Reményik Sándor: Akarom

Reményik Sándor: Akarom - Bakos Kiss Gábor (Vers mindenkinek)

Akarom: fontos ne legyek magamnak.

A végtelen falban legyek egy tégla,
Lépcső, min felhalad valaki más,
Ekevas, mely mélyen a földbe ás,
Ám a kalász nem az ő érdeme.
Legyek a szél, mely hordja a magot,
De szirmát ki nem bontja a virágnak,
S az emberek, mikor a mezőn járnak,
A virágban hadd gyönyörködjenek.
Legyek a kendő, mely könnyet töröl,
Legyek a csend, mely mindíg enyhet ad.
A kéz legyek, mely váltig simogat,
Legyek, s ne tudjam soha, hogy vagyok.
Legyek a fáradt pillákon az álom.
Legyek a délibáb, mely megjelen
És nem kérdi, hogy nézik-e vagy sem,
Legyek a délibáb a rónaságon
Legyek a vén föld fekete szívéből
Egy mély sóhajtás fel a magas égig,
Legyek a drót, min üzenet megy végig
És cseréljenek ki, ha elszakadtam.
Sok lélek alatt legyek a tutaj,
Egyszerű, durván összerótt ladik,
Mit tengerbe visznek mély folyók.

Legyek a hegedű, mely végtelenbe sír,
Míg le nem teszi a művész a vonót.

Ady Endre: A legjobb ember

Televagyok félelemmel,
Gyöngeséggel, szerelemmel.
Gyáva vagyok:
Én vagyok a legjobb ember.

Ha tervezek, majd elválik,
Ha gyűlölök, majd elmálik
S ha őrülök,
Őrülök mindhalálig.

Gyávaságban, őrületben
Nem ragyogott senki szebben
S ha szeretek,
Nagy vagyok a szerelemben.

Ha kétség jön, majd elhiggad,
Hogyha csönd jön, majd elringat
S ha menni kell,
Majd elmegyek, hogyha hívnak.

Tudok hinni, várni, csalni,
Egyet nem tudok: akarni
S bizonyosan
Fölségesen fogok halni.

Ady Endre: Nem feleltem magamnak

Bizony, lelkem,
Csak magamnak nem feleltem:
De hát választ nem is leltem.

Elfelejtem
Sok örömöm, sok szerelmem:
Szép elmenni: ez az “elvem”.

Ez az “elvem”,
Csúf szó, de csak így feleltem:
Elvvel, szívvel s be nem telten.

Így feleltem,
Bátor hangon énekeltem
S néha nyáron harcra keltem.

Bizony lelkem,
Én az Életet elejtem,
Én magamat már elrejtem.

Ki nem “fejtem”:
Megint rossz szó. Elfelejtem.
Ezt és mindent. Nem feleltem
Magamnak.

Kosztolányi Dezső: Párbeszéd magammal

És sokszor megfogom a kezedet,
akárcsak egy idegenét,
és sokszor a szemedbe meredek,
és a szemed egy kút, hideg, setét.
És mély.

És sokszor látlak ágyadon,
ha átkarol a fájdalom,
s mégis márványhideg az arcom,
s mikor te alszol, én nem alszom.

És sokszor átölellek csöndesen,
szívdobbanásaid búsan lesem,
és míg a tündérek körüldalolnak,
én megsiratlak, mint egy rég-halottat.

Kezembe veszem kis gyerekcipődet,
játékaid, poros emlékeid,
és kérdelek, nem integetsz nekik?
Nem félsz a percektől, mik zúgva jőnek
és elrabolják sűrű hajadat,
és gőgösen előrehajtanak?

Sokszor meg mintha koporsó szoritna,
hűvös szemfedő takar el
és jól tudom, ez az a fej,
amelyre rájő a halotti sipka.

És mégis itt vagy. Most szólok veled,
fogom kezedet és olyan meleg.
Mondd, hogy lehet, hogy lázadozva végre
lerogysz a ravatal vak szőnyegére,
és csak heversz, szomorú-halovány,
az éjszaka fekete vánkosán?
Ó hogy lehet, ó hogy lehet,
hogy egyszer lehunyod a szemedet
s örökre úgy maradsz?

