Ez egy forró fazék, mellybe a tűz buzog,
Hévsége szikrázik s szüntelenül mozog.
Ha mást nem égethet, magát széjjelfőzi,
S cserépjével mérges tüzét elöntözi.
Harag témájú versek
Bárd Miklós: Megbántva
Megbántott lobbanó szeszélyed,
De fölmosolyog már a lélek,
Kérlelsz – de visszás hangulatban:
Bosszant, hogy meg se haragudtam.
Te férfigőgöt érzel ebben,
Én azt, hogy hódít együtt s egyben
Asszonyharag és női báj.
S ugyan ki haragudna már
Gyerekre, asszonyra, leányra,
A villám, mely a sudarakba jár,
Nem csap belé a virágágyba.
1932.
Salamon Ernő: Vihar
Merthogy használtak engem
és elvették az ingem
s hogy a fogukra vettek
megrágtak és kiköptek
s hogy lisztem is nekik kell
s most maratnak ebükkel
s mert szemem odaadnám
úgy enném, úgy ihatnám
bőgő viharnak állok,
hogy megrontsam az álmuk.
Tóth Kálmán: Haragszom a fényes napra
Haragszom a fényes napra is már,
A mióta megcsalt az a kis lány –
Haragszom én az egész nagy
Világra.
Csak ő rá nem, haragomnak
Okára.
Én keresek rajta hibát búmban,
Hogy aztán majd rá is haragudjam…
Jaj, de oly szép, ő a lelkem
Leánya,
Hogy lehetlen haragudnom
Reája!
Mikszáth Kálmán: A csók
“Add, add ide a kis babácskát
Ölembe, majd én ringatom,”
Elvettem, de a fa-bubáért
Sirt, sírt a Laczika nagyon,
Hát vissza adtam neki újra,
Hogy szűnjön meg a nagy harag,
De a Laczika bosszúálló,
Ha haragszik rúg és harap.
Haragudott s mit tegyek most én,
Hogy jóvá hozzam a hibát?
Vegyek valamit? Ejh, legjobb tán,
Ha megcsókolom Laczikát.
Ide nyujtá kis piros arczát,
Már nem volt könnyes a szeme;
Megcsókoltam, körülöleltem
S kész volt a békesség vele.
Zsolt Béla: A költő
Pennámat mérges nyíllá már nem faragom
Odavan minden háborgásom, haragom.
Feladom minden őrült eszmém, bogaram.
Dalaim éles sólyomszárnya odavan:
Sárból felrepülni kár,
Mikor égig ér a sár.
Sanyarú lelkek, isten légyen veletek
Hamuvá égett bennem rég a szeretet
Szivemet kővé, vérem savvá nevelem,
Búcsúzom tőled édes, kínos szerelem,
Kő a szívem, jég a szám,
Kiröhögöm aki szán.
Botomat immár koldusbottá faragom,
Feladom minden háborgásom, haragom
S mialatt állja rozzant láb és tüdő,
Járom a táncot, bárhogy szól a fütyülő:
Nem kívánok egyebet,
Csak egy falat kenyeret.
Révai Miklós: Haragos embertől való irtózás
Ójj, Isten! fene embertől, kinek élete méreg,
S békétlen napiban akit epéje fogyaszt.
Úntalanúl dőzsöl, mindenben lel szeme gáncsot,
Fúl minden kicsinyért, minden apróra dörög.
Fellobban, mint a tűz láng, nem bírhat eszével,
Vak, s bont-ront mindent, ami körűle vagyon.
A szél úgy dühödik, s gyökerestűl dönti ki a fát,
Hánszor az erdőnek káros erővel ered.
Gátokat úgy szaggat dagadott víz hirtelen árja,
És minden veteményt undok iszapba kever.
A földindúlás ugy omlat, s színe hasadva,
Megdűlt várasakat mély üregébe temet.
Pusztító csoda! írtózom csak látni is; Isten!
Ójj fene mérgétől, s tőle továbbra szakassz.