Lelkiismeret témájú versek

Ady Endre: A mentő glória

Jönnek, jönnek, jönnek elébem
Bűnös multamnak évei
Gyászfátyolosan, feketében.

Mindegyiknek van egy nagy vádja
S én bűnrovásom hallgatom
Mellem vervén, hajam cibálva.

Ez is igaz, ez is: valóban
Nem voltam én állhatatos,
Sohase voltam, semmi jóban.

Tavaszt láttam csunya avarban
S elszalasztottam a tavaszt
S kellő időben meg nem haltam.

Bántottam, kik védtek, szerettek
S öleltem a judásokat:
Igazuk van, akik megvetnek.

De mégis, mégis gyászos pírban
Látom a mentő glóriát
Fejem körül, mert sokat sírtam.

Reményik Sándor: Jégvirág

Mint egy kísértet, hófehérbe’
Az ablakomon megjelen.
Egy ibolyának lelke tán,
De illattalan, színtelen.
Rám néz sóhajtalan panasszal:
Talán én téptem le tavasszal.

Talán egy harangvirág lelke,
De rajta jégből a lepel.
A haranglábat: karcsú szárát
Nyáron – talán én törtem el.
Isten szavát elnémítottam.
Most itt van, – s megszólal legottan!

Talán egy őszirózsa lelke,
De kísértetesebb fehér:
Ereiben megdermedett
A nyári nedv, az őszi vér.
Tekintetem reszketve méri:
Nem tudom, mit vétettem néki!

Holt virágokat ablakomra
Így fest a lelkiismeret,
S a halottakat mutogatva
Kérdezi rendre: Ismered?!
Ibolya, csengettyűke, rózsa!…
Tél van, éjfélt ütött az óra!

Bocsássatok meg, drága holtak,
Kezemtarolta bús mezők,
Inkább nem tépek több virágot,
Ó, csak adjatok pihenőt!
Ha majd a nyári réten járok,
Eszembe juttok: jégvirágok!

Tóth Kálmán: Emberektől eltitkolám

Emberektől eltitkolám
De sirodnak mind megmondtam,
A mit mélyen szenvedek én:
Vádat, szégyent, nagy titokban,
Hogy megölőd tán én voltam!

Azt hittem, hogy ki sem hallá,
De a fűben volt egy féreg,
Meg egy koldus a kapuban,
Ezek hallák: mit beszélek,
Föl volt fedve vád és vétek.

És a féreg – ez az élő
Alázat – a föld rögéből
Idételen hitvány fejét
Láttam, hogy mint emelé föl,
Én mellettem – büszkeségből!

És a koldus, temetőnek
Kapujában a mint álla, –
Láttam, mi volt szemeiben:
Iszony, vigasz és a hála,
Hogy nyomorubb is van nála!

Babits Mihály: Tudom, hogy csúszom

Tudom, hogy csúszom, lejjebb, egyre lejjebb:
kicsikém, egyetlen vigasztalásom,
te se soká maradsz meg énvelem.

Oh jaj, az Élet hinárába léptem,
szennyes karjai ölelnek, lehúznak,
minden lépés csak ujabb sülyedés.

Multam uszálya nem hagy engem uszni,
nyálkával ittasan gáncsolja lábom,
nyálkás állatok tapadnak reám.

Szememet nyálka, szájamat utálat,
karjaimat a pántlikás gyülölség
kötözi, és szivemet zord tudás.

Mindent kidobtam, zsebeim üresek,
mégis nehéz vagyok, nehezet nyeltem,
szájamban ólom lelkiismeret.

1924.

Reichard Piroska: Titok

Tenger a szélnek zúgja,
szél a hullámzó lombnak,
erdő a völgynek súgja,
völgy suttogja a dombnak,
hab habnak, part a viznek,
patakban fürdő fűznek,
madár madárnak búgja,
virág azt illatozza,
minden, mindenki tudja,
nem tudja semmi, senki,
csillagfény hírül hozza,
föld égnek visszazengi,
szem tükrözi a szemnek,
emlékezés a vágynak,
csend súgja a magánynak,
Isten súgja a csendnek.

Hat vers, Nyugat, 1935/11. szám