Emlékszik az arany napokra,
Ugy-e, emlékszik, édesem?
A lugas árnya enyhén fedett be
S ott üldögéltünk kettesen
Irtózatos szerelmesen.
Szerelemről suttogott minden,
Csiripoltak a verebek,
És mi nem mondottunk egymásnak
Sablonon kívül egyebet –
Mért voltunk olyan gyerekek?
A mama is megnézett néha,
Nyugodtan ment ismét odább:
“Hadd játsszanak szegény gyerekek,
Játéknál nem mennek tovább,
Hisz’ ők még olyan ostobák.”
És mi csak ültünk, üldögéltünk
Traccsolva sok mihaszna szót,
Pedig szerettünk volna szólni
Egymásnak szépet, lángolót
De – mersze egyiknek se vót.
No, aztán, ha egyedül voltunk,
Volt elég önvád s gyötrelem.
Majd’ szétvetett bennünket olykor
A sok hevítő érzelem,
Ugye, hogy így volt, édesem?
A multkor aztán nagy sokára
Ismét találkoztam veled,
Azaz magával. Hosszu ruhát
Öltött azóta már kegyed,
Nem kurta szoknyás kisgyerek.
Alig vártunk az együttlétre,
Sóhajtoztunk a mult felett,
Elmondtuk, amit elhallgattunk
Nem oly régen, mint gyermekek,
Vágván ábrándos képeket…
De mikor aztán úgy magunkban
Gondolkoztunk az eseten,
Rájöttünk, hogy bizony a multból
Kinőttünk szépen, csendesen
Maga is, én is, kedvesem…
Maga egy dendit kivánt látni,
Ki úgy szórja a bókokat,
S talált egy száraz ifju embert,
Aki tanult ugyan sokat,
De – nem mulattat lányokat.
Én a régi lányért epedtem,
Ki szende volt és angyali,
Nem bomlott az egyenruháért,
Szerelmet nem mert vallani,
De maga – nem a hajdani.
Emlékszik e históriára
És nem mereng el e felett?
Nem mondja, mint én – könnyes szemmel,
Hogy: Boldogok a gyerekek,
Mert tudják, mi a szeretet!
