Csak egy van, aki lelkemet megérti,
Aki felfogja sóhajtásimat,
Csak egy van, aki örökre a régi,
Csak egy van, aki titkon megsirat;
Ki csókot adott, mikor nem is kértem,
És hozzám szól csak egyre, hangtalan,
Csak egy van, aki imádkozik értem –
És az is olyan nagyon messze van!
1924. július 12.
Hogy búsan a vonatra szálltam,
lenn volt az éji szürkület,
és a sötét mezőkre nézve,
szóltam: “Mi rossz tenélküled.”
Nappal van… A vasút a rétet
ujjongó kedvvel futja át,
friss illat árad messze-messze,
körül virágzó tarkaság.
A szélbe kék virágok ingnak,
s én tőlük félve kérdezem:
“Kék lányszemek, kéklő virágok,
felkelt-e már hű kedvesem?”
A kék virágok integetnek:
“Most kel fel épp hű kedvesed,
rád gondol és a szíve úgy fáj,
szemei könnytől nedvesek!”
Mikor sóhajtasz, sírsz távoli tájon,
itt széldulásos, viharos az éj,
s engem kerül az álom.
Ha gondolsz reám néha-néha még,
itt imbolyogva szállnak kalapomra
kristályos hópihék.
S ha rád lel néha egy-két boldog óra,
itt kacagnom kell, nem bírok magammal
és nap süt le a hóra. –
Szatmár, 1926. február
Van valakim, aki Minden,
Aki elhagy, aki itthagy:
Páris, Páris, állj elébe,
Térítsd vissza, ha lehet.
Állj elébe s mondd meg néki,
Hogy én fiad vagyok, Páris,
Elűzötten, száműzötten,
Messze tőled. De fiad.
Mondd meg néki, hogy te küldted
Magad helyett bús fiadnak,
Kis szerelmét az életnek
Ne vegye még tőlem el.
Élni, élni, be jó volna,
Ámulni még. Páris, Páris,
Üzend meg a leányodnak:
Hogyha elmegy, meghalok.
Kóborol Juliska
Utczáról utczára –
Karácsony estéjén
Ugy fázik, az árva!
Ragyogó ablakon
Dideregve néz be:
Pistika, Mariska
Tapsol örömébe.
“Oh, édes istenkém,
De szép karácsonyfa!
Jaj de jó is lenne,
Ha nekem is volna!”
Meghallja szülője
Sohaját az égben,
Földre leszáll hozzá
S hivogatja szépen:
“Én vagyok, Juliskám!
Én jöttem el hozzád!
Jer velem az égbe,
Lesz ott karácsonyfád!
Tele van aggatva
Tündöklő csillaggal,
Ott repdes körülte
A sok szárnyas angyal!”
S egy hófehér galamb
Száll az égbe… száll… száll…
Angyalok üdvözlik
A karácsonyfánál.
Hol vagy, édes rózsám? Nem hallod-e, hivlak,
Feljött már a szelid esthajnali csillag.
Fénylik már a fűben a szentjánosbogár,
Hazaszállt fészkére párjához a madár.
Gyere, hallgasd a fák csöndes suttogását,
Szerelmes szivemnek hangos dobogását!
Nem jön az én rózsám, mindhiába várom –
Siró furulyaszó hangzik át a tájon.
Mikor virágot hajt a rózsa,
Madár siet találkozóra –
Kezed összetéve öledben
Vársz-e, mondd, engem?
Mikor levél pereg a fáról,
Leszáll a földre sűrű fátyol –
Csillogó könnyel szemedben
Vársz-e, mondd, engem?
Mit hozott az öreg póstás?
rózsaszinű levelet!
rózsaszinű kis levélben
a te fehér lelkedet!
Csak egy kis sor az írásod,
az is apró, violám,
hej de ebből az egy sorból
ezer angyal nevet rám!
Azt mondja a kisgalambom
rózsaszinű levele:
“Vasárnap a csepeli rét
ibolyával van tele!”
Én Istenem, tedd közelebb,
tedd szombatra e napot,
hadd köszöntsem a te legszebb
földre leszállt angyalod!
Elszállott a madár
fekete felhőbe.
Messze jár a rózsám,
hír se jön felőle.
Mester uram kérem,
tanítson meg írni,
legalább a nevem
hadd tudjam leírni.
Leírnám a nevem
aranyos levélbe.
Egy szál gyöngyvirágot
betennék melléje.
Nevemet a rózsám
egyszer elolvasná,
azt a gyöngyvirágot
százszor megcsókolná.
A távol csillagok oly szőke fénnyel égnek.
(Annára gondolok, ki szőke s messze rég.)
Kaszálók illatát üzenik esti rétek.
(Annára gondolok, emléke enyhe, szép!)
A nyár ragyog, lobog. Pipacsosok a rétek.
(Annára gondolok, ó én letűnt nyaram.)
Őszünk be közeleg, falevél földre téved.
(Annára gondolok és siratom magam!)
