Szentiváni Mihály: Nagy Kristóf

El- bejárta Krisztus a világot,
S híveit szivökben kémlelé;
Szórva szóra sok szép tanúságot;
De tanácsit ritka ügyeié.

Látta, hogy a pénznek csalfa fényje
Kedvesebb az úr igéinél;
Míg szunnyodva hallják ezt a paptól,
Pénz szerelmeért minden hal, él.

S búslakodva ily tapasztalásán
Addig járt és kelt mindenfele,
Míg elvégre juta Nagy Kristófhoz,
Kit közszáj szentnek hírele.

Nagy Kristóf toronynyi szálasságát
Szép keresztény tettre fordítá:
Általgázolá a Vörös-tengert,
S kik jól kérték általszállítá.

Hol sok nagy hajó csak, mint az alma,
Lebdesett, s könnyebben ment alá,
Néki térdig ért; s feltürkölözve
Combig, szárazon meglábolá.

Mint két cserfa, olyan izmos karjain
Úgy mutatkozott a néprakás,
Mint csókák a Szent István agg tornyán
S ő ha lépett, mint földindulás.

Volt pediglen Krisztus gondolattal,
Hogy Nagy Kristóf embertársait
Csak kereszténységből hordja által,
Másvilágon várva érte díjt.

És hogy a valót tisztábban lássa,
Hozzá álruhában járula;
Árva gyermek módra, rongyzekében,
És mezitláb, s felkönyörg vala:

Vinné által, sinlő anyja várja
Mély sebére orvos-füveit,
S még orvoslobb ápolási közzött
Vérző szivből buzgó könyjeit.

“Ejh, te tollu! mert talán én
Általfáradok veled,”
– Monda Kristóf – “hisz eléggé
Kisújam se terheled.”

Még soká esenge, de siketnek:
Mig végtére úgy egyeztenek,
Hogy amit sok nép szokott fizetni
Egyedül azt mind fizesse meg.

S indulának; de kellősközépben
Vőn fel Krisztus isteni erőt,
S magát annyéra súlyosíta,
Hogy Kristóf tovább nem bírja őt.

Erre-arra kezd tántorgani,
Térdre, orra, hátra hullani.
A nagy bot kezében hasztalan;
Mert erője már szakadva van.
És reszketve, mint egy korhadt mester,
Feldől, s zuhanása árvizet ver.

És midőn rettenti benyeléssel
Ő a véghabot, s a véghab őt,
Fölsohajt szivében rettegéssel,
És imádá a csodás terüt.

Ekkor, mint hajnalfény éjsötétből,
Úr Krisztus kifejlik a zekéből,
És hogy a tulpartra eljutának
Ujra neki kezdett a morálnak:

“A pénz rendkívüli szomja
Alacson tettekre vesz.
A magátvető gyakran kis
Terh alatt is sülyedez!”

Hajh, de szél fútt, s a gyöngyszót elhordta;
És azért gyakran ma is találsz
Felfuvalkodott kevély nagy embert,
Kit kis terhhel könnyen megtréfálsz.

A pénz csalfa fényje is maiglan
Kedvesebb az úr igéinél,
Szunyokálva hallják ezt a paptól,
S pénz szerelmeért minden hal, él.

1840.

Radnóti Miklós: Huszonkilenc év

Huszonkilenc év! most csütörtökön
volt egy hete, hogy ennyi lettem;
verset szoktam írni én ilyenkor,
már évek óta verssel ünnepeltem
e szörnyü fordulót, de aznap
nem békitett meg semmisem,
nem maradt meg semmisem vigasznak.

Számoltam és motyogtam hajnalig,
ó jaj, utolsó huszas évem,
húszon ím kilenc s utána ó jaj,
utána: harminc. Mozdul év az éven:
a szív ijedt, régóta kínzom,
már évek óta élek így,
vad bozótban, ártatlan Robinzon,
ki békén tett-vett s közben tudta meg,
nem védi semmi és a házat,
melyet jó magasra épitett fel,
ledöntik s harsogó vadászat
kél ellene s az elbukó nap
vérében ázva gyilkos és
hallgatag vadászok hallgatóznak.

Álmatlanul feküdtem, szédülés
hintáztatott, az égből fáradt
fények hulldogáltak hunyt szememre;
eső jött hirtelen, az éj megáradt,
hüvös vize szobámba lomha
lepkéket vert be s reszketeg
csillagot sodort az ablakomra.
Órákat élő lepke szállt le rám
s időtlen éltü csillag nézett:
mennyi az, amennyit eddig éltem?
huszonkilenc év? hófehér enyészet
dédelget, ringat s úgy emel fel,
mint gyönge pelyhet lassu szél,
lassan és borzalmas kényelemmel.

