Nagyváros, nagyváros,
hol az út is járda,
ott szeretnék járni
én is iskolába.
Villamossal mennék,
mikor eső esne,
cipőt sem pucolnék
minden áldott este.
Ellaknék én benned,
nagyváros, nagyváros,
mert a mi kis falunk
sokszor bizony sáros.
De van egy hű kutyám
s két kicsi bárányom,
búsulnék, ha tőlük
el kellene válnom.
Talán még sírnék is,
ha senki sem látja;
s ki járna helyettem
a mi iskolánkba?
Nagyváros, nagyváros,
ne csábíts te engem,
maradok holtomig,
itt, ahol születtem!
Otthon témájú versek
Berzsenyi Dániel: Búcsúzás Kemenes-aljától
Messze setétedik már a Ság teteje,
Ezentúl elrejti a Bakony erdeje,
Szülőföldem, képedet:
Megállok még egyszer, s reád visszanézek.
Ti kékellő halmok! gyönyörű vidékek!
Vegyétek bús könnyemet.
Ti láttátok az én bölcsőmnek ringását
S ácsorgó ajakam első mosolygását
Szülém forró kebelén;
Ti láttátok a víg gyermek játékait,
A serdülő ifjú örömit, gondjait,
Éltem vidám reggelén.
Mélyen illetődve bucsuzom tőletek;
Elmégyek: de szívem ott marad véletek
A szerelem láncain.
Hímezze bár útam thessali virulmány,
Koszorúzza fejem legdicsőbb ragyogvány
A szerencse karjain;
Bánatos érzéssel nézek vissza rátok,
Ti szelíd szerelmek s vidám nyájasságok
Örömmel tölt órái!
Nem ád vissza nékem már semmi titeket!
Evezzem bár körűl a mély tengereket,
Mint Magellán gályái.
Oh, gyakran a szívnek édes ösztöneit
S tárgyaihoz vonzó rózsaköteleit
Egy tündér kép elvágja!
A szilaj vágyások gigászi harcait,
E bujdosó csillag ezer orkánjait
Bévont szemünk nem látja.
Hív szívünk csendesebb intésit nem halljuk,
Az előttünk nyíló rózsát letapodjuk,
Messzebb járnak szemeink;
Bámulva kergetjük álmunk tarka képét,
Örökre elvesztjük gyakran éltünk szépét,
S későn hullnak könnyeink.
1804
Weöres Sándor: Távolból
Suhogó jegenyék állnak a tó partján,
A tanyánk tetejét már onnan meglátnám.
Gólya a fedelén, fecske az ereszén,
Füstöt vet a kémény.
Suhogó jegenyék állnak a domb szélén,
A tanyánk tetejét már onnan megnézném.
Varrogat jó anyám, szántogat jó apám,
Almát szed a néném.
József Attila: Bolyongok
Hol van az a kis ház, hol kevesen járnak?
És ahol szeretnek, és csak reám várnak,
És csak reám várnak.
Merrefelé menjek? Balra-e vagy jobbra?
Fönn csillagok vannak, fölnézek azokra,
Fénylő csillagokra.
Merre nincs csillagfény – arra fogok menni,
Ott fognak igazán engemet szeretni,
Igazán szeretni.
1921. szeptember 24.
Dukai Takách Judit: Az én lakhelyem
Egy csendes kalibám itt, hol a szép Rába
A virágos rétek partjait locsolja,
Tőled, szent természet érzése, hiába,
Szivemet semmi tárgy másfelé nem vonja.
Távol a nagyvilág fényes lármájától,
Félrevonva annak csábitó gőzétől,
A hízelkedőknek menten csapatjától,
Nyugodtan sok veszély ragadó tőrétől:
Itt élek csendesen és megelégedve:
Nagyravágyás mellem soha nem dagasztja,
Nem ér sem nap, sem éj békételenkedve
S panaszokra számat semmi sem fakasztja.
Ha szívemet éri bánat avagy öröm,
Csak némán hullatom keblembe könnyemet,
Kirendelt sorsomat békével eltűröm
S enyhülni érezem mindenkor terhemet.
Kis kertemnek híves árnyú fái alól
Gyönyörködve nézem mint nőnek a plánták;
Százszor jobbízűet eszem én azokból,
Mert tudom, hogy önnön kezeim munkálták.
Oh, mily édes akkor nyugalma lelkemnek,
Ha tisztemből semmit elmúlni nem hagyok;
Kellemes körében kis házinépemnek
Érzem, hogy feleség s édesanya vagyok.
Így élek itt s íme időmet így töltöm,
Kies Paty, tebenned zengem el énekem;
Amit az esztendő ád, rendre elköltöm,
Kevés, de elég az s minek is több nekem!
