Dsida Jenő: Az uccaseprő

Hajnal. Dudolva ballagok
hazafelé sok apró-cseprő
dallal szivemben. Rámköszönsz,
te szegény, piszkos uccaseprő.
Oly tisztességtudón köszönsz,
míg körülted porzik a reggel:
egyszerre csordultig telek
alázattal és szeretettel.
Megállok s elnézem soká
zsíros, barázdás arcodat,
gémberedett, nagy kezedet,
torzonborz, sárga bajszodat
fölötte a pálinka-gőzzel.
…őt látom most, a mennyeit
benned, ó rongyos uccaseprő,
ki sepred a föld szennyeit,
ki világ bűnét elveszed
és jó vagy minden emberekhez…
Testvér, ha az üdvösségre jutsz,
rólam el ne feledkezz!

Pável Ágoston: Rendelj egy másik csillagodra!

Mindig csak: munka, munka, munka!
Ezt harsogjátok szüntelen fülünkbe,
s kalapáljátok
szeges szavakkal kizsarolt agyunkba.

És mindannyian, bölcs és kába,
begörnyedünk ropogó vállal
a nyaktörő, szolga igába.

És törjük a fukar ugart,
mint vak gebék a taposó malomban,
és ráncigáljuk a sovány fuvart.

Hát sosem lesz már itt kulacsos pihenő?
Hát a bozót a patakparton
alattomos, fojtó indáival
apránkint s észrevétlenül
minden pipitéres tisztást benő?

Hisz birná még elkérgesedett vállam
az unszoló husángot,
s zsibbadt karom is a nyikorgó szekeret.
De eb ura fakó!
Én örökös, süket robot,
esti nyöszörgő jajongás helyett
kurjantani, kacagni is
szeretnék néha-néha,
ha mögöttem borús órákban
hosszúra hízik
az ólálkodó gond árnyéka.

Uram! én appellálok!
Mert engem itt előbb-utóbb felfalnak
a torkos kötelességkannibálok.
Én nem akarok itt maradni!
Parancsolj hát egy másik csillagodra,
hol szelídebb és ringatóbb a vizek sodra;
ahol lehetne hébe-hóba
a lusta verőfényen elhevernem,
elméláznom, elsütkéreznem;
hol a nap nemcsak hasznos égi állat
és szeszélyes központi fűtőtest,
de a vérben is bujtogató szent parázs,
ütem, bizsergés, csóva az idegben;
s a hold nem álmos éji lámpás,
mely felhők vállán bóbiskolva ásít,
de lélekodvakba is
ezüstszemekkel bevilágít.
Ahol legigásabb cselédeidnek is
kijutna egy-egy ünnepi,
pántlikás, csárdás kimenő.

Ha volna ilyen csillagod,
rendelj oda bőmarkú Gazda,
mielőtt megfagyaszt a
lelketlen, jégvermi robot.

Bárdosi Németh Jánosnak, az isten rádiósának

József Attila: Aratásban

A búzát vágja sok szilaj legény
– Marokszedő leány halad nyomukba –
A síma réz-orcájok kipirulva.
És villog a nap kaszájok hegyén.

A rengő búza hódoló remény.
Tikkadtan fekszik lábaikhoz hullva;
Mint fáradt gyermek, anyjára borulva.
És ihatnék a kutya is, szegény.

Egy szomjazó legény hűs fához lábol,
Jó hosszút kortyant öblös kulacsából
És visszaindul, várja a dolog.

A nap forró haragja újraéled,
A homlokokról izzadság csorog,
De gyűl a keresztekbe-rakott élet.

1922. június

Salamon Ernő: Szépen száll a szegénység

Szépen száll a szegénység,
szállhat könnyű szívvel,
kit más táji könnyű sor,
kit betegség hí el.

Kétszersemmi béremet
ingembe kötöttem,
azt is, azt a keveset,
kutyáknak vetettem.

Szolgáltam a házadnak,
barmodnak, fiadnak,
láncos engedelmese
voltam a lányodnak.

Tőlem tellett cifrára,
munkámból dagadtál,
de se szó, se köszönet,
ebeid közt hagytál.

Üthetitek nyomomat
végig hét határon,
szolgatartó kedvetek
többé nem szolgálom.

Ady Endre: Kacag a föld

Nagyot kacag tavaszkor a Föld,
Ha kitelelt, földetlen gazdák,
Gazdagok gazdái, magyarok,
Ekéiket beleakasztják.

Nagyot kacag tavaszkor a Föld,
Nagyúrtól, paptól így tanulta:
Milyen jó bolond is a paraszt,
Új tavaszkor robotol újra.

Nagyot kacag tavaszkor a Föld:
Ezer úrnak kell a kincs télre
S ezer éve ezért robotol
Sok-sok millió cseléd-féle.

