Szabó Lőrinc: Lóci óriás lesz

Veszekedtem a kisfiammal,
mint törpével egy óriás:

  • Lóci, ne kalapáld a bútort!

Lóci, hová mégy, mit csinálsz?
Jössz le rögtön a gázrezsóról?
Ide az ollót! Nem szabad!
Rettenetes, megint ledobtad
az erkélyről a mozsarat!

Hiába szidtam, fenyegettem,
nem is hederített reám;
lépcsőnek használta a könyves
polcokat egész délután,
a kaktusz bimbait lenyírta,
és felboncolta a babát.
Most nagyobb vagyok, mint te! – mondta
s az asztal tetejére állt.

Nem birtam vele, tönkrenyúzott,
de azért tetszett a kicsi,
s végül, hogy megrakni ne kelljen,
leültem hozzá játszani.
Leguggoltam s az óriásból
negyedórára törpe lett.
(Mi lenne, gondoltam, ha mindig
lent volnál, ahol a gyerek?)

És ahogy én lekuporodtam,
úgy kelt fel rögtön a világ:
tornyok jártak-keltek köröttem,
és minden láb volt, csupa láb,
és megnőtt a magas, a messze,
és csak a padló volt enyém,
mint nyomorult kis rab mozogtam
a szoba börtönfenekén.

És ijesztő volt odalentről,
hogy olyan nagyok a nagyok,
hogy mindent tudnak és erősek,
s én gyönge és kicsi vagyok.
Minden lenézett, megalázott,
és hórihorgas vágy emelt

  • föl! föl! – mint az első hajóst, ki

az egek felé szárnyra kelt.

És lassan elfutott a méreg,
hogy mégse szállok, nem növök;
feszengtem, mint kis, észre sem vett
bomba a nagy falak között;
tenni akartam, bosszut állni,
megmutatni, hogy mit tudok.
Negyedóra – és már gyülöltem
mindenkit, aki elnyomott.

Gyülöltem, óh hogy meggyülöltem!…
És akkor, zsupsz, egy pillanat:
Lóci lerántotta az abroszt
s már iszkolt, tudva, hogy kikap.
Felugrottam: Te kölyök! – Aztán:
No, ne félj, – mondtam csendesen.
S magasra emeltem szegénykét,
hogy nagy, hogy óriás legyen.

Zelk Zoltán: Apa, anya hazajöttek

Anya, apa hazajöttek,
fáradtak, mert este van.
Azt kérdezik: féltél, fáztál
idehaza, kisfiam?

Anya simogat és csókol,
kérdezgeti: hogy vagyok?
Én meg mondom: hogyha megint
elmentek, hát meghalok…

De ha mégis tovább élek,
és én is felnőtt leszek,
hogyha én is gyárba járok
keresni a kenyeret:

magamhoz veszem a kulcsot,
és az ajtót becsukom,
akkor aztán másszanak ki,
ha tudnak, a kulcslyukon!

Gyulai Pál: A szarka és a gilice

Egyszer a szarkához
Gilice betoppan:
»Taníts, hogy kell fészket rakni,
Te tudod legjobban.«

»Szívesen, hugocskám!«
Dolgozik már rajta:
»Csak így, csak úgy, csak, csak, csak,«
Mindegyre azt hajtja.

Szótlanul ott ülni
Gilice is restel,
Búgó hangján: »Túdom, túdom,«
Beszélgetni kezd el.

»Hát csináld, ha tudod!«
Szarka mond haraggal,
Félbe-szerbe hagyja dolgát
S elrepül azonnal.

Szarkáéhoz képest
Fészke gilicének
Ezért maradt csak egy darab –
Eddig tart az ének.

Csoóri Sándor: Csodakutya

Ha hiszitek,
ha nem is,
volt egy kutyám
nekem is,
piros volt az orra,
lapulevél nagy füle
lelógott a porba.

Csoda egy kutya volt:
holdsugáron
lovagolt,
s csillagfejű csikókat
terelt udvaromba.

Csodálkoztok?
Elhiszem.
Nem láthatta
senki sem.
Fénykép sincsen róla.
Én is csak egyszer láttam,
úgy álmodtam róla.

Móra Ferenc: Mártonka levele

Aranyos nagyapó,
Ákom-bákom-mákom,
Szíveden kopogtat
Kis unokád, Márton.

