Dsida Jenő: Az uccaseprő

Hajnal. Dudolva ballagok
hazafelé sok apró-cseprő
dallal szivemben. Rámköszönsz,
te szegény, piszkos uccaseprő.
Oly tisztességtudón köszönsz,
míg körülted porzik a reggel:
egyszerre csordultig telek
alázattal és szeretettel.
Megállok s elnézem soká
zsíros, barázdás arcodat,
gémberedett, nagy kezedet,
torzonborz, sárga bajszodat
fölötte a pálinka-gőzzel.
…őt látom most, a mennyeit
benned, ó rongyos uccaseprő,
ki sepred a föld szennyeit,
ki világ bűnét elveszed
és jó vagy minden emberekhez…
Testvér, ha az üdvösségre jutsz,
rólam el ne feledkezz!

Pável Ágoston: Rendelj egy másik csillagodra!

Mindig csak: munka, munka, munka!
Ezt harsogjátok szüntelen fülünkbe,
s kalapáljátok
szeges szavakkal kizsarolt agyunkba.

És mindannyian, bölcs és kába,
begörnyedünk ropogó vállal
a nyaktörő, szolga igába.

És törjük a fukar ugart,
mint vak gebék a taposó malomban,
és ráncigáljuk a sovány fuvart.

Hát sosem lesz már itt kulacsos pihenő?
Hát a bozót a patakparton
alattomos, fojtó indáival
apránkint s észrevétlenül
minden pipitéres tisztást benő?

Hisz birná még elkérgesedett vállam
az unszoló husángot,
s zsibbadt karom is a nyikorgó szekeret.
De eb ura fakó!
Én örökös, süket robot,
esti nyöszörgő jajongás helyett
kurjantani, kacagni is
szeretnék néha-néha,
ha mögöttem borús órákban
hosszúra hízik
az ólálkodó gond árnyéka.

Uram! én appellálok!
Mert engem itt előbb-utóbb felfalnak
a torkos kötelességkannibálok.
Én nem akarok itt maradni!
Parancsolj hát egy másik csillagodra,
hol szelídebb és ringatóbb a vizek sodra;
ahol lehetne hébe-hóba
a lusta verőfényen elhevernem,
elméláznom, elsütkéreznem;
hol a nap nemcsak hasznos égi állat
és szeszélyes központi fűtőtest,
de a vérben is bujtogató szent parázs,
ütem, bizsergés, csóva az idegben;
s a hold nem álmos éji lámpás,
mely felhők vállán bóbiskolva ásít,
de lélekodvakba is
ezüstszemekkel bevilágít.
Ahol legigásabb cselédeidnek is
kijutna egy-egy ünnepi,
pántlikás, csárdás kimenő.

Ha volna ilyen csillagod,
rendelj oda bőmarkú Gazda,
mielőtt megfagyaszt a
lelketlen, jégvermi robot.

Bárdosi Németh Jánosnak, az isten rádiósának

József Attila: Aratásban

A búzát vágja sok szilaj legény
– Marokszedő leány halad nyomukba –
A síma réz-orcájok kipirulva.
És villog a nap kaszájok hegyén.

A rengő búza hódoló remény.
Tikkadtan fekszik lábaikhoz hullva;
Mint fáradt gyermek, anyjára borulva.
És ihatnék a kutya is, szegény.

Egy szomjazó legény hűs fához lábol,
Jó hosszút kortyant öblös kulacsából
És visszaindul, várja a dolog.

A nap forró haragja újraéled,
A homlokokról izzadság csorog,
De gyűl a keresztekbe-rakott élet.

1922. június

Csizmadia Sándor: A munkás

Most senki…
Gyüjtőkamrája egy tömeg izomnak,
Melyet nehéz, kínos igára fognak.
Némán mozgó, hideg, holt gépezet,
Mit más keze irányít és vezet –
Hogy ember is, csak sóhaja
Jelenti.

A gyárban,
Vagy pinceműhely szennyes éjjelében,
Haldoklik vízen és száraz kenyéren;
A két kezéből kincsek omlanak
S maga értéktelen lim-lom, anyag –
Részére szánva rothadás,
Halál van.

A réten
Fényes sugárban megcsillan kaszája,
Tömött fejű kalász bukik le rája;
S mindenkinek terem bőven kenyér,
Belőle csak maga hiába kér –
A jóllakásról – álmodik
A télen.

A bánya…!
Élő hősök közös temetkezése,
S önként szállnak le bús, sötét ölébe.
Nincs ott tavasz, hímes virágu nyár.
A füstölgő mécs ott a napsugár –
A börtön az, a szolgaság
Tanyája.

Az élet
Benne fogamzik meg, belőle árad,
A gyönyörnek forrása nála támad;
Boldogságát, javát mindenkinek:
Szorgalmával lám ő teremti meg,
S neki a nyomor esküszik
Hűséget.

De majd ha,
Ki tudja honnan, egy-egy szikra pattan,
S felgyul a rét, a gyár, a bányakatlan…
A földtekét bevilágítva ég,
Leolvad a bilincs, lehull a fék,
S a fénytől elszökik az éj
Hatalma…

Jókai Mór: Péter és Pál

Péter a beczézett, Pál a mostohafi,
Az urfi és diák, ez csizmadiafi,
Diák könyvből egyik bölcsességet tanul,
Másikon sem kopik lábszij hasztalanul,

Péter urfi végzett, lett juratus nyalka,
Vár reá a szép lány, s egy kis hivatalka.
Pálnak is kezében van a vándor könyve,
Mikor utnak indul, szeme lábad könybe.

Péter nagyságos úr! hiják diszebédre,
Szüksége van ahhoz pompás öltözékre.
Pálnak van műhelye, hires mester, varga;
A nagyságos urnak csizmáját megvarrja.

Egy karácsony napon Pétert eleresztik,
Azt se mondják neki, mi okozta vesztit?
Elmehet koldulni, s hirdeti a népnek,
Hogy a tudományos pálya milyen vétek.

Pál, ha hozzá fordul, megosztja kenyerét,
Tőle nem vették el jó kérges tenyerét.
Jó hely az a műhely! Az Isten megsegit
– S onnan a miniszter nem csaphat el senkit.

Kisfaludy Károly: A hazafi

A ki tehetségét idegen földekre pazarlá,
Méltóságra mehet, nyerhet aranyt, hireket.
Oh de muló fény az, minden balesetben eloszlik,
Mély gyökeret nem hajt, véle enyész neve is.
A haza oltárán örökön ragyog a nemes élet,
Mely szentelve magát, néki javára hevült;
És ha magas bért nem lelsz is mindjárt, ha korodnak
Irígylő nyelvén érdemed alkonyodik,
Hátra ne lépj, inkább kettőztesd minden erődet,
S egy buzgóbb maradék áldja hideg porodat.