Népszava, 1908. március 8.

Reményik Sándor: Utolsó munkás

A nap leszáll, és szőlőhegyed ormát
Aranyozza az alkony, Istenem.
Munkásaidat látom fenn mozogni,
Apró bogárkák, serény hangya-népek,
Ki kapál, ki vesszőt metsz, ki szüretel.
Munkálkodjatok, míg nappal vagyon:
Mondtad s elküldted mindannyiokat.
Mentek. Ki hajnalban, ki délelőtt, ki délben.
Verejtékük hullt zord szőlőhegyedre,
És felszállt áldozati páraként
S virágillat lett: édes öntudat
És boldog, tiszta lelkiismeret.
Hogy sürögnek ott fenn a húnyó napban,
Aranyként csillan szürke hangya-testük,
Már készülődnek lassanként haza, –
Egy óra még, és itt van a sötét.

Sötét, sötét: hogy száll a szörnyű szó,
Éjszaka: hogy suhognak szárnyaid,
Mily félelmes vagy, mily irtózatos,
Még annak is, ki dolgozott napestig,
Hát még annak, kit elhagyott a hajnal,
És elhagyott a délelőtt s a dél
S kit a hanyatló nap is így talál:
Hivalkodva és haszontalanul.

Álltam valami messze piacon,
És tarka rongyként ráztam lelkemet,
Így tűnt a hajnal, így futott a dél,
És így jött rám a késő alkonyat.
Utolsó munkás és utolsó óra –
Most itt állok a szőlőhegy tövén,
Napszámodba szegődnék, Istenem.
Egy óra még, és itt van a sötét.

Ezt az utolsó órát add nekem.

Zigány Árpád: A kis kovács

Din-don, din-don, din-don, din-don;
cseng a pöröly, kalapács;
Dan-dén, dan-dén, dan-dén, dan-dén:
én vagyok a kis kovács.
A szikrázó ízzó vasat
a parázsból kiveszem,
Vas-fogóval jól megfogom,
az üllőre ráteszem;
Hopsza! egyet ütök rája:
Szerteszáll a sziporkája…
Ütöm, verem, kalapálom,
Fordítgatom, megformálom: –
Tolom hátra, előre,
Míg patkó lesz belőle.

Gáspár Imre: Munkás-marseillaise

Fel dalra, társak! zengje ajkunk
A munka bús, de szent dalát
Mi dolgozunk, nagy hasznot hajtunk,
De hol a kéz, mely díjat ád?
Hol az a kéz, mely áldva adva
A verítékért megfizet?
Ez ajk kenyérért kenyeret,
Nem alamizsnát kér fáradva!
Éhség, nyomor velünk,
De mind, mind felkelünk,
S ki harcba száll, hadd vesszen ő…
Szabad lesz a jövő!

A gazdagoknak van hazájok,
Övék a hon hegy-völgye mind,
Mi építők fel palotájok’,
Mely ime ránk büszkén tekint!
S egy talpalatnyi tér e honbul
Nem a miénk sehol sehol,
Csupán ha hantja ránk omol,
Ha a lélek-harangja kondul.
Éhség, nyomor velünk
De mind, mind felkelünk,
S ki harcba száll, hadd vesszen ő…
Szabad lesz a jövő!

Királyi szívvel szolga a nép,
Felette úr lett a silány,
Könnyelmű szó eladja vérét
Az érdek szennyes piacán.
S ki kart veszített a csatában,
Vagy munka közt a gép előtt,
Ah! immár ki ápolja őt?
Koldus a dús nagy pitvarában
Éhség, nyomor velünk,
De mind, mind felkelünk,
S ki harcba száll, hadd vesszen ő…
Szabad lesz a jövő!

Kenyeret nem kap, aki éhez,
Tanítót nem kap gyermeke,
Nem jöhet orvos betegéhez
S gazoktól függ becsülete.
Oh, búja és tűrése hosszú!
S nagy országokba’, szerte-szét,
Halljátok-e, hogy zúg a nép?
Trónokat ingat már a bosszú!
Éhség, nyomor velünk,
De mind, mind felkelünk,
S ki harcba száll, hadd vesszen ő…
Szabad lesz a jövő!

De mit panaszlunk! Nemsokára
Nagy számadásra hív a kor!
S zeng bércről-bércre valahára,
Mi most a szív mélyébe’ forr!
Fel számadásra, hangzik a dal!
Tenger se zúg ily rémesen!
Nem nyomja lelkünk semmi sem,
S vádolja a gazt szörnyű váddal.
Éhség, nyomor velünk,
De mind, mind felkelünk,
S ki harcba száll hadd vesszen ő…
Szabad lesz a jövő!