József Attila: Születésnapomra

Harminckét éves lettem én –
meglepetés e költemény
csecse
becse:

ajándék, mellyel meglepem
e kávéházi szegleten
magam
magam.

Harminckét évem elszelelt
s még havi kétszáz sose telt.
Az ám,
Hazám!

Lehettem volna oktató,
nem ily töltőtoll koptató
szegény
legény.

De nem lettem, mert Szegeden
eltanácsolt az egyetem
fura
ura.

Intelme gyorsan, nyersen ért
a “Nincsen apám” versemért,
a hont
kivont

szablyával óvta ellenem.
Ideidézi szellemem
hevét
s nevét:

“Ön, amig szóból értek én,
nem lesz tanár e féltekén” –
gagyog
s ragyog.

Ha örül Horger Antal úr,
hogy költőnk nem nyelvtant tanul,
sekély
e kéj –

Én egész népemet fogom
nem középiskolás fokon
taní-
tani!

1937. április 11.

Petőfi Sándor: A XIX. század költői

Petőfi Sándor: A XIX. század költői - Barbinek Péter (Vers mindenkinek)

Ne fogjon senki könnyelműen
A húrok pengetésihez!
Nagy munkát vállal az magára,
Ki most kezébe lantot vesz.
Ha nem tudsz mást, mint eldalolni
Saját fájdalmad s örömed:
Nincs rád szüksége a világnak,
S azért a szent fát félretedd.

Pusztában bujdosunk, mint hajdan
Népével Mózes bujdosott,
S követte, melyet isten külde
Vezérül, a lángoszlopot.
Ujabb időkben isten ilyen
Lángoszlopoknak rendelé
A költőket, hogy ők vezessék
A népet Kánaán felé.

Előre hát mind, aki költő,
A néppel tűzön-vízen át!
Átok reá, ki elhajítja
Kezéből a nép zászlaját.
Átok reá, ki gyávaságból
Vagy lomhaságból elmarad,
Hogy, míg a nép küzd, fárad, izzad,
Pihenjen ő árnyék alatt!

Vannak hamis próféták, akik
Azt hirdetik nagy gonoszan,
Hogy már megállhatunk, mert itten
Az ígéretnek földe van.
Hazugság, szemtelen hazugság,
Mit milliók cáfolnak meg,
Kik nap hevében, éhen-szomjan,
Kétségbeesve tengenek.

Ha majd a bőség kosarából
Mindenki egyaránt vehet,
Ha majd a jognak asztalánál
Mind egyaránt foglal helyet,
Ha majd a szellem napvilága
Ragyog minden ház ablakán:
Akkor mondhatjuk, hogy megálljunk,
Mert itt van már a Kánaán!

És addig? addig nincs megnyugvás,
Addig folyvást küszködni kell. –
Talán az élet, munkáinkért,
Nem fog fizetni semmivel,
De a halál majd szemeinket
Szelíd, lágy csókkal zárja be,
S virágkötéllel, selyempárnán
Bocsát le a föld mélyibe.

Pest, 1847. január

Wohl Janka: Azt mondjátok…

Azt mondjátok, nincs dalaimban érzet,
Nem érzi szívem, lantom mit beszél,
Képzelet mind, mit szenvedélyes hangon
A dal a lélek mélyibül regél.

Azt mondjátok, dalom nem melegítő,
Csak olykor éget, mint a napsugár,
De nincsen benne, mi virágot fejleszt,
Ama mosolygó, édes érzetár.

Azt mondjátok, csak ész kormányoz engem,
S uralkodva múzsám dala fölött
Nem engedi, hogy érzet keljen benne,
S a szív-világot nyissa meg előbb.

Azt mondjátok… oh, mit nem mondtok mindent,
Mi bánt, mi fáj, mi kínoz és gyötör,
S nem várva múzsám védő szózatára,
Fölötte minden, minden pálcát tör.

Oh, mit nem mondtok! s jogtalanul mindent.
Nem hallva, csak a perc sugallatát,
Nyugodtan néztek végig lelkem kínján,
Letépve lantom szűzi fátyolát.

Mit rejt a szív, mert mélyebb sebhelyére
Kíváncsi szemet vonzni nem akar,
A kín, mit a költészet istennője
Irgalmas szárnnyal híven eltakar:

Oh, mindez semmi! Hisz nem zengem én el,
Irgalmat esdve nem zokog dalom.
Nem szól pompázva kínja mélységével
A szív dala remegő ajkamon.

