Kosztolányi Dezső – Pünkösd

Lángszárnyakon röpül felénk a nyár,
az éj meleg s már perzselő a reggel,
bolygunk az éjbe álmodó szemekkel,
s ritkán találunk hűvös árnyra már.

Az ég fakó, az éjjel is rövid,
alig bujik el a nap egy bokorba,
aztán ragyogva, új erőbe forrva
kiszáll s az égre lánguszályt röpít.

A róna várja a hűsfényü holdat,
leng a kalász, vérszínü rózsa lángol,
leszáll a boldogság a másvilágból.

A néma csillagok reánk hajolnak,
és álmodó, fáradt fejünk körül
szines, aranyló lepkeraj röpül.

Kosztolányi Dezső. Négy fal között. 1907.

József Attila – Pünkösd előtt

Szent, éhes lelkem, pünkösd ünnepére,
Mint jóllakott tuzok, magadba hullva
Feledd, hogy büszke, forró szárnyadat
Cibálja, tépi vérek irigy ujja.
 

Hiszen tudod már mi a Végtelenség:
A Végtelenség az a magyar bánat
S hiába vergődsz haló hattyuként,
Szomorubb lélek búsul majd utánad.
 

Ha idejöttél, tündökölj s dalolj csak,
E végtelen vizen büszkébben usszál
S csudáljanak, hogy méltóbban repül
Zilált szárnyad az égi Sziriusznál.
 

Szent vagy s ha mégis lenyilaz az Éhség,
Mint vadludat rozsdás vessző találja,
Ne sírj, dalold el híres éneked,
Hogy nyögve várjanak ujabb csodára!
 

1923. máj. 18.

Gyóni Géza: Menekülés

Első szeretőm: a szomoruság,
Akihez egyszer hűtelen lettem,
Most visszatér
És visszakéri pünkösdi kedvem.

Sápadt asszonyom fekete leplét,
Amibe síró szivem takartam,
Lebbenni látom
És elsápasztja mosolygó ajkam.

Ó régi, régi a mi szerelmünk,
Víg bálakon és hűs templomokban
Egymásé voltunk.
Sosem szerette senkise jobban.

S egy sötét este mégis elhagytam.
Ragyogó, vidám asszonyhoz szöktem.
Azóta keres,
Azóta futok előle a ködben.

Kis gyáva gyermek, ó hogy szaladtam.
Jaj, vissza-visszanézni se mertem.
Mindjárt utólér,
Fekete leple suhog megettem.

Ha most a kezem valaki fogná.
Messze a tisztás, a napos, a fényes.
De odaérnénk,
Ha szivem fogná, édesem, édes.

Ha szivem fogná… Erdőben, ködben
Futok halálig, futok lihegve.
S jaj, ha megállok,
Megöl és betakar fekete leple.

Karinthy Frigyes: Erdélyi József: Piros Pünkösd

Kecskerágó piroslik
Márgagödör alján,
Verem itt a rigmust, mint egy
Cölöpverő talján.

Pünkösdnapra meglesz,
Barna kislány várja,
Ha megkapja, csecsebimbós
Kebelére zárja.

Talpra barna kislányt
Tenyeremen vittem,
Rabok legyünk vagy szabadok,
Ez a kérdés itten.

Volt valami Sándor,
Nem lehet ezt bírni,
Nem olvastam, ‘sz nem is tudok
Olvasni, csak írni.

Így írtok ti

Reviczky Gyula: Pünkösd

Piros pünkösd öltözik sugárba,
Mosolyogva száll le a világra.
Nyomában kél édes rózsa-illat,
Fényözön hull, a szivek megnyilnak.

Hogy először tünt fel a világnak:
Tüzes nyelvek alakjába’ támadt.
Megoldotta apostolok nyelvét,
Hirdeté a győzedelmes eszmét.

Piros pünkösd, juttasd tiszta fényed’
Ma is minden bánkodó szivének,
Hogy ki tévelyg kétségbe’, homályba’:
Világitó sugaradat áldja.

Habozóknak oldjad meg a nyelvét,
Világositsd hittel föl az elmét.
Hogy az eszme szívből szívbe szálljon,
Diadallal az egész világon!

Piros pünkösd, szállj le a világra,
Tanits meg uj nyelvre, uj imára.
Oszlasd széjjel mindenütt az éjet,
Szeretetnek sugara, Szentlélek!

Juhász Gyula: Angelus