Hetven év…
úgy repült mint a pillangó
szárnyának egyetlen rebbenése.
Vissza már nem nézek.
Nincs értelme a nosztalgiázásnak.
Ami múlt az elmúlt.
Ami előttem van még ,
arra kell figyelmezni.
S az aznapra koncentrálni.
megtalálni, ha van benne szépség.
Vagy megküzdeni a bajjal.
Legyőzni és tovább lépni.
Nyugalmat találni,
szépet olvasni.
Fejet hajtani, ha kell.
Hisz hetven év után
minden nap egy ajándék.
2023-07-16
Fura figura lehetek,
Nőként nem érdekelnek
hiúág, ruhák ékszerek.
Kacér férfi tekintetek,
Édi- bédi idétlen női viselkedések,
a divat és egyebek,
De vonz az amit értéknek vélek,
művészet, tudomány. érdekességek.
Talán olyan,ami minden embert érdekelhet .
Vonz az ÉSZ.
s az ami megtanulható, vagy figyelemre méltó.
Másnak is érték .
Vonz a lélek.
Ezernyi apró jel és titok.
Nem tipikus női gondolkodás.
SEBAJ.
Átlépni a megszokott határokat.
S megtanulni megérteni azt amit nem lehet.
AZ ÉLETET.
2023, 11,13,
Mért legyek én tisztességes? Kiterítenek úgyis!
Mért ne legyek tisztességes! Kiterítenek úgyis.
1936. november-december
Utoljára még elmentem volt szeretőmhöz
És beszélgettem vele a lépcsőházban:
Bementünk, mert kint nagyon fújt a szél
És kemény csöppek estek.
Végleg elbucsuztunk, már nem szeretem:
Aztán lementem a Rottenbiller-utcán,
Vettem gesztenyét, de nem tudtam lenyelni,
Találkoztam Biró barátommal.
Biró beszélt a neo-impresszionizmusról,
Én mondtam: mindent abba kell hagyni:
A művészetnek ne legyenek korlátai –
Se ütem, se vonal, se szín.
Vagyis az a művészet, amit az ember gondol,
És ha nem gondol semmit, az is művészet –
És ha csak érez valamit, az is művészet
És ha neked nem, hát nekem.
És ha neked ez nem képez művészetet
Kedves Ernő: hát akkor nem művészet –
Nem is az a fontos, hogy művészet-e
Vagy sem; – nem az a fontos.
És ha ez nem művészet: hát nem az,
De akkor nem is kell művészet –
Mert az a fontos, hogy figyeljenek
Az emberek és jól érezzék magukat.
Biró dühösen ott maradt az utcán,
Én meg bementem egy kávéházba:
Akkor egy szélroham jött veszekedve
És bevágta az ajtót.
A szélnek mondtam egy gorombaságot,
Kávét ittam és olvastam egy lapot:
Valami cikk volt a versköltészet céljáról,
De nem egyeztem meg vele.
Ja igaz: a lépcsőházból lejövet
(Még ott, volt szeretőmnél) arra gondoltam,
Hogy most meg kellene dögölni
És kiölteni a nyelvemet.
1913. Recitativ
Az emberhez száll himnuszom ma,
Hittel hadd harsogom dalom,
Nagy ismeretlenek helyében,
Dacos fejem meghajtva mélyen,
Szelíden és örök reményben
Ez ismerőst magasztalom.
Tudjátok-e, hogy mi az ember?
A por s a végtelen fia,
Istent teremtő földi szellem,
Kemény pöröly vasvégzet ellen,
Ezer fönséges küzdelemben
Viaskodó harmónia!
Nézzétek: izzad tar mezőkön,
Sarcol a rögből életet,
Nap égeti és tüske marja,
Tépázza ég és föld viharja
S a jövendő útján haladva
Csókolják fény és fellegek!
Nézzétek: napba törtetően
Mint épít büszke kupolát,
Egekbe lendül lelke, karja,
Kőhomloka, ércakaratja
Győzelmesen lendül magasba
És mélységekbe száll tovább!
Ember! Hittel hiszek tebenned,
Ember! Forrón szeretlek én.
Te nyomorúságos, hatalmas,
Te végzetes, te forradalmas,
Te halálban is diadalmas
Utód az Isten örökén!
Szeretni kell a csalfa köd-eget,
Szeretni kell száz csillag enyhe képét,
Fölnézvén a szív könnyebben feled
És föltalálja tán az örök békét.
Csókolni kell az élet-mart sebet,
Csudálni kell a lányszem tiszta kékét,
Dalolni kell a bánatok felett
S nem kérdni, hogy vén Földünk meddig ég még.
Tisztelni kell az öregek kezét,
Símogatni az ifjúság fejét
És bátor hittel élni, ölni, csalni.
Halotti torban folyjon drága bor,
Nem szabad sírni soha, semmikor
S ha halni kell, hát vígan menjünk halni.
1922.
Sápadt levél az ájult fáról
Lihegve a mély kútba hullt –
Ott álltam – néztem, láttam
És fölriadt a régi múlt.
Tüzes tavasz, csókos csicsergés,
Virág-parfümös, lombos ág…
Valahogy úgy felfájt szívemben
A zajgó vérű ifjúság! –
Láttam, láttam a sötétséget,
Az örök-semmis, hideg űrt,
S láttam szegény magam-levélkét
Amint repült, repült, repült…
1924. augusztus 10.
Nyavalyg, miként a húr
Rossz kézben, az életem sorja
S elsodorja
Muzsikáját a Jelen.
Ha kérdik, itt vagyok
S ha kérdik, itt tanyázok,
Tán megázok,
De fényben, szárazon.
Úgy csurog az eső,
Mint máskor a köznapi gondok
S én lemondok,
Mert szép a lemondás.
Egy kislyányt szeretek
S oly mindegy minden, a többi,
Elköszönni
Talán még rá-érek.
Gyermekek játszadoznak
Déli sugaras utcán,
Belém-belém-ütődnek
S tovább futnak kacagón.
Erős, nagy ifjak jönnek,
Kisérik, űzik egymást,
Vidámak, mint a cirkusz
S komolyak, mint a halál.
Aszott testek baktatnak,
De még piheg a mellük,
De még mozog az ajkuk,
De még nézik a Napot.
S akik csak jönnek, jönnek,
Mind nők után szaladnak:
Végetlen, nagy játék ez,
Az örök halál-menet.
Túl minden jelzőn és rendeltetésen
meglapul a dolgok lelke,
a kérlelhetetlen, bronzsötét
egyetlen lényeg
s valami igazság hömpölyög
a folyók fenekén.
Háznak mondasz valamit
– négy fala van, –
pedig nem az.
Kályhának mondod,
pedig nem az,
virágnak mondod,
pedig nem az,
asszonynak mondod,
Istennek hívod,
pedig nem az.
Nevükön szeretném nevezni őket
ilyenkor alkonyatkor.
Kinyúl értem bizonytalan szavuk,
megölel láthatatlan karjuk
s úgy ringok el a titkok titkán,
mint az anyám ölén.
