Szenes Hanna: Esti beszélgetés

Bebújok az ágyba. Lehunyom a szemem.
Azt est kormos arca mosolyog rám.
Felhúzom állig a takarót.
Kész vagyok, várlak, édesapám.

Gyere, ülj le az ágyam szélén
Vedd két kezedbe kezemet,
Adj egy csókot a homlokomra
És beszélgessünk egy keveset.

Tíz éve már csak így beszélünk,
Hangok nélkül és szótlanul.
Te mégis érted, amit én mondok,
Ami e lelkemen átvonul.

Amikor elmentél, gyermek voltam,
Az iskolába se jártam még,
Egy május nap volt, hűvös, esős,
Mikor magához vett az ég.

Engem bátyámmal elvittek otthonról,
Anyuka mély feketébe öltözött,
Este halványan súgta fülünkbe:
Apuka nagyon messze költözött.

A temetésen emberek tolongtak
S én szorongtam a rokonok között.
Akkor még nem tudtam mit jelent:
Apuka nagyon messze költözött.

De este, amikor lefeküdtem,
Pár szót tákoltam össze imámnak:
Uram, édes jó Istenem,
Adj békés nyugalmat az édesapámnak.

Tán Isten megadta néked a békét,
Amit gyerekszám annyiszor kért,
De én gyakorta zaklattalak.
Ugye nem haragszol hívásomért.

Ha gyermekszívemet bántalom érte,
Mit nem tudtam élőknek elmondani,
Olyan jól esett tehozzád bújni,
És minden fájdalmat kiontani.

Ha örömöm volt, ujjongó, boldog,
Mit szavakká formálni alig lehet,
Olyan édes volt elújságolni
És mindent megbeszélni veled.

Apám, Te mindig olyan jó voltál,
Hívó szavamra hozzám leszálltál,
Nehéz utakon kísértél engem,
Küzdelmeimben mellettem álltál.

Köszönöm néked százszor, ezerszer.
De most már búcsúzzunk, késő lett, lám,
És holnap reggel korán kelek fel.
Jó éjszakát hát, édesapám.

Budapest, 1937. május

Ady Endre: A Mese meghalt

Mese-zajlás volt. Még élt a Mese
S egy tavaszon én valakire vártam.
Mese-zajlás volt. Zajlott, sírt a vágyam,
Parthoz sodort egy illatos mesét,
Parthoz sodort egy kósza asszony-árnyat.
Hol szedte? Merre? Nem tudom, de szép,
Új mese volt ez s az árny csodasápadt.
Mindig szerettem árnyat és mesét:
A legszebb mesét és a legszebb árnyat
Egy babonás tavaszi éjszakán
Addig kérleltem, míg életre támadt.
Mese-zajlás volt. Még élt a Mese.

Mese-zajlás volt. Meghalt a Mese
Ugyanez éjjel. Bénán, félve, fázva,
Élő mesére s élő asszonyára
Riadtan néztem. Nem az én mesém.
És ez az asszony, ez a csodasápadt?
Ez Minden-asszony, ez nem az enyém.
Tolvaj a lelkem, idegen csodákat,
Idegen árnyat terem és mesét:
A mese régi s rizsporos árnyat
Kérleltem egy tavaszi éjszakán,
Mikor a vágyam utolszor megáradt.
Mese-zajlás volt. Meghalt a Mese.

Ányos Pál: Főgenerál Gróf Nádasdy Ferenc halálakor

1

Hová hanyatlasz, virágzó hazánk?
Hát már nem tud más, csak bu, jönni ránk?
Nem is reményli nemzetünk többé hajnalát,
S éjjelében
Kék egében
Csillagot sem lát?

2

Minap a végső homályba merült,
Kiben bus szivünk még néha örült!
Illy mostoha sorsra a kőkemény sziv is lágy!
Nádasdy ez,
Magyar könyvezz!
Már ez is elhágy.