Szíveden kopogtat
Gyönge kis ujjával,
Könnyeket pergető
Nehéz bánatával.

Mit ér, amit küldtél,
A szép csengős szánkó?
Az egész határban
Régen nincsen már hó.

Aranyos nagyapó,
Ákom-bákom-mákom.
Tudod-e, mire kér
Kis unokád, Márton?

Gyere el mihozzánk,
Légy te a Télapó:
Fehér szakálladból
Hátha hull majd a hó.

Hátha hull belőle
Erdőre, mezőre,
Hátha a tavasz még
Visszaijed tőle.

Borókás tetejű
Kerek halom haván,
Hátha repülhet még
Csengve-bongva a szán.

Gyere el, nagyapó,
Ákom-bákom-mákom,
Csókolom a kezed:
kis unokád, Márton.

Erdős Sándor: Egy szál gyertya

Kigyúlnak ünnepi fények
Szentkarácsony ünnepén,
feldíszített fenyőfa áll
bent a város főterén.

Két kis gyermek áll a hóban
bámul rongyos ruhában,
szállni látnak angyalokat
hisznek még a csodában.

Gazdag házak ablakában
sütemény illatozik,
halból, kalácsból nincs hiány
ott mindenki jól lakik.

Elindul a két kis gyermek
városszéli házukba,
útközben a sok-sok csodát
tátott szájjal bámulva.

Kopottas kis házhoz érnek
szegénység is itt lakik,
bízik benne a két gyermek
talán ma még jól lakik.

Toporogva lépnek hát be
jól befűtött helyiségbe,
örömkönnyet csalva ezzel
édesanyjuk szemébe.

Mosolyogva ad kezükbe
egy-egy szelet kalácsot,
pislákoló fény köszönti
ezt a kedves családot.

Asztalon ég egy szál gyertya
rá nem tettek egyebet,
ám az összes gazdagságnál
fontosabb a szeretet.

Erdős Sándor: A rút jégmanó

Messze innen üveghegyen
ott élt a rút jégmanó,
nincs barátja nincsen társa
csak zúzmara és a hó.

Igaz rút volt így született
ám ő erről nem tehet,
de ilyen csúf külsővel már
mások közé nem mehet.

Megpróbálta ő már többször
az már nagyon régen volt,
féltek tőle csúfolták is
pedig szíve vajból volt.

Azóta is egyedül élt
fent a hideg hegytetőn,
társak nélkül kóborolhat
vég nélküli hómezőn.

Egyszer aztán bánatában
gondolt is egy jó nagyot.
Itt hagyja a hideg tájat.
Elmegy innen. Jó napot!

Hátizsákba belerakott
mindent, ami kell neki.
Volt is abban meleg ital
sapka, sál és reggeli.

Leszánkázott hegy aljára
fenyőerdő széléig,
gyorsan szedte apró lábát
hálóhely kell estélig.

Sötétedett sietni kell
védelem kell éjjelre,
sohasem lehet azt tudni
ki mindenki jár erre.

Galagonya bokor alján
lakott egy manó leány,
egyedül élt az erdőben
társa nem volt csak magány.

Születésétől ő vak volt
nem hagyta el otthonát,
sohasem láthatta azt meg
milyen is a nagy világ.

Ki ismerte csak bántotta
más volt, mint a többiek.
Szegény szívét gonosz szavak
szúrták, mint a tövisek.

Egyszer aztán kopogtattak
manó leány ajtaján
Félve kérdezte: –Ki van itt?
–Gonosz manó vagy talán?

–Dehogy, dehogy nem egy gonosz
én vagyok a jégmanó,
az erdőben oly sötét lett
szállás volna nékem jó.

A jégmanót beengedte
adott neki fekhelyet,
reggel finom tea után
akár útjára mehet.

Reggel aztán teázgattak
beszélgettek jó nagyot,
sétáltak az erdő szélen
jól töltötték a napot.

Megkedvelték egymást nagyon
a két magányos manó,
ezt a csodás boldogságot
megtartani volna jó.

Úgy döntöttek együtt töltik
továbbra az életük,
a csúf és a vak kis manó,
mert szeretet kell nekik.

Boldogsághoz csak egy társ kell
nem kell szépség, nem kell fény.
Az a király ki magányos
aranyhegyen is szegény.