Weöres Sándor: Az éjszaka csodái - Benkő Péter (Vers mindenkinek)
A városvég itt csupa szürke ház, a részegekre angyalka vigyáz, s a villanyfényben, mint aranykehelyben alusznak a tűzfalak, háztetők, s a sorompón túl ében-szín lepelben zizegnek a láthatatlan mezők — a messzeség öblén pár pisla fény ég, mögöttük nyugodt mélység a sötétség —
Ha becézésem és csókom se kell, kicsi lány, mivel ringassalak el? Ha elzár tőlem a buta lakat, lesajnál minket majd a virradat. Bámuljuk egymást búslakodva és szánk sarkát bontja már a nevetés.
Te! ha hiszed, ha nem hiszed, úgy szeretem nevetésedet, mint kinn ezt az éjszakát, lámpavilágos éjszakát — aranypor mállik az éj válláról, s szemközt a sarkon a cégtábláról furcsán szökken a pentameter-sor elő: “Tóth Gyula bádogos és vízvezeték-szerelő” — a nevetésed is ílyen bolond: mindenre illik és semmit se mond.
Üldögélünk csendesen, két jó-gyerek, rendesen, messzi kocsma-zene hallszik, a környéken minden alszik, az alkóvban odaát mélyen alszik anyukád s szomszédban a Vakos néni, ferdeszájú Vigláb néni, Baloh úr, a vasutas, imádód, a kis-inas —
Itt is, ott is, emitt is, amott is bajszos rendőr őrzi az álmot, nagyfülü bagoly őrzi az álmot, mint kinn ezt az éjszakát, lámpavilágos éjszakát — itt is, ott is, emitt is, amott is dongnak az öreg faliórák, bánatos hangú ingaórák, fodrozzák az éjszakát —
Alvó lélek, kússz a tájon, álmodon mint pókfonálon, huss! huss! Föl a légbe visz az út, tág a lég, tág az út, tág a lég, tág az út, hozd az örömöt, hozd a bút, hozd az örömöt, hozd a bút, huss! huss!
Nézd! a ház, mint a felhő, fényt cikáz, mozdul, mint a barna-béka, vele mozdul az árnyéka, és belőle alvó lelkek párolognak, légbe kelnek a kéményből, mint a füst, az ereszről, mint ezüst — száll a kövér Vakos néni, deszka-vékony Vigláb néni, és köröttük nagy sereg libben, szökken, hempereg —
Ni, a Gős pék ketté-bomlott és kergeti önmagát. Balogh úr a templomtornyot fújja, mint a furulyát, azt fújja, hogy “Ne sirasson”, mégis könnyezik belé — Ott meg a cukrász-kisasszony tipeg fejjel lefelé —
Vigláb néni peckes-módon sétálgat a sürgönydróton, krinolinja lyukas-hordó, kezében egy napraforgó, vékony nyakán férfi-gallér, oldalán egy szép gavallér. Vigláb bácsi nagy-kesergőn kuporog egy lámpaernyőn, nézi párját: “Lássa, kérem, parádéra megy a pénzem. Nekem pohár sörre sincsen, neki fodrász, ruha, minden. Én megmondtam már ezerszer, hogy hibás a mai rendszer, államreform kéne régen, persze nem hitték. Na tessék! Adó, lakbér… nem csekélység! Öt gyermekem van, kérem!”
Oda nézz, szösz-bogár: ott a boltos lánya áll, boltnak hisz egy fecskefészket, benne várja a vevőket; ez már mégis hajmeresztő, hogy ma senki be se néz! Majd belép a szívdöglesztő hollywoodi filmszinész: “Kérek kilenc fogkefét, ráadásul a kezét.” Röptük össze-vissza húz… rá ne nézz, mert megvakulsz.
Mogyoró Pál ezalatt megfogott egy sülthalat. “Tanár úr tudná talán, milyen hal ez? macskacápa?” “Rá van írva uszonyára, de nincs itt az ókulám.” Pál örült, hogy futhatott és szekundát nem kapott. És a ritka állatot vezeti egy hosszu hídon: “Majd vadászni megtanítom.”