Fölkeltem, kinn a hajnal tétován
járkált a púpos hegygerincen,
ablakomhoz álltam és kinéztem:
előtted húsz év? tíz? vagy semmi sincsen?
nem mindegy, mondd? – szóltam magamra,
te nem szereztél semmit itt,
drága holmi még nem ült a kamra
hűsén sosem tenálad, semmi rossz
nem él szivedben, mégis űznek,
rák épülget benned, vagy leszúrnak,
nem mindegy, mondd? vagy tán a máglyatűznek
hiányzik majd a költeményed,
ha többé semmit már nem írsz,
mert mi verssé lenne, füttybe téved?

A lepke meghal s lám az égi fény
az vándorol időkön által,
nagy folyók tünődve egyre folynak,
s deltáiknál iszap zsong fodros háttal,
víz álmodik a sűrü ringó
nád közt s a fényben föllebeg
a nap felé egy rózsaszín flamingó.

1938, Ortutay Gyulának

Szenteleky Kornél: Hajnalban, kis állomáson

Ásítós, mosdatlan vasutas
őgyeleg az izzadt, keserű váróteremben,
melyben az utálat öklöndözik
leragadt szemekkel.
Zsírfoltos batyuk, kajla kosarak,
szurtos parasztok kuporognak
bűzben bóbiskolva.
A villany oly gyenge már,
mint ájult apáca.
Jön a hajnal fázósan és mogorván,
piszkosan tápászkodik fel a téglagyár mögött.
Tárcsák verődnek össze,
kopott, koldus vagonok szégyenkeznek
a rosszkedvű rideg virradatban.
Beteg lámpa inog
bánatos ívben,
fütyül a tolató
fanyarul, fáradtan,
zöld a váltó szeme:
mehet!

És te megjelensz fehér kalappal,
üdén és kívánatosan,
tisztán tündökölve és titokzatosan,
mint színpadi csoda.
Ki vagy?
Houbigant árja úszik mögötted,
puha hálószabók szaga,
hordár bőröndöket hoz,
melyeken színes cédula.
“Albergo della Luna Palermo” –
szól az egyik s a másik így beszél:
“Hotel Imperial Bruxelles”.
Vidám szerelmes ágyból jöttél,
esti fürdő után,
csókzápor után,
csókmámor után
és boldogan aludtál,
mint jóllakott vadállat.

Ki vagy?

Szép vagy.
Gőgösen lépkedsz a peronon,
illatok fátyla libeg utánad
s én búsan, irigyen találgatom
kiléted, utad, múltad
s a célod.
Ritka, idegen virág vagy,
kinek nem tudom nevét és honát
de szédülve szívom illatát.
Szép asszonyi élet vagy,
akit nem ismerek,
aki csak idegen férfiak számária
kín, gyönyör, élmény és csoda,
míg nekem csak vágyаkat csókoló
szomoгúság.
Istennő vagy, aki eltűnik,
mint minden égi jelenség,
aki kényesen és kényszeredetten lépked
ezen a bűzös, döglődő,
batyus, kis állomáson,
ebben a rút, rideg, rossz szagú reggelben.

Titok vagy-e, vagy messzi vágy?

Úgy szeretnék veled menni,
messzi menni,
messzi menni,
veled menni…

Veled menni,
te fehér kalapos, te isteni, te drága
és soha vissza nem jönni
e bűzös, bánatos, batyus, kis állomásra.

1926.

Pável Ágoston: A bánat bandukol velem

Furcsa!
Köröttem minden olyan, amilyen volt:
a föld, a dolgok, emberek s a mennybolt,
a nappalok ezernyi gondja,
lélekzsibbasztó vak robotja,
az éjjelek álomlátása,
bujkáló lények csali villanása.

És mégis!
Valami barna borulat
kúszik, terpeszkedik a nap alatt.
Megfojt minden melengető,
csiráztató napsugarat;
megsápaszt minden dolgot, arcot,
s elernyeszt minden bátor harcot.

Valami eltört életemben,
valami elveszett.
És én üres szemekkel bámulom
a szertehullt cserepeket.

Csalódások és emberek
meglékelték a szívemet.
S most fáradt megadással nézem,
miként csurog cseppenként piros vérem.
Minden csepp egy-egy elvetélt öröm,
vagy könnyé érett férfifájdalom.
Tán állna még a szív egy durva foltot,
de én
nem találok a tű fokába,
és nem találok reá rongyot.
Még néhány csepp, s mindennek vége lesz,
kiszikkad a megfúrt örömkehely,
és akkor talán – mégis béke lesz.
Ám addig, roskadozva bár,
– kálváriások vérharmatos útján –
görnyedt inakkal hurcolom keresztem.

