Oláh Gábor: Dolgozatjavítás

Egy kis deák dolgozatát javítom;
“Önéletrajzot” írattam vele.
Előszavában őszintén bevallja:
Bizony, sokat főtt rajta a feje!

Alá-aláhúzok csekély hibákat,
Az i fölébe pontokat rakok.
S kipettyegetve a fehér barázdán
Ragyognak így pirosló csillagok.

S amint tovább-tovább visz röpke szárnyán
A kis deák beszédes bánata:
Ritkulnak a pirosló tintapettyek
És hangosabb lesz a betűk szava:

“Apám sikkasztott s elszökött… Anyámra
Hét apró gyermek gondja rászakadt.
Az emberek nem álltak szóba vélünk,
El is temettek, mint halottakat.

Anyám, szegény, átkozta azt az órát,
Melyben apámmal esküt esküdött.
És kezdtük újra koldus életünket
Leírhatatlan szenvedés között.

Tanulni vágytam, – mert tanulni oly szép!
De nem segített rajtam irgalom.
Ez esztendő utolsó, drága évem,
Jövőre már – hej, másutt folytatom! …

Kérem, tanár úr, hogyha összevissza
Dülöngnek füzetemben a sorok:
Ne tessék érte nagyon haragudni, –
Mert fáj a szívem, ha rágondolok…”

– Hosszan merengek a sötét betűkön,
S szememre fátyolt bánat könnye fest.
Aztán, lehajtva homlokom kezemre,
Sóhajtva írom be a nagy Jelest.

Pakots József: Ecce homo!

Ott álltunk ketten: a fiam, meg én
A tintafoltos zöld asztal előtt –
A tanító szólt: “Ez az a gyerek?”
– Igen! – feleltem s bemutattam őt.

– Ez az a gyerek… ez a szőke fej,
Amelyet búsan im’ föláldozok;
Az élet titkos, mély betüivel
Jegyezzék tele e kis homlokot.

– Ez az a gyerek… ez a büszke szem,
Ez az ártatlan, tiszta, szent mosoly,
Amelyre majd a hetük ólmos árnya
Sötét barázdát vonva, ráomol…

– Ez az a gyerek… e parányi lélek,
Ki előtt ime megnyílik az út…
Szemem könnyével mosom kezeim:
Tegyék hát rá a szöges koszorút…

Ecce!… gondoltam nagybúsan magamban,
Amint ott álltunk a fiam, meg én,
A hideg, komoly iskola-teremben
Beíráskor, szeptember elsején…

Reményik Sándor: Régi csoportkép előtt

Baráti emlék: “érettségi kép”,
Húsz éve itt függ a szobám falán,
Húsz év óta talán ma legelőször
Néztem e kép szemébe igazán.

A fényképész csoportba állította
És lombfűzérrel fonta őket át,
Az élet pedig szerteszét dobálta,
Mint egy csoportba lecsapó granát.

Két szomszédomra hull tekintetem:
Egyik, gondolom, mezőségi pap, –
A másik néma kertész, muszka síkon
Porával éltet vadvirágokat.

Sápadt homlok a jobb sarokba fenn,
Kemény tornász, mindenkit letepert, –
S már akkor intett neki messziről
A temetőnél is szomorúbb kert.

Alul a két utolsó szörnyű sorstárs
Egymás mellé hogy is kerülhetett?
A fotografus megálmodta tán
Önként kihívott testvér-végüket?

A csillagásztól Csehszlovákiában
Szeretném ma este megkérdeni:
A földrengésből elég volt-e már?
S mit mondanak a csillagok neki?

Az akkori fesztelen cimborákból
Barátom mostanig csak egy maradt,
Ha bírnám, járnám vele még ma is
Szerelmünket: a nagy havasokat.

Az élők közül azóta nehány
Életem ködvilágán átsuhant,
Húsz év után éppen ma kellene
Találkoznunk: kiket nem rejt a hant.

Ma kellene összesereglenünk
Vezetőnk, a nagy “Tanító” körül,
Kinek vetéséből egy kis magot
A lelki roncs is őriz örökül.

Ma kellene összesereglenünk,
S vajjon van kettő, ki találkozik?
Vérbefúlt az első decennium
És fáradtságba fúl a második.

Akik élnek, ó, hány határon át
Kellene árkon-bokron futniok,
Hogy köszöntsék a kút mellett a fűzfát
S templom tövén a kollégiumot.

Állok a régi csoportkép előtt,
Saját sorsom is reám nehezül, –
Mintha kihűlt, üres és óriás
Granát-tölcsérben állnék egyedül.