Hisz nem is zengem, hányszor már csalódtam,
Nem zengem az örök fájdalmakat.
Sőt korlátolva szenvedélyem árját,
Elrejtem én a rám mért kínokat.

Mert szenvedésem, oh, az szent előttem,
Szentségtelen szem ne érintse azt,
Ne szórakozzék idegen tán avval,
Mi szívemből véres könyűt fakaszt.

És mondjatok akármit énfelőlem,
Bár fájni fog, de változtatni nem,
Előttem szent lesz keblem szenvedése,
És titkos kínjait nem zengem el.

Ady Endre: Nem élek én tovább…

Ady Endre: Nem élek én tovább - Csuja Imre (Vers mindenkinek)

Nem élek én tovább,
Csupán addig élek,
Amíg a szívemből
Felfakad az ének;
Amíg a lelkemet
Sírhatom a dalba,
Amíg lángra gerjeszt
Ihletés hatalma;
Amíg titkos órán
Reám száll a bánat,
Feketén, komoran,
Mintha a világnak
Végzetszerű átkát
Csakis én érezném,
Tépődve annyi bús,
Megfejtetlen eszmén.

Nem élek én tovább,
Csupán addig élek,
Míg vérező szívvel
Ezernyi kétség közt
Még mindig remélek.
Míg az örök eszmét,
Míg az örök szépet
Keresem, imádom,
Míg egy ábrándvilág
Lesz az én világom,
Melyet én kormányzok,
Melyet én teremtek,
Amelyről dalaim
Annyi szépet zengnek.

Nem élek én tovább,
Csupán addig élek,
Amíg szerelmemért
Szerelmet remélek;
Amíg mint eszménykép
Ragyog le szívemnek
Szentelt oltárára
A nő, a teremtés
Legszebb koronája.

Nem élek én tovább,
Nem élek csak addig,
Amíg a szívemen
Ezer kínos kérdés
Keresztül nyilallik;
Amíg nyugodalmat
Egy percre se leltem,
Amíg egy világért
Gyötrődik a lelkem.

…de ha az életnek
Piszkos, jeges árja
Magával ragadna
S kialudnék tőle
Szivem régi lángja;
Hogyha örök hitem,
Hogyha minden vágyam
Örökre elszállna
S annyi tépő kétség,
Siratott reménység
Fás közönnyé válna;
Ha titkos órákon
Nem szállna szívemből,
Nem zengne ajkamon
Biztatón az ének –
Ne éljek én tovább,
Mit adhat már akkor
Énnekem az élet?!…

Bálintffy Etelka: Azt kérdezed…

Azt kérdezed, hogyha olykor
Érzelmeim dalba zengem,
Hogy mi az, mi dalra késztet,
Minő ihlet száll meg engem?
Nem a virág, nem a madár,
Nem a csillag ragyogása,
A te arcod, a te szemed,
A te ajkad mosolygása,
Az lelkesít dalra engem.

És ha olykor magányomban,
Szívem boldogságot érez,
Hogy mért zengem dalba azt is,
Ó, ne kérdezz, ó, ne kérdezz.
Mert nem a vágy, hogy nevemet
Az utókor emlegesse,
Hanem az, hogy felszárnyalva
Lelkem lelked ölelhesse,
Az lelkesít dalra engem.

Lithvay Viktória: Ne hadd el a lantot (D. Győzőnek)

Ne hadd el a lantot
Soha életedben,
Bármi érjen téged,
Bármi sötétséget
Hordozz kebeledben!

Lásd, a kis madárnál
Akkor szép az ének,
Midőn kebelébe
Mindörökre vége
Zajos örömének.

Ne hadd el a lantot,
Keress vigaszt benne,
Hogyha életednek,
Elborult egednek
Zivatarja lenne!

Lásd, e nép jobb létét
Olyan régen várja;
Dalold el hát néki,
Hogy már nem fog késni,
S eljön nemsokára!

Ne hadd el a lantot,
Bárki mit fog szólni,
Hiszen olyan szépen
Nem tudott már régen
Senkisem dalolni!

Karinthy Frigyes: Nihil

Karinthy Frigyes: Nihil – Kókai Tünde (Vers mindenkinek)

Utoljára még elmentem volt szeretőmhöz
És beszélgettem vele a lépcsőházban:
Bementünk, mert kint nagyon fújt a szél
És kemény csöppek estek.