Tejes-ember a kéményen üldögél, mint nyári réten, kisgyermek lett újra szépen, mézes-kenyér a kezében. Távol, öreg bükkfa alatt labdázik egy fiú-csapat, ő a szemét rajta-felejti, mézes-kenyerét halkan leejti, kicsúszik alóla a rét, meg a kémény, s eltűnik az éj csipkéi mélyén.
És erre-arra az alvó-csapat potyog a falról, mint a vakolat. A villanyfényen átdereng az ég, s a városon túl látszik a vidék, a dombok gyengéd-rajzu háta — és elcsitul az alvók karneválja. Jön a söprőgép tompa morajjal, mögötte a hajnal fut lobogó szőke hajjal, csörömpöl a reggel, száll a fény… és az éji tág csodát, ezt a fura micsodát ketten láttuk: te meg én.
A cica szép kis fehér állat, de boszant engem szűntelen. Én csupa illem vagyok nálad: ő rád ugrik, a szemtelen.
Én a kezed se merem fogni, fülét ő kebledhez feni, s amire nem mernék gondolni: bajszát orcádhoz dörzsöli.
Én szólok mint az Illem-könyve; ő meg szép nyakadhoz dőlve mormolgat, mint egy vén szerelmes. S amíg a méreg engem csikland, szemed reám édesen pillant, és mondod: “A Micó… úgy-e kedves?”
Földiekkel játszó Égi tünemény, Istenségnek látszó Csalfa, vak remény, Kit teremt magának A boldogtalan, S mint védangyalának Bókol untalan. Sima száddal mit kecsegtetsz? Mért nevetsz felém? Kétes kedvet mért csepegtetsz Még most is belém? Csak maradj magadnak, Biztatóm valál, Hittem szép szavadnak, Mégis megcsalál.
Bronzom sok év edzé, S karom, a kitárt, Boldogulva pedzé A nagy érc-gitárt. Hozzám búval, nyerssel, Sorsom nem nyula, Csak nagynéha verssel Szávay Gyula. S néha meg-megkoszorúzott Koszorús “kör”-öm, De rám más bú nem borúzott, Nem ért más üröm, Egy híját esmértem Örömimnek még, Csínos parkot kértem, S megadá az ég.
Álltam én a kertben, S megfrissüle az, Bajszát itt pederte Siheder-Tavasz, Dúdolva bokázott A pázsiton át, Akác-szirmot rázott S gyenge orgonát. Álmodozva esti párok Lépegettek itt, Bókot s más kedves virágot Tépegettek itt. Fenn a holdba Dávid, Lenn meg jómagam Citeráztunk váltig Nékik boldogan.
Ám e kor, e fáin, Hol van már ma nap? Kis orgonafáim Elszáradtanak, A kisenyvedt parkon Kókadt lomb konyul, Citerázó markom Ökölbe szorul. Hull a gyenge pázsitokra Szemét vegyesen, Egy-egy rendőr ásitozva Köpköd hegyesen, Álmaim a rózsák S lenge nárciszok, S itt a gyér fű: strózsák, Ott hál sár s piszok.
Földiekkel játszó Csalfa, szép remény: Örökösnek látszó E sors! – látom én. Parkot sohse rendez Már az én “kör”-öm, S a szivemre ment ez, Tovább nem türöm. Van most egy szatíra-verseny, Mit “kör”-öm csinál, Megírom rá én is versem, S reményt ez kinál. Művem téma-terve Szép “kör”-öm leszen. Jó tárgy! A díj nyerve! S parkom rendezem.
Ha mondom: hideg van, te forrsz melegedben, Ha melegem vagyon, te fázol mentédben. Ha én fehért mondok, dunnogsz te feketét; Nyúlok ha kapához, te fogod az ekét. Ami énnálom szép, azt te rútnak mondod; Amit bizonyéttok, te aztat tagadod. Hogyhát végetvessünk, íme csak azt mondom Ó be jó ember vagy! tagadd. Semmi gondom.
