Pósa Lajos: A magyar nyelv

Nincsen szebb nyelv a magyar nyelvnél,
Lágyan csendül hangja,
Mint a messze rónaságon
A puszták harangja.
Álmodó madárnak
Édes sóhajtása,
Rengő rózsaleveleknek
Szelíd suttogása.
Bűvös-bájos a magyar szó,
Szépen szóló muzsikaszó.

Nincsen szebb nyelv a magyar nyelvnél,
Büszkék legyünk rája!
Fölharsan, mint a viharnak
Zúgó harsonája.
Zeng a bérczek ormán
Felhőkkel beszélve,
Fönséges nagy siralmában
Fölkiált az égre,
Könnyet szór a csillagokra,
Keservinket panaszolja.

Nincsen szebb nyelv a magyar nyelvnél,
Cseng szabadon, bátran,
Mint a hősnek kardja csattog
Villámló csatákban,
Ezredévnek őre,
Szabadság védője,
Benne van a magyar nemzet
Múltja és jövője.
Csengj, te szép kard, láng-lövelve,
Ősapáink drága nyelve!

Rudnyánszky Gyula: A magyar nyelv

A világon édesebb nyelv
Nincs a magyar nyelvnél!
Lágyan csorran ajkaidra,
Mintha mézet ennél.
Égnek-földnek minden bája
Összeolvad ebben;
A mennybéli angyalok se
Dalolhatnak szebben!

A magyar nyelv a magyar vér
Igaz tükrözője:
Ezer évnek tüze, könnye
Mind bele van szőve.
Üdv, ha ringat, vagy szívünket
Rózsatüske szúrja:
Magyar sírva vigadásnak
Ez a nyelv a húrja.

Benne van bús andalgásunk
Cimbalom pengése,
Lassú csárdás járásunknak
Ütemes lengése;
Álmodozó természetünk
Méla suttogása,
Ős pusztai szilajságunk
Dacos kurjantása.

Sok százados szenvedésünk,
Féltett szabadságunk,
Ami szépet eltemettünk,
Ami álmot láttunk.
Múlt, jövendő kínja, kéje,
Dicsőséges harcok
Szent emléke mind a nyelvben
Él, kesereg, harsog.

Tud szelíden turbékolni,
Mint a búgó gerle;
Majd meg mintha rajta végig
Vad vihar seperne!
Fájóbb panasz nem zokoghat
Fülemüle torkán:
Azután meg úgy villámlik,
Bömböl, mint az orkán.

Nincsen olyan csörrenése
Ábrándos pataknak,
Melynek partján nefelejcsek
Szűzen bólogatnak.
A dübörgő, dörgő felleg
Félve megjohádzik,
Ha nyelvünkben felkorbácsolt
Haragunk cikázik.

Amikor kell, vadvirágos,
Lombos, árnyas erdő;
Furulyaszó, harmatos vágy,
Lány szívét megejtő.
Ha meg úgy kell: villogó kard,
a halál kaszája;
Hőstoborzó, ha veszélyben
Magyarok hazája.

Ha fohászát kulcsolt kézzel
Buzgó szív sugallja,
Imádságos nyelvünket az
Isten is meghallja.
Földi élet, örök élet
Összekötő szála
A magyarok Istenéhez
Útját megtalálja.

Baróti Szabó Dávid: A magyar ifjúsághoz

Serkenj fel, magyar ifjúság! ím nemzeti nyelved,
Eggy szép nemzetnek béllyege, veszni siet.
Fogj tollat; kezdj íráshoz; kezdj szóba vegyűlni
Lantos Apollóval nemzeted ajka szerént.
Nincs s nem lessz ennél tehetősebb eszköz: ezen kap
Minden eszesb ánglus, francia, német, olasz. –
S melly szép versekkel telnek sajtóji naponként!
Mint hordják hozzád!… melly ragadozva veszed…
Mint telik a külsők szédítő kéncsivel honnyod!
Mint pusztúl Árpád hajdani nyelve, neme! –
Serkenj fel mély álmadból és szánd meg hazádnak
Nyelvét, melly ha kihal, tudd meg, örökre kihalsz.

Kazinczy Ferenc: A mi nyelvünk

Isteni bája a szép Hellasnak, római. nagyság,
Francia csín, és német erő, s heve Hesperiának,
És lengyel lágyság! titeket szép nyelvem irígyel.
S ti neki semmit nem irígyeltek? Nyelve Homernak
S Virgilnek, ha találtok-e mást Európa határin,
Mely szent lantotokat ily híven zengve követné?
Dörg ő a nem csikorog; fut ha kell, mint férfi fut a cél
Nem tört pályáján: de szaladva, szökelve, sikamva.
Lángol keble, ajakán mély bánat leble sohajtoz,
S mint te, olasz s lengyel, hévvel nyögdelli szerelmét. –
Hull a lánc, közelít az idő, s mi közöttetek állunk.

1836.