Ezer ablak volt szívemen,
ezer kiváncsi, kandi szem,
melyeken át az életet,
a vérző emberszíveket,
az öröm- s búzajlást figyeltem.
Ezer pirosmuskátlis ablak
leskelt belőlem a világba.
Ma sötét mind az ezer ablak,
minden muskátlim jégvirágos,
és árva szívem – megvakult.

Meghitt szobámban üldögélek:
emlékeimet vallatom,
és rakoncátlan bánatomat altatom.
Hiába altatom:
minden sarokból felém vigyorít
kaján manók kárörvendő pofája.

S az olaj egyre fogy a mécsesemből.
Kormos kanóca már csak alig pislogat.
Néhány arasznyit még ha gyéren bevilágol,
aztán: jóéjtszakát!

Mi ez? mi ez? Ki fejti meg?
Ki fejti meg, hogy életfámról
viruló nyárnak derekán
miért peregnek el a levelek,
a kóborkedvű életlevelek:
meddő remények, hűtlen örömök?

Kánikulában napfogyatkozás!
Így volt megírva, így kell lennie!
S én már tudom,
hogy bármerre fordítom szekerem:
a rozzant saroglyában hátul,
gubbasztva koldusbatyumon
a barna bánat búsan elkocog
mindenfelé velem!

A barna bánat!
Az egyetlen hűséges és kenyeres cimborám!

Kiss József: Mese

Volt, hol nem volt – volt egyszer egy lovag,
Gyalog járt, mert nem kaphatott lovat,

Pedig ő lóra, nyeregbe született,
S gyalog bandukolta át az életet.

Két balkézzel az ember mit csinál?
Nem lehet avval csak koldus vagy király.

S a jó lovagnak két balkeze volt,
És mindegyikről egy sor rege szólt.

Állt egy csodavár felhők magasán,
Hová a villám is lovon járt talán.

S makacsul a lovag gondolt nagyot,
Hogy elmegy ő oda is, elmegy gyalog.

Zsebe üres volt, cókmókja semmi –
Hogy fog ez a lovag oly messzire elmenni?

És ment: vadon éj, magas ég a sátra –
Egy lépést előre és kettőt hátra.

Boronaszegeken, borotva-élen –
Mezítláb nyáron, bocskorba télen –

Gurult mint a gnóm, kúszott mint az inda,
Éren át, lápon, amely csalafinta.

S rongyosan, ócskán a lovatlan lovag
Megtette mégis a kegyetlen utat.

És mire térdig elkopott a lába,
Följutott végre a fenséges várba. –

De szóltak az urak: “Eb ura fakó!
Ez a lovag nem közibénk való.

Ez a lovag rozsdás!” Nagy, öreg hiba,
S támadt a dologból szörnyű galiba.

Rozsda mindenen fog – a rozsdán semmi,
Ha mondják: rozsda – rozsdának kell lenni.

Próbált mosakodni, mosott szerecsent,
A rozsda ott maradt, s többé ki se ment.

Lúgozták, nyúzták, súrolták szegényt,
És mártogatták, mint borba a lepényt,

Hiába minden, megmaradt a folt,
És látni nyomban, hogy az rozsda volt.

És káromkodott a lovag nagyot.
“Kiheverem, hisz fiatal vagyok.”

De hogy véletlen a tükörbe nézett:
Ime megszállta a fehér igézet.

Deres volt a feje, hó a szakálla,
S őszi avarban botorkált a lába.

Fölszisszent a lovag: “Csalás! csalás!
Még szüret se volt, nem volt aratás.

Még rózsa se nyílt, pacsirta se szóla –
És mindeneknek már vége is volna?…”

Felült a lovag a kemence-padkára,
És ríni kezdett istenigazába.

Ekkor eljöttek a csitri leányok,
Süldő menyecskék, édes tündérálmok,

És békítették mézes-mázos szóval,
És jól tartották minden földi jóval.

S megállt előtte egy rózsás babona,
Csintalan, édes, a tavasz mosolya.

Barackot nyomott a feje búbjára,
S menten a lovag felocsudott rája:

“Ismerlek téged óperencián túl
Édes nagymamád fiatal korábul.

Te ő vagy, ne tagadd – szakasztott mása,
Nem is foghatnálak senkire másra.

Mert sose láttam hozzá foghatót –
– Ó, bezzeg akkor drága volt a csók!

Aki epedt, azt hagyták csak epedni –
– Ó, nem oly könnyű volt akkor szeretni!