Jakab Ödön: A mi harangjaink
Szegény az én falum, hol a bölcsőm rengett,
Nem igen találni annál szegényebbet,
De ha egyebekben el is van maradva:
Van is olyan két öreg gyönyörű harangja,
Hogy azt már akárhol
Megirigyelhetnék az én falucskámtól!
A ki még az én kis falumba’ nem lakott,
Nem is tudja, hogy mik a szent vasárnapok!
Hiszen a vasárnap kedves másfelé is,
De nem olyan színes, nem olyan kedves mégis
Hiányzik hozzája
A mi két harangunk édes muzsikája.
Azok a harangok mihelyt megszólalnak,
Vége van ott minden hétköznapi bajnak,
Megszépül a falu nyüzsgő, tarka néptől,
Virít a sok lánytól, bokrétás legénytől,
S az utczáin végig
Rezeda-illatok fuvallata érzik.
Hát még aztán, mikor temetés van nálunk,
Azt tegyék meg másutt, a mit mi csinálunk!
Ha már a halottat sírnak kell adni:
Adják úgy a sírnak, a hogy adjuk azt mi,
Olyan harangszóval,
Olyan édes-bússal, lágyan altatóval!
Oh az a két harang minden ott a népnek:
Éltető gyámola sok közös érzésnek,
Csüggedésben remény, vigasz a bánatban,
Riasztó hírnök, ha vész közelg váratlan;
Hogyne szeretnék hát
Ajó Istennek ez áldott ajándékát!
Míg boldog gyermekkor mosolygott felettem,
Azt a két harangot én is beh szerettem!
Lágy zengésükön beh sokszor merengék el,
Beh sokat hintáztam karjuk kötelével.
Vagy néztem a távol
Kéklő hegyeket a torony ablakából!
S bár tőlük az élet immár rég elhajtott,
Régi szeretettel csüngök most is rajtok,
Most is csak azt vallom, most is úgy találom:
Több olyan két harang nincsen a világon,
Lehetnek nagyobbak,
De olyan szép hangjuk nem lehet azoknak!
Mehetek én a föld bármely szegletére,
Messze tartományok idegen helyére,
Nagy tengerek, bérczek zárhatják el tőlem
Az én kis falumat, az én szülőföldem:
Mégis minden ponton
Mindig hallom, mikor harangoznak otthon!
megjelent: Vasárnapi Ujság, 1905. január 1. (1. szám)
Somlyó Zoltán: Csönd…
Jó otthon ülni a szürke sarokban,
mikor esőtül nedves a vidék.
Elmélyedni a nyomtatott sorokban,
hogy szomjuhozó lelked is igyék.
Elveszni testben, csak lélekben élni,
míg eső csapja ablaküveged.
Elfelejteni mindent – nem remélni…
Hogy csak az édes csönd legyen veled…
József Attila: Falak
Kopár szobám – kopárabb négy fala
Csupaszon, fázón mered az égnek.
Talán a kékes magasba vágynak,
Hol nem fú szél és csillagok égnek.
Őriznek engem, óvnak, szeretnek –
Kétoldalt egy-egy, hátul egy s elől.
– Ha meghalok, gondolom magamban,
E négy fal akkor rögtön összedől.
Föltámad akkor Anyjok a Szélvész,
Föltámad akkor Apjok a Vihar
S tetemem lassan betakargatják
A leomló falak poraival.
1922. október
Reviczky Gyula: Télen
Hópelyhek szállnak, szálldogálnak,
Megint egy évet sírba zárnak.
Lágy szemfedője hólepel,
Bent lobogó láng fénye mellett
Talán a szép nyárról csevegnek,
Kiket fagy, hó nem érdekel.
Ha zúg a szél, havat söpörve,
Megtérnek csöndes házi körbe,
Feledni szélvészt, zúzmarát.
Ha künn a vihar egyre jobban
Tombol, megfér egy kis sarokban
Az ellenség s a jóbarát.
Óh, mindig igy van e világba’!
Kiket baj ér vagy sors csapása,
Együtt busúlnak rendesen.
Boldog, kinek van púha fészke,
Ki, ha bu gond szállott fejére,
Egy kis sarokba’ megpihen.
Bárd Miklós: A magamé
Van nekem egy kis ligetem,
Ahol dalok születnek,
Nem járja ezt sok idegen,
Nem sétány a tömegnek.
A kapu fölé magyarul
Egyetlen szó van írva:
“A magamé”. Hej, ritka úr,
Kinek ez tárva-nyitva.
Benn árnyakkal incselg a fény,
Amíg én benne járok.
A szél-ingatta lomb zenél,
Dudolgatnak az álmok.
Kis ingatlan, de szűz talaj,
Virágzó nyárba’, télbe’,
S ha szegénység, hát az se baj –
A magam szegénysége.
1931.