Baróti Szabó Dávid: Kazinczy Ferenc úrfihoz

Könyvedet és leveled vettem: leveledre levéllel
Szolgálok; könyvért könyvet örömmel adok.
Drága nagy úrfi! miként örvendjek néked eléggé?
Illendő koszorút nem tudok adni reád.
Illy fiatal korbann illy dolgokat űzni? Tetőlled
Majd ezután mit nem várhat az édes haza?
Tartson az ég nyelvünknek elővitelére sokáig,
És, mellyet kíván a teher, adjon erőt!
Egy kívánságom van még: bétöltöd-e? s hogy nem
Mit fogadál, mikoron szembe, beszédre jövénk?
Hogy követőm lészesz, s illyen rámára szedended
Verseid; úgye le vagy már kötelezve tehát?
Ámde mit emlegetek! Téged minek intelek erre?
Lám leveled csínos verssel ajánlja magát.
Ah, folytasd! sokkal többet gyarapíthatod illyképp
Nyelvünket, s nevedet sokkal előbbre vihetd.
Tisztelvén Sárospatakot, magam ezzel ajánlom.
Többször is írni fogok, többször is írni ha fogsz.

1778.

Bárd Miklós: Fütyül a szél

Fütyül a szél, a nemzetközi szél
Át lyukon, résen vígan zöngicsél.
Éles a füttye, messzi hangozó,
Terjeszti színpad, film és rádió:
Idegen hangok, szók és divatok,
A pendelyes itt négy nyelven gagyog
S “hau dujudú”-z a kis hamis
Magyarul is –

Ki hitte volna? Lám a nagy halak
Igy nyelik el a kis halat.
Oda a zengő magyar szó szerelme,
Nyelv-invázió szakadt a gyerekre,
Zagyva szóárban, mely iszapra vall,
Fickándozik a kicsi hal,
Még alighogy az ikrából kikél.
Fütyül a szél, a nemzetközi szél.

1932.

Ábrányi Emil: Magyar nyelv

Ó szép magyar nyelv! Aki egyszer téged
Ajkára vőn, többé nem dobhat el!
Szentség gyanánt hogy befogadja éked,
Őrző oltárrá válik a kebel.

Pajzán, derűs vagy, mint nőink szeme,
S erős, szilárd, mint hősök jelleme!
Gyöngéd vagy és lágy, mint mennybolti kék,
S dörögni úgy tudsz, mint villámos ég!

Minden, mi fejben vagy szívben fakad,
Tőled nyer pompát, színdús szavakat.
Nagy eszme, érzés oly ragyogva hord,
Mint egy király az ünneplő bibort!

*

Bír-e más nyelv úgy epedni,
Annyi bájjal, annyi kéjjel?
Olvadóbb, mint lant zenéje
Holdvilágos, langyos éjjel,
Mely virágot s dalt terem,
Mikor ébren semmi sincs más,
Csak a fák sötét bogán:
Hangos, boldog csalogány
S boldog, néma szerelem…

*

Hát a csapongó
Gyorsszavu tréfák
Játszi szökését,
Festi-e más nyelv
Oly remekül?
Pattog a víg élc,
Ám sebe nem fáj,
Mert csak enyelgés,
Tarka bohóság
Volt az egész!…

*

Magasztos gyásznak bánat-dúlta hangja
Úgy zendűl benne, mint egyház harangja,
Mely messze hinti mély, komor szavát.
Búg, mint a gyászdal, mint sír-fáklya lobban,
S mint súlyos léptek kripta-csarnokokban,
Úgy döng minden szó a kedélyen át!…

*

Ciklops pörölye, hogyha csatát fest,
Csatakürtök bősz riadása!
Halld! Halld!
Száguldva, vihogva, kapálva
Dölyfös paripák robbannak elő.
Százak keze vág, százak keze lő.
Nem szárnyal a vér-ködös égre más,
Csak ágyudörej, szitok és zuhanás!
Rázkódik a föld, iszonyodva reng,
Amerre a kartács vad tánca kereng!…
Dúl a szilaj kéz, csattog a kard,
Sebet osztva süvölti: ne bántsd a magyart!

Hatalmas, szép nyelv,
Magyarnak nyelve!
Maradj örökké
Nagy és virágzó!
Kisérjen áldás,
Amíg világ áll!
S legyen megáldott
Az is, ki téged
Ajkára vesz majd:
Elsőt rebegve,
Végsőt sohajtva!

Pólya László: Így igaz

Mint kisfia, a hatéves gyerek,
Már a menyecske is itt született…

Az iskolában, ilyen a szokás,
Az angol nyelv csiszolja a fejet;
De már az otthon hű bizalmasában:
Anya és gyerek közt magyar szó nevet.

Csak úgy tréfára fogja a szavunk…
Az ábécénkbe még bele se néz;
De olyanformán esik a gyereknek:
Mint friss kalácson a csurgatott méz!

Ha a magyar szó zengő rithmusán
Elkövet itt-ott, egy-egy vén hibát…
Fejebúbjára pattantott barackkal:
Rója meg anyja kacagó fiát!

Ha a magyar szót nem találja meg
S angolra buggyan szája a gyereknek;
Ujongó, csókos ölelkezésben:
Az ilyen tréfán nagyokat nevetnek!

… Az angol szó az ész orgonája;
Dobogó szív a magyar beszéd…
De szépen is szól az ész orgonája:
Mikor a szív teszi rá a kezét!