Minden kis kegynek felszökött az ára,
Nem pocsékolták álmok lovagjára.

Ki merész nem volt, az hoppon maradt,
A szerencse előle elszaladt…

– Ó, szomjúságok bűbájos kora,
Te nekem vissza nem térsz már soha!”

Lendvai István: Útravaló

Hová repülsz, ó Ének, szívemből bújt madár,
még vérem melegétől tüzes? És mely határ
fogad? Hozzá találsz-e, emberi szív, ha vár?

Ó, szép, de vak madár vagy. Sorsod a nagy Sötét.
Ki tudja: zengő hangod mely folton tépi szét,
s mily óceán terület, hol ólmos fülre vét?

De csak röpülj, ó ének, én szárnyas énekem!
A csillagmiriáddal örvénylő Végtelen
ezer villámcsatáján ne bántson félelem.

Te csak röpülj, és zengjed, mi benned sír, sikong,
jajdul, lázad és ujjong: a kín, a gyász, a gond,
a vér, a nyár, az Isten, – te mind dalolva mondd.

Talán szobája mélyén egy árva rab figyel,
kinek oly jó, hogy búját testvérhang űzi el,
s még sírni is jobb néki, mert van együtt kivel.

Talán egy vén szívében pár régi kép derül,
mely friss volt egykor, édes volt véghetetlenül,
s feltündököl, sírjához gyengéd kíséretül.

Talán egy ifjú homlok, mely álmokkal csatáz
a Sorsot ostromolva, szavadon eljuház,
értvén, hogy víg szürethez bőven kell nyári láz.

Talán egy szótlan lányzót, virágok cinkosát,
majd boldogfájó titka borzongva futkos át,
és megremeg, mint kertben fehérvirágos ág.

Talán cellája árnyán egy lélek megragyog,
sejtvén, mit az élnek hord rejtelmeset, nagyot,
és békülten imázza: “Isten, tied vagyok!”

És ha szavad megújjong, mint a tavaszi rét,
mit tudod: mennyi lélek kiált majd évoét,
s kinek lesz ünnepévé az ezertitkú Lét?

Ó, hát röpülj csak, Ének, szívemből bújt madár,
fogadjon bár virággal vagy köddel a határ:
ne várjon rád hiába, egyetlen szív ha vár.

1938.

Gyóni Géza: Betlehemesek

Zakatol, zúg, dübörög a város.
Kormos kenyeret izzad a gép.
Kavarog, bug az életi vásár,
Gyönge a gyöngébbet löki odébb.
Vézna, csigázott testek inognak,
Vérbefutottan bús szemek égnek.
Szöges korbácsát nekieresztve
Gyermekeit csak veri az élet.

Sírva, sikongva, bukdosva rohannak.
Kidől az egyik, helyibe más áll.
– S im, egy torlódó nagy utca sarkán
Egy percre megáll az életi vásár.
Egy percre bámész szemekkel állnak
Vézna, csigázott, igázott testek
S utat engednek három kis tömzsi,
Piros orcájú betlehemesnek.

Három apróság hidegtől csipett
Piros orcával nagy komolyan
Átballag köztük s ujra bezárul
A szennyes, könnyes emberfolyam.
A lelken régi pásztorzsoltárok,
Halk imák hangja száll halkan át –
Egy pillanatra – s megint az élet
Harsogja bősz, vad, harci dalát.

Nincs itt karácsony. Minek kisértesz,
Babonás mese, szép Betlehem?
Örök nagypéntek szomorusága
Ül hiteroppant, bús lelkemen.
Három királyok maguk osztoznak
Tömjénen, myrrhán, lopkodott kincsen,
És jászolokban milljók születnek,
És millióknak jászola sincsen.

Nincs itt karácsony. Mit is kerestek
Még itt, ti apró betlehemesek?
Kik Jézustokat holtra keresték,
Meg is találták a Heródesek.
Mert eljött volna, már eljött volna,
Kit sok hazug ajk fennen sóvárog –
S szólna – ostorát megsuhogatva –
“A templomomból ki, kufárok!”

Nincs már karácsony. Menjetek innen
Sietve, apró betlehemesek,
Szíjostorával a cudar élet
Úgyis mihamar elér titeket.
Gömbölyű, gyönge kis kezetekben
Összetörik a betlehem-játék,
Mint az enyémben. S lesztek ti is majd,
Bús, hiteroppant, lézengő árnyék.