3

Meghültek immár vitéz kezei,
Kiket ellenség féltek ezrei.
Kihullott belőlök a kard; – bárcsak még lenne
Közted, Magyar!
Egy olyan kar,
Melyben illene. –

4

Lásd, igy hagynak el a nagy férfiak,
Dicsőségedre nőtt hazafiak.
Édes hazánk! te is velek immár vonaglasz,
Hacsak nem jő
Csuda erő,
Melly megoltalmaz.

1783.

Bajza József: Egy anya keserve

Alszol csendes árny alatt,
Kisded gyermekem,
S nincs e földnek hajnala,
Mely felkölt nekem.

Téged egy rövid tavasz
Leble ringatott,
Látál csak kies nyarat,
Őszi bájnapot.

Míg a tél elhozhatá
Gyász fuvalmait,
Sír ölében álmodod
Égi álmaid.

Vissza hasztalan sohajt
Dúló bánatom,
Hasztalan kiáltja szóm:
Kelj fel magzatom!

Halmodon hullat szemem
Zápor könnyeket,
S könny és síralom nem ad
Néked életet.

Ah nem ismer oly anya
Mély szívbánatot,
Aki még nem sírata
Megholt magzatot.

Akinek virágait
Sors nem tépte le,
Szép jövendőt, szép reményt
Táplál kebele.

Nékem nincs vigasztalás
E nagy ég alatt,
Messze túl az életen
Egy remény maradt.

Hogy viradni mennybe’ fog,
Mely felkölt nekem,
Üdvezűlet hajnala,
Drága gyermekem!

Fazekas Mihály: Csokonai Vitéz Mihály halálára

Él-é a síron túl vagy nem az emberi lélek?
Ezt a kérdések kérdését a mi Vitézünk
Fejtegeté; de mivel nem akadt nyitjára elölről,
Túlnanról akará még megvizsgálni. Azonnal
Kettényílt az örök titok kárpitja előtte…
Ő bément s széjjelnézett. Látván a halandók
Gyenge világa elől elrejtett mennyei pompát,
Gondolatit szárnyára vevé a lelki dicsősség,
És ő még fül nem hallott szent angyali hangú
Énekek énekein kezdé dicsérni az élet
Felséges voltát, mely várja az emberi lelket.
Megtetszett kedves zengése az angyali karnak
S mennyei múzsának lelkét ottfogta. E halmot
Hamvai tisztelik, és gyönyörű munkái hazáját.

Lévay József: Öreg úr temetése

Oda az öreg úr, megdicsőült szépen,
Cireumdedérumát most éneklik éppen…
Neki szól az ének gyász harmoniája,
Lélekzetet sem vesz, úgy figyel reája.

Viszik udvarából a városon végig,
Bús trombitaszóval, fáklyával kísérik…
A bámész sokaság lassankint fogy, széled,
S koporsója mellett egy-két ember léptet.

Vén koldús húzódott az udvar szögébe,
A gazdagság után a nyomornak képe –
Térdéről nagy mohón faldossa az ételt,
Bora is van mellé… minden vágya bételt.

Arca kipiroslik és bágyadt szemének
Megszökött sugári újra visszatérnek,
S gondolja magában: “Szép az élet mégis!
Ha egy gazdag meghal, jóllakhatom én is!”

Kölcsey Ferenc: A végnyúgalom

Ohajtom én hüs sírhalomban
Aludni csendes éjemet,
Szendergve boldog nyúgalomban
Leélvén kínos éltemet.

Aludva sírom éjjelében
Lágy nyúgalom leng hamvamon,
Mint leng zefir könnyű röptében
Virító rózsabokrokon.

Majd Lotti szép tekintetével
Borongva áll sírom felett:
Mint Hesper bájoló képével
Ha felszáll halmaim megett.

Hall majd egy fülmilét csattogni
Az elborító lombokon,
És édesen fog andalogni
A lágyan ömlő hangokon,

S szelíd álomra szenderedve
Szent képzeteknek karjain,
Még egyszer ah, sohajt epedve
Költője kellő daljain.

Álmosd, 1810. január 24.