Végleg elbucsuztunk, már nem szeretem:
Aztán lementem a Rottenbiller-utcán,
Vettem gesztenyét, de nem tudtam lenyelni,
Találkoztam Biró barátommal.

Biró beszélt a neo-impresszionizmusról,
Én mondtam: mindent abba kell hagyni:
A művészetnek ne legyenek korlátai –
Se ütem, se vonal, se szín.

Vagyis az a művészet, amit az ember gondol,
És ha nem gondol semmit, az is művészet –
És ha csak érez valamit, az is művészet
És ha neked nem, hát nekem.

És ha neked ez nem képez művészetet
Kedves Ernő: hát akkor nem művészet –
Nem is az a fontos, hogy művészet-e
Vagy sem; – nem az a fontos.

És ha ez nem művészet: hát nem az,
De akkor nem is kell művészet –
Mert az a fontos, hogy figyeljenek
Az emberek és jól érezzék magukat.

Biró dühösen ott maradt az utcán,
Én meg bementem egy kávéházba:
Akkor egy szélroham jött veszekedve
És bevágta az ajtót.

A szélnek mondtam egy gorombaságot,
Kávét ittam és olvastam egy lapot:
Valami cikk volt a versköltészet céljáról,
De nem egyeztem meg vele.

Ja igaz: a lépcsőházból lejövet
(Még ott, volt szeretőmnél) arra gondoltam,
Hogy most meg kellene dögölni
És kiölteni a nyelvemet.

1913. Recitativ

Kiss József: A csók

Juszuf, a költő, hármat szeretett:
A dalt, a lányt és a kerevetet.

A lány legyen ifju, – a kerevet,
Ha pua, akár régi is lehet.

A lány legyen tüzes s a dal, ha szól
Ne rúgja ki a földet láb alól.

Juszuf bölcsesége ilyenforma volt. –
Egyszer egy ifju jött hozzá és szólt:

Juszuf ibn Ali, mester! Im egy dalt
Hozék, hogy biráld, nem hogy magasztald.

Együgyű szívvel irtam, – te tudod:
Mit ér, mit nem ér az ilyen dolog.

És Juszuf szavába vágott: “Elég!
Vershez nem kell előljáró beszéd.

Olvass!” – És az ifju halk, elfogott
Hangon, növekvő hévvel olvasott:

Tubafa virága, bülbül édes titka:
Ó csók! miben vagyon édességed nyitja?

Tubafa leveli csöngnek-bongnak, szólnak,
Ó de csattanása édesebb a csóknak.

Hetedik mennyország csöndes éjszakákon
Le-leszáll és lánykám ajkán megtalálom.

Olthatatlan szomjuság oltója, szítója:
Gyönyör vagy, halál vagy, szerelemnek csókja!

Egyszerre nesz – ki az? – a költő int,
Elhallgat az ifju és föltekint.

Az ajtófüggöny szétnyil sebtibe
S Leila szökell bé, Juszuf kedvese.

S mint a dzsin, ki áldozatára csap,
Édes költője ajkihoz tapadt.

Csókolja hosszan, némán, édesen,
Kábultan áll az ifju – mit tegyen?

Hurikra gondol, véli álmodik,
Végre egy hang üti meg füleit.

Juszuf szólalt meg – kedvese fejét
Redős leplébe elrejtve elébb:

“Allah lényét ne fürkészd, csak imádd!
S a csókot gyakorold s ne magyarázd.”

Arany János: A puszta rémei

“Ez-e hát a puszta? ama híres puszta?
Csikósok, betyárok, poéták édene?
Melynek képeit már annyiszor elnyúzta
A festő, a költő, színpad, tánc és zene?
Hadd lássalak egyszer, zsálya-koszorúzta
Áldatlan áldozók özvegyi mindene!
Hadd lássam csodánál csodásabb világod:
Csárdáid, kútgémed, fényes délibábod!”

Szólt az ifju művész, vándorbot kezében.
Amint szeme előtt tágul a határ;
Nézése megfárad az unalmas képen:
Most látja először… s oly rég látta már!
Hiába kalandoz szeme földön-égen:
Egy olaj-ágacskát sem hoz e madár,
Mint a holló, melyet széles a világra
Bujdosni bocsátott az ősz pátriárka.

Korán útnak indult…

1852. körül