Nincs mi jobban emésztene téged,
Mint amikor valaki hiányát éled.
Akit úgy érzel, kitéptek belőled,
Nem olyan seb ez, mely benőhet.
Ülsz, s csak félnek érzed magad,
Éget minden, mi vissza marad.
Hozzád a Nap fénye is alig ér el,
Egyedül dacolsz a sötétséggel.
Gondolataidban egyre elveszel,
A többségével csak veszekszel.
Falat építesz magad köré,
Mely le nem omolhat többé.
Viszont amíg e fal ridegen épül,
Nem mehetsz semmin keresztül,
Ami azon kívül lenne, s várna,
Remény lenne, kis boldogságra.
Tudd, ezzel a fallal örökre,
Magadat zárod börtönbe.
Nem juthat így hozzád senki,
Az sem, ki a szíved zengi.
Mert ne feledd, bár most hiányzik,
Csak a szemednek nem látszik.
Veled van, de a várad túloldalán,
Várja, hogy bejuthat rajta talán.
Hogy egyszer kaput nyitsz neki,
Melyen a szíved végre elérheti.
A fénytől aztán porba hulljon,
Összes kesergésed a múlton.
Tudja, szinte lehetetlen ez neked,
Míg lelked a testben szendereg.
Ezért próbál, ahogy csak tud, kelteni,
A fal mögül is, igazán szeretni.
Ezt minél jobban felismered,
Könnyebbség lesz majd neked.
Mélybe zuhan, mit emeltél erőd,
Így kapod vissza végre az erőt.
Újra érezheted, kit veszni hittél,
Többet kaphatsz puszta hitnél.
S ha tudod, hogy újra látod,
Vele élheted tovább az álmod.