Nem értelek.

Ady Endre: Egy párisi hajnalon

Sugaras a fejem s az arcom,
Amerre járok, száll a csönd, riad,
Fölkopogom az alvó Párist,
Fényével elönt a hajnali Nap.

Ki vagyok? A győzelmes éber,
Aki bevárta, íme, a Napot
S aki napfényes glóriában
Büszkén és egyedül maga ragyog.

Ki vagyok? A Napisten papja,
Ki áldozik az éjszaka torán.
Egy vén harang megkondul. Zúghatsz.
Én pap vagyok, de pogány pap, pogány.

Harangzúgás közt, hajnalfényben
Gyujtom a lángot a máglya alatt,
Táncolnak lelkemben s a máglyán
A sugarak, a napsugarak.

Evoé, szent ősláng, Napisten.
Még alszik itt e cifra rengeteg,
Én vártam, lestem a te jöttöd,
Papod vagyok, bolondod, beteged.

Sápadt vagyok? Piros sugárt rám.
Boldog Ad – üköm pirosabb legény
Volt, ugyebár, mikor papod volt?
Hej, sápadok már ezer éve én.

Szent Napkeletnek mártirja vagyok,
Aki enyhülést Nyugaton keres,
Táltosok átkos sarja talán.
Sápadt vagyok? Óh, fess pirosra, fess.

Gyűlölöm dancs, keleti fajtám,
Mely, hogy kifáradt, engemet adott,
Ki sápadtan fut Napnyugatra,
Hogy ott imádja Urát, a Napot.

Hogy volt? Mindegy. Fáradt a vérem,
Imádom a fényt, lángot, meleget,
Keresek egy csodát, egy titkot,
Egy álmot. S nem tudom, mit keresek.

Keleti vérem, ez a lomha,
Szomjúhozóan issza Nyugatot:
A Napisten legbúsabb papja,
Rég kiszórt, fáradt sugara vagyok.

Egy nóta csal. Rég dalolhatta
Szent Ázsiában szép, vad, barna lány,
Egy illat űz, csodavirágból
Lehelte tán be egyik ősanyám.

Valami ősi, régi rontás
Száll előttem s én lehajtom fejem,
Várok valamit. S amit várok,
Nem dicsőség, nem pénz, nem szerelem.

Mit várok? Semmit. Egy asszony
Utamba állt és néma csókot ad:
Sohse látott ez a csókos Páris
Betegebb és szomorúbb csókokat.

Várok. Lesz egy végső borzongás,
Napszálltakor jön, el fog jönni, el
S akkor majd hiába ébresztnek
Könnyes csókkal és csókos könnyüvel.

Elmúlik a Napisten papja,
A legfurcsább és a legbetegebb,
Aki fáradt volt, mielőtt élt
S aki még Párisban sem szeretett.

Evoé, szent ősláng, Napisten,
Kihuny a láng, Páris riadva zúg,
Új csatára indul az Élet,
A nagyszerű, a pompás, a hazug.

Én is megyek, kóbor, pogány hős,
Új, balga Don, modern, bolond lovag,
Ki, mi van is, irtja, kiszórja
Önlelkéből az áldott álmokat.

Sugaras a fejem s az arcom,
Zúg a harang, megyek lassan tovább:
Megáldozott a dús Párisnak
Kövein a legkoldusabb nomád.

Reichard Piroska: A jövő felé

Én csak a multban látom magamat,
csak azt a szomorú lányt ismerem,
ki a multból, sok hervadó emlékből
merengő gyászszal szembe néz velem,
csak azt a szomorú lányt ismerem…

Azt nem tudom, hogy most milyen vagyok,
uj vágyak lepik meg a lelkemet,
sok ujat látok és sok ujat érzek,
mindenik nap valamit eltemet
S uj vágyak lepik meg a lelkemet…

És nem tudom: holnap milyen leszek…
De útja bármilyen messze vigye,
az az uj lény, akivé holnap válok,
A régi szomorút felejtheti-e,
Felejtheti-e…

Nyugat, 1908/10. szám