Szombati-Szabó István: Tavaszi vers

Tavaszi eső után, ó hogyha látni tudnád,
Hogy örvendeznek ilyenkor a fák!
Ó hogyha hallani tudnád hancuros kacagásukat!
Ó hogyha látni tudnád, ahogy egyhelyben lejtegetnek,
A könnyű, lenge menüetteket,
Amiket fejbólogatva tapssal kísérnek az öreg fák:
Örömödben megölelgetnéd sorra
Forró, nagy, boldog szerelemmel
Az összes fiatal tavaszi fákat.

Ó hogyha érteni tudnád, milyen csodálatosan
Muzsikálnak ilyenkor a tavaszi szélhegedűk
S milyen szédületes, forgattyús táncban
Kavarog a láthatatlan zenészek muzsikájára
A hóvirág, meg a tavaszi réti-kökörcsin!
Ó hogyha hallani tudnád,
Mily vágytól csorranó szűzi hívogatással
Csalogatják magukhoz a mohó, bohó kerti virágok
A csapodár lepke-legények udvarló hadát!
Ó hogyha érezni tudnád,
Milyen áhítatos, sóvárgó szerelemmel
Néznek ilyenkor fel a kék égre a tavaszi szántáson
A barna rögök:
Megtelnél ezzel a csodálatos, különös szerelemmel
S leborulnál
És kacagva csókot cuppantanál a barna göröngyre.

Ó hogyha látnád,
Mikor elcsorran az anyáskodó fák édes fejének cseppje
A duzzadó rügyek hegyéről:
Mily mohó kortyokkal isszák,
Szürcsölik kéjelegve ez édes isteni nektárt
A kiéhezett cingár tavaszi napsugarak:
Szívedet a kezedbe fognád
S mint az ujjongó labdás-gyerekek,
Áradt kedvvel dobálnád ég felé
És boldog eszelősségben részegre innád magadat
Tavaszi széllel,
Tavaszi esővel,
Tavaszi szaggal,
Tavaszi napsütéssel!
És határtalan tavasz-örömöddel süketté ujjonganád a világot:

Tavasz van, hé!
Jertek örüljünk!
Usgyé, futkossunk!
Játsszunk, nevessünk, szeressünk, csókolódzzunk!
Csókolgassunk kacagva fűt, fát, rögöt, virágot,
Tavaszi rügyet, göndör báránykát, pelyhes madárfiókát, kis csibét,
Minden kis tarka bocit, virgonc csikócskát
És pendelyes kis mezítláb-gyerekeket,
Mindent s mindenkit, aki örömünk és csókunk útjába akad,
Mert tavasz van!
Újra tavasz van!
Még egyszer megint, utoljára talán, itt a tavasz!

Benedek Elek: Tavaszi ének

Isten áldott napja csak elmosolyodik:
Megmozdul a vén Föld s mindjárt tavaszodik.
Kibújik a fűszál s csudálva csudálja:
Hová lett Tél apó hófehér bundája.

Mi ez? Valóság-e? Vagy tán csalfa álom?
Imé, már bogárka mászik a fűszálon.
Tegnap még szendergett a Föld kebelében,
Ma már sütkérezik a Nap melegében,
Virágrügyek a fán már nem álmodoznak,
Áldott nap csókjára mind kibomladoznak.
Látom már, tudom már: két-három nap múlva
Valamennyi fa lesz virágba borulva.

Híre sincs, nyoma sincs a nagy csendességnek.
Pacsirta nótája száll a magas égnek.
Versenyt énekelnek a dalos madarak.
Ez a legszebb verseny. Nincs miatta harag.

Zümmög a méhecske. Futkároz a hangya.
Lót-fút, serénykedik. Nem hallik a hangja.
Szeretném hallani. Nem hallok semmit sem.
Ne búsulj, kis hangya! Hallja a jó Isten.

Megtelt a határ is szántóvető néppel,
Vidám arcú gazda eke után lépdel.
Szíve meg-megdobban édes boldogságtól,
S imát küld az égbe dalos pacsirtától.

Én is a kertemben elbűvölten járok,
Reám mosolyognak csudaszép virágok.
Hosszan nézem a fák szép virágos ágát,
S áldva magasztalom Isten nagy jóságát.

Áldom, Isten, áldom a te szent nevedet,
Kinek egy szavára a Föld felébredett.
Ki ha nem akarnád: madár nem dalolna.
Ez az egész világ olyan néma volna!

Áldom, Isten, áldom a te szent nevedet!
Te ébresztéd fel a szendergő rügyeket.
A Nap mosolygása a Te mosolygásod,
A mi szépet látok, a Te alkotásod.

Minden a Te műved: az Ég, a Föld, a Nap;
Hogy a merre nézek, virágok nyíltanak.
Te ékesítéd fel az egész világot.
Legyen a Te neved mindörökké áldott!