Radnóti Miklós: Tétova óda

Radnóti Miklós: Tétova óda - Fenyő Iván (Vers mindenkinek)

Mióta készülök, hogy elmondjam neked
szerelmem rejtett csillagrendszerét;
egy képben csak talán, s csupán a lényeget.
De nyüzsgő s áradó vagy bennem, mint a lét,
és néha meg olyan, oly biztos és örök,
mint kőben a megkövesült csigaház.
A holdtól cirmos éj mozdul fejem fölött
s zizzenve röppenő kis álmokat vadász.
S még mindig nem tudom elmondani neked,
mit is jelent az nékem, hogy ha dolgozom,
óvó tekinteted érzem kezem felett.
Hasonlat mit sem ér. Felötlik s eldobom.
És holnap az egészet ujra kezdem,
mert annyit érek én, amennyit ér a szó
versemben s mert ez addig izgat engem,
míg csont marad belőlem s néhány hajcsomó.
Fáradt vagy s én is érzem, hosszú volt a nap, –
mit mondjak még? a tárgyak összenéznek
s téged dicsérnek, zeng egy fél cukordarab
az asztalon és csöppje hull a méznek
s mint színarany golyó ragyog a teritőn,
s magától csendül egy üres vizespohár.
Boldog, mert véled él. S talán lesz még időm,
hogy elmondjam milyen, mikor jöttödre vár.
Az álom hullongó sötétje meg-megérint,
elszáll, majd visszatér a homlokodra,
álmos szemed búcsúzva még felémint,
hajad kibomlik, szétterül lobogva,
s elalszol. Pillád hosszú árnya lebben.
Kezed párnámra hull, elalvó nyírfaág,
de benned alszom én is, nem vagy más világ,
S idáig hallom én, hogy változik a sok
rejtelmes, vékony, bölcs vonal
hűs tenyeredben.

1943. május 26.

Kosztolányi Dezső: Régi szerelmes levele

Én úgy szeretlek.
A cigarettához
és a szalonkabáthoz te vagy a hit.
Az én szemem most már sohase álmos –
és hallgatom a szíved zajait.
Fölrezzenek még minden kocsi-neszre,
mely tőled jő, vagy hozzád zakatol.
Párnák között, arcodhoz epedezve,
te vagy az éjjel asztalán a bor.
Ó, én tudom, hogy minden rózsa festett,
és nem igazat tesz, aki örül,
de szöges-örvül, vezeklő-övül
magam köré kötöm keserü tested.
Te légy nekem a diadalmi ének,
hogy dárda és csók a sziven talált.
Akarlak, mint egy hősi-hősi véget,
s akarlak, mint az élet a halált.
Hisz szívem túlvilági jeleket les,
a lehetetlent és halált szeretné,
s szemem, mint bandzsal középkori szenté,
ki őrült és az Istenbe szerelmes.

1912

Ábrányi Emil: Veled örökké…

Veled örökké! Ó mi szép,
Mily édes lesz az élet!
E nagy világban, kedvesem,
Együtt bolyongni véled!

A vándort csillag vezeti,
Mosolygó szemed engem.
Felhő takarhat csillagot,
De a te szemedet nem!

E tiszta ég el nem borúl,
Meg nem törik sugára,
Csak néha ejt szent harmatot
A mások bánatára.

Pacsirta-hangod dallama
Ébreszt föl kora reggel, –
És éjjel, mint a csalogány,
Elringatsz énekeddel.

Megyünk ki a mezőre és
Apró virágit szedjük…
S mindazt, mi gőg és hiuság,
Szivünkből kinevetjük.

De hogyha jő egy védtelen,
Az vendég lesz minálunk.
Enyhítni szomját, üdítő
Forrás-vizet kinálunk.

Járunk-kelünk a földön át
Mint két eltévedt gyermek,
Míg értünk küldött angyalok
Végtére majd föllelnek.

Akkor, szerelmem, elmegyünk
A kedves angyalokkal,
Egy földön kezdett, végtelen,
Örökbe játszó csókkal!

1881.

Petőfi Sándor: Szeretlek, kedvesem!

