Amit megírtam sok, sok év előtt,
Látom, valóra válik:
Karöltve járjuk a világot át,
Együtt leszünk halálig.
De még ne jőjjön a komor halál,
Hogy minket elszakasszon:
Legyek vidám, mosolygó öreg úr,
S te bájos öreg asszony!
Szívünk viruljon késő ősszel is,
Mint Dél-vidéki rózsafának ága.
Tanítsunk hűtlen, hervadt ifjakat
Hű szerelemre, örök ifjúságra!
1902.
Szálljon le az égnek
Magasságos kedve
Minden szerelemre.
Minden igaz tűznél
Dagad a mi álmunk,
A mi új világunk.
Szeressen az ég is,
Szeressen a sár is,
A kóbor bogár is.
A mi megváltásunk
Így közeleg egyre
A sok szerelemre.
A sok szerelemtől
Tisztul meg az élet
S nem lesznek cselédek.
Büszke úr, ember lesz
Minden csókos lény is,
A kóbor szegény is.
Az ingyen, forró csók
A mi álmunk álma
S szabadság világa.
Egy-egy isten lesz majd
Minden földi ember
Telve szerelemmel.
Óh, szent csók, te szent csók,
Proletárok csókja,
Vörös, égi rózsa.
Ti osztogatjátok,
Amit a Ma elvet:
Az igaz szerelmet.
S minden igaz tűznél
Dagad a mi álmunk,
A mi új világunk.
Egymást űzi bennem édes
És fájó emlékezet!
Elhagyott engem mindenki,
Ah! nem bízott bennem senki,
Te voltál az egyetlen, ki
Bátran nyujtottál kezet.
Mint akit megvert gonosz báj,
Úgy ült rajtam gyanu, vád;
Lelkem fonnyadt, nap-nap mellett, –
Egy tündérnek csókja kellett,
Tündér-ajkról egy lehellet,
Visszahozni tavaszát.
Csókod volt ujjáteremtőm,
Mely megcsattant ajkamon!…
Édes csókod, nyájas tündér,
Aki rajtam könyörültél,
S vész-dobált sajkámba ültél,
Szállni vélem a habon.
Nem láttuk mi, hogy fölöttünk
Az idő bús és setét!
Napfényt láttunk a sötétben,
Szép szivárványt dörgő vészben,
Míg elértük észrevétlen
A boldogság szigetét.
Ó mily kedves félelemmel
Indultál meg fövenyén…
Még nem látva, még csak sejtve,
Ami benne el van rejtve,
S töredező szókat ejtve
Gerlebúgásként felém.
Aztán beljebb, beljebb mentünk,
S útunk mindig szebb vala.
Illat szállt a fellegekből,
Léptünkön virág serkedt föl,
S énekelt ezer fészekből
Az üdvösség madara!
Minden percünk úgy hullott szét,
Mint rózsából a szirom.
Gyöngéd kézzel összeszedtem
S egy kis oltárt épitettem, –
Most ott állunk mind a ketten,
Kézben kéz, mint akkoron.
Elrebegjük a szent esküt,
A pap újra összeád:
Esketőink a virágok,
Liljom ad ránk nászpalástot
És ujjongó csalogányok
Éneklik nászunk dalát!
1882.
Ha még soká szeretlek-e,
Könnyes szemekkel kérdezed,
Természet édes gyermeke!
Bús szívemet mint vérezed…
S hát vélheted, dicső alak!
Hogy téged én elhagyjalak?
Tetőled függ az életem,
Ah, csak tebenned lelhetem
Fel mindenem.
De – “Meddig”? Azt nem mondhatom
– Lelkem! – mivel nem tudhatom,
Mikor talál
Rám a halál.
1786.
Iszapos, mély, fekete árok
A Halál-árok.
Oda kerülnek
A vén szerelmi csatárok.
Boldogak, kik vénen szerettek,
Holtig szerettek:
Kisérti őket
Száz, csókos, ifju eretnek.
Úgy halnak meg, hogy meg se halnak,
Ha meghalnak.
Tanui lesznek
Nagy, ölelő diadalnak.
Ifjak, akik csókolni tudnak,
Bolondul tudnak,
A Halál-árok
Babonás partjára futnak.
S pihennek a vén, csókos dalják,
A halott dalják,
Hanem a csókot
Jutalmul örökre hallják.
Tószunnyadó békességgel,
elülő végtelenséggel
óvja szerelmem, ki adta
s tenyerével megnyugtatta.
Bajocskáimat felejtem,
karddá nőtt bicskám elejtem –
sáppadsz, kiáltó virággal,
és ő dereng, csendes ággal.
Szavad: nem értem, de sürgés.
Szava: nem értem, de zengés.
Nagyon szerethet már engem,
megtür téged is szivemben.
1928. tavasza
Boldogtalan az igaz! ollyan szerencse,
Kinek irigye frigye, nincs ellensége;
Had lássák, mulassák,
Nyelveket koptassák,
Hogy téged szivem, hivem,
Tisztán imádlak!
Azt contemnálom nálom, és köll nevetnem:
Téged, édessem, kincsem, igy köll szeretnem,
Másoknak trucczára,
Lángjára, kárára,
Hogy igy epednek, égnek,
S megemésztődnek.
Lássák az gazok, azok bármit mivelnek,
Teljes mindenem bennem, bármit itélnek,
Magokat itélik,
Végtére szégyenlik,
Pirúlnak, dúlnak, fúlnak,
Ebek ugatnak.
Okok ha nincsen, kincsem! még sem árthatnak,
Szivekben mérget, férget szülnek magoknak,
Jobb: vadnak irigyink,
Mint szánakodóink,
Igy elenyésznek, vesznek,
Vagy máskint lesznek.
Gyarló olly remény s szegény, ki tart ezektül,
Szivek ámitó, gyujtó, hazug nyelvektül:
Ki igaz állandó,
Soha sem hajlandó,
Erős az kőszál, fönt áll,
Nem tart szelektül.
Hóltig csak igy élj, remélj az egy hivségben,
Ezzel ne gondolj, mint moly elvesznek ebben;
Jónak van irigye,
Ezer ellensége,
Szerelmünk is jó; rosz szó
Nem árt szivünkben.
Szerencsétlen fátum s gyarló ollyan hüség, Az kinek nem társa az kaján irigység.
Nem kell már, csak aminek neve van
s pontosan tudja, ki, mire küldte,
volt már nekem télszinű madaram
ki mindig a Névtelent fütyülte,
volt már nekem bolondos barátom
ki mindig a Névtelenről álmodott
aztán a szűzlányt is bevallom
aki a Névtelenbe távozott
volt már cifra szép asszonyom, dísznek
csók után a Névtelenről szavalt
s volt hasonló, széllel bélelt álmom
megcsalt, ha csókolt s mosolygott, ha csalt –
hát elkergettem télszin madaram
ki mindig a Névtelent fütyülte
most már csak az kell, minek neve van
s pontosan tudja, ki, mire küldte
és nem hagy itt, ha elapad a bűbáj.
Nyugat, 1926/18. szám