Kolozsvár, 1928. június 27.

Babits Mihály: Hajnali gondolat

Hova lettetek, régi tanítványok?
Elszóródtatok, mint a magvak pelyhe.
Vitt az apa-vész, s a fiók-viharkák.

*

Hosszú éjszakán nem aludtam semmit.
Itt a reggel már, s ti juttok eszembe.
Szól a kis harang, szól a pásztor tülke,
s én elgondolom: ha lelkem harangját
megkondítanám: jertek templomomba!
s tülköm hívna még: kövessetek engem!

*

Jöttek rossz szelek, elvitték a hangom:
néma a harang, üres már a templom!
S óh jaj, micsoda bolond pásztor voltam!
Szegény tülkömet sziklához paskoltam.
Tülköm megrepedt, ki fog már követni?

Pósa Lajos: Gabi

Ismertem egy fiut, ugy hivták, hogy Gabi,
Leczkéjét nem tudta soh’se felmondani,
Pedig apja, anyja a kedvit keresték.
Csakhogy jól tanúljon, tudja jól a leczkét.
Vettek neki mindent: jó báránybőr sipkát,
Szép tulipántos szűrt, sarkantyús kis csizmát.
Mégis kedvetlenűl járt az iskolába,
Majd mindig ott maradt papirgaluskára.

Édes anyja sírt-rítt, hogy mi lesz belőle?
Édes apja pedig kiment az erdőre,
Vad galamb turbékolt, repűlt ágrúl-ágra,
De ő nem hallgatott most szelid szavára,
Galambos erdőben somfavesszőt vágott,
Kiporolta a szűrt, a szép tulipántost.
Gabi aztán kedvvel járt az iskolába,
Soh’se marasztották papirgaluskára.

Kosztolányi Dezső: Tanár az én apám

Tanár az én apám. Ha jár a vidéki
városban, gyermekek köszöntik ősz fejét,
kicsinyek és nagyok, régi tanítványok,
elmúlt életükre emlékezve, lassan
leveszik kalapjuk. Mint az alvajárók,
kik másfelé néznek. Hentesek, ügyvédek,
írnokok, katonák, s olykor egy országos
képviselő is. Mert nagy az én családom.
Nagy az én családom. Kelettől nyugatig,
nyugattól keletig. Nagy a mi családunk.
Mikor vele megyek, fogva öreg karját,
vezetve az úton, a szívem kitágul,
s szívek közt énekel elhagyatott szívem.
Az én édesapám az emberek apja,
s én az emberek testvére vagyok.

Zigány Árpád: A kis Gyurka

A kis Gyurka a tábláján
szorgalmasan irogat,
Mögötte a kis Juditka
kiváncsian pislogat;
Ő még kicsiny, nem tud írni,
bár szeretne tudni már:
Majd megtanul esztendőre,
ha majd iskolába jár!
A Bodri is két lábra áll,
úgy nézi kis gazdáját:
Gyurikának tudománya
furdalja az oldalát. –
Ejnye, Bodri! tán szeretnél
írni tudni magad is?
De ez nehéz dolog ám – s nem
neked való, kis hamis!

Pósa Lajos: Visszaemlékezés

Ugy volt biz az, most is jól emlékszem rája,
Hogy begyalogoltunk egyszer a vásárra.
A rekt’ram választott kabátot, nadrágot…
Otthon alig ismert rám, a ki meglátott.

Másnap a szekérre tettük a ládámat,
Ott hagytam a falut, a szülői házat,
Az ekét, boronát, buzatermő földet,
A kis kerek erdőt, a virágos völgyet.

Gyermeki lelkemben gyönyörü vágy támadt,
Hogy boldoggá teszem édes jó anyámat.
A ki bölcsőm felett altató dalt dúdolt,
A ki nekem mindig hű gondviselőm volt.

Hogy sir, nevet benne az anyai lélek,
Ha czélt érhetek majd s valahol pap lészek;
Mily repeső öröm szállja meg a szivét,
Majd ha a szószékből hirdetem az igét.

Oh te kis iskola, ott a patakparton!
Az égnek áldása soha el ne hagyjon!
Neked köszönhetem, ha pap nem is lettem,
Hogy édes anyámnak öröme van bennem.

Szunnyadó lelkembe te löveltél lángot,
Ragyogó verőfényt, tündöklő világot…
Mosolyogjon reád a szerencse napja!
Vigan csörögjön lent kis patakod habja!