virágokat szórnak.

Gyóni Géza: Ne féltselek

Ne féltselek?
Hát parancsold meg,
Hogy ne nézzen rád senki férfi
Mohó asszonykivánó szemmel;
Pillantásában ne üzenjen
Vágyódó vijjogó szerelmet;
Ne lássa meg királyi melled,
Rengő csipkés vonagló vállad,
Gyönyört himbáló csípőd vonalát,
S lehunyt szemmel menjen utánad,
Mint szentkép után ájtatos barát.
Ne féltselek?
Hát parancsold meg!

Ne féltselek?
Hát parancsold meg:
Ne lássam én se dus selyemhajad,
Mely másnak bomlik majd fölébe
Fésütelen… Ne lássalak
Beszökni árnyas barna éjbe,
Lehullni, jaj, másnak ölébe;
Ne lássalak, jaj, én sem, én sem,
Amikor mindent odaadsz,
Amikor mindent másnak adsz
Szomjas kigyózó ölelésben.
Ne féltselek?
Hát parancsold meg!

Ignotus Hugó: Fátyol

Féltésemnek fátyolával
Édes arcod hadd fedem be,
Hogy ne vesssen bájad üszköt
Férfiszívbe, férfiszembe.

Ellenségem a fehér gyöngy,
Árulós a sima bársony –
Zsákruhába öltöztetlek,
Nehogy más is szépnek lásson.

Légy rabom, te márványtermet,
Légy napom, te drága két szem –
Ez a büszke váll csak engem
Babonázzon és igézzen!

Vágtató tűz bennem a vér,
Fölcsapó láng a lehelet –
Mint a sárkány, bús haraggal
Állok őrt a házad mellett.

Sárosi Gyula: Nagy gyanúd

Nagy gyanúd van lányka: hogy kivüled
Szép magadhoz mást is szeretek,
S szívedet mi gyakran fojtogatják
Ily csalékony, balga képzetek. –

Ércszivűnek is gúnyolsz gyakorta
S nem azt vallja szűd, mit szád akart:
Hol van lelkesebb érc a delejnél?
S a delejtű mind egy pontra tart!

Kell-e, hogy miattad a világnak
Felforgassam minden rendszerét?
Kell-e, hogy egy nappá vonjam össze
A csillagok annyi ezerét?

Volnék én nap, és te észak vólnál,
Nyugodóba járnék csak feléd;
Volnál nyúgat, nálad költeném fel
A világnak minden reggelét!

Kis világ az ember, s egy világnak
Bár minő nagy, egy nap oly elég, –
Hogy egy más nap, összeütközésnek
Réme nélkül el nem férne még. –

Vesd ki hát szivedből a gyanúnak
Mélyre szállott magvát, édesem!
Oly gyom az, melyet könyek nevelnek,
S végre is csak új gyomot terem. –