Mikszáth Kálmán: A csók

“Add, add ide a kis babácskát
Ölembe, majd én ringatom,”
Elvettem, de a fa-bubáért
Sirt, sírt a Laczika nagyon,

Hát vissza adtam neki újra,
Hogy szűnjön meg a nagy harag,
De a Laczika bosszúálló,
Ha haragszik rúg és harap.

Haragudott s mit tegyek most én,
Hogy jóvá hozzam a hibát?
Vegyek valamit? Ejh, legjobb tán,
Ha megcsókolom Laczikát.

Ide nyujtá kis piros arczát,
Már nem volt könnyes a szeme;
Megcsókoltam, körülöleltem
S kész volt a békesség vele.

Zsolt Béla: A költő

Pennámat mérges nyíllá már nem faragom
Odavan minden háborgásom, haragom.
Feladom minden őrült eszmém, bogaram.
Dalaim éles sólyomszárnya odavan:
Sárból felrepülni kár,
Mikor égig ér a sár.

Sanyarú lelkek, isten légyen veletek
Hamuvá égett bennem rég a szeretet
Szivemet kővé, vérem savvá nevelem,
Búcsúzom tőled édes, kínos szerelem,
Kő a szívem, jég a szám,
Kiröhögöm aki szán.

Botomat immár koldusbottá faragom,
Feladom minden háborgásom, haragom
S mialatt állja rozzant láb és tüdő,
Járom a táncot, bárhogy szól a fütyülő:
Nem kívánok egyebet,
Csak egy falat kenyeret.

Révai Miklós: Haragos embertől való irtózás

Ójj, Isten! fene embertől, kinek élete méreg,
S békétlen napiban akit epéje fogyaszt.
Úntalanúl dőzsöl, mindenben lel szeme gáncsot,
Fúl minden kicsinyért, minden apróra dörög.
Fellobban, mint a tűz láng, nem bírhat eszével,
Vak, s bont-ront mindent, ami körűle vagyon.
A szél úgy dühödik, s gyökerestűl dönti ki a fát,
Hánszor az erdőnek káros erővel ered.
Gátokat úgy szaggat dagadott víz hirtelen árja,
És minden veteményt undok iszapba kever.
A földindúlás ugy omlat, s színe hasadva,
Megdűlt várasakat mély üregébe temet.
Pusztító csoda! írtózom csak látni is; Isten!
Ójj fene mérgétől, s tőle továbbra szakassz.