Szeretlek, kedvesem,
Szeretlek tégedet,
Szeretem azt a kis
Könnyű termetedet,
Fekete hajadat,
Fehér homlokodat,
Sötét szemeidet,
Piros orcáidat,
Azt az édes ajkat,
Azt a lágy kis kezet,
Melynek érintése
Magában élvezet,
Szeretem lelkednek
Magas röpülését,
Szeretem szivednek
Tengerszem-mélységét,
Szeretlek, ha örülsz
És ha búbánat bánt,
Szeretem mosolyod
S könnyeid egyaránt,
Szeretem erényid
Tiszta sugárzását,
Szeretem hibáid
Napfogyatkozását,
Szeretlek, kedvesem,
Szeretlek tégedet,
Amint embernek csak
Szeretnie lehet.
Kivűled rám nézve
Nincs élet, nincs világ,
Te szövődöl minden
Gondolatomon át,
Te vagy érzeményem
Mind alva, mind ébren,
Te hangzol szivemnek
Minden verésében,
Lemondanék minden
Dicsőségrül érted
S megszereznék érted
Minden dicsőséget,
Nekem nincsen vágyam,
Nincsen akaratom,
Mert amit te akarsz,
Én is azt akarom,
Nincs az az áldozat,
Mely kicsiny ne lenne
Éretted, hogyha te
Örömet lelsz benne,
S nincs csekélység, ami
Gyötrelmesen nem sért,
Hogyha te fájlalod
Annak veszteségét,
Szeretlek, kedvesem,
Szeretlek tégedet,
Mint ember még soha,
Sohasem szeretett!
Oly nagyon szeretlek,
Hogy majd belehalok,
Egy személyben minden,
De mindened vagyok
Aki csak szerethet,
Aki csak él érted:
Férjed, fiad, atyád,
Szeretőd, testvéred,
És egy személyben te
Vagy mindenem nekem:
Lyányom, anyám, húgom,
Szeretőm, hitvesem!
Szeretlek szivemmel,
Szeretlek lelkemmel,
Szeretlek ábrándos
Őrült szerelemmel!…
És ha mindezért jár
Díj avvagy dicséret,
Nem engem illet az,
Egyedül csak téged,
A dicséretet és
Díjat te érdemled…
Mert tőled tanultam
Én e nagy szerelmet!

Debrecen, 1848. november

Kosztolányi Dezső: Feleségemnek…

Megszoktalak, akár a levegőt,
bármerre nézek, mindenütt te vagy,
szekrényem alján, a fiókjaimban,
az agyvelőmben, és nem veszlek észre.
De múltkor este, amikor bejöttél
szobámba, s mondtál valamit nekem,
sok év után egyszerre ráocsudtam,
hogy itt vagy, és szavadra sem figyelve
ámulva néztelek. Szemem lehunytam.
Ezt hajtogattam csöndesen magamban:
“Megszoktam őt, akár a levegőt,
Ő adja nékem a lélegzetet.”

Ábrányi Emil: A legkedvesebbnek.

Annyi szirma nincsen a virágnak,
Annyi gyöngye nincsen a világnak,
Mint ahányszor nevedet megáldom,
Viruló virágom,
Édes birodalmam, ragyogó világom!

Emberek közt elhagyatva álltam,
Egy nyájas szót, annyit sem találtam;
Kezet akkor nyujtottál te nékem,
Drága kedvességem,
Szép, magányos csillag gyászos, komor égen!

És azóta hű társam te voltál,
Dús lelkeddel én hozzám hajoltál,
Életemnek hajnalává lettél;
Szépet szebbé tettél,
Örömöt fokoztál, rosszat elfeledtél.

Csak nálad van hűség, állandóság,
Te nemes szív, te igazi jóság!
Ó de könnyü irgalmasnak lenned,
Mást is jóvá tenned,
Hiszen egy őrangyal lakozik te benned!

Szíved csak az én szivemre vágyott,
És az volt az összes hiuságod,
Hogy megőrizd boldog pillantásom, –
Hogy a mindig máson
Rágódó irigység: mosolyogni lásson!

Nem tudnálak meghálálni téged,
Hogyha folyvást áldanám hűséged,
Hogyha versem csak terólad szólna,
Csak téged dalolna,
Minden kicsi percem egy imádság volna!

1893.

Reichard Piroska: Sóhaj

Szivedre hajtva fáradt fejemet
szeretném magam elfeledni
s mint örök vándor, ki megérkezett,
mult éveim súlyát levetni;
sorsomból életedbe térni,
onnan tovább sohase menni,
külön, magamnak nem is élni,
csak a szemedben, mosolyodban,
a melletted múló napokban;
a jóságodban megpihenni,
megfürödni tisztaságodban
s melegségedbe betemetni
szegény magános fázó életem.

Nyugat, 1929/21. szám

Bálintffy Etelka: Azt kérdezed…

Azt kérdezed, hogyha olykor
Érzelmeim dalba zengem,
Hogy mi az, mi dalra késztet,
Minő ihlet száll meg engem?
Nem a virág, nem a madár,
Nem a csillag ragyogása,
A te arcod, a te szemed,
A te ajkad mosolygása,
Az lelkesít dalra engem.

És ha olykor magányomban,
Szívem boldogságot érez,
Hogy mért zengem dalba azt is,
Ó, ne kérdezz, ó, ne kérdezz.
Mert nem a vágy, hogy nevemet
Az utókor emlegesse,
Hanem az, hogy felszárnyalva
Lelkem lelked ölelhesse,
Az lelkesít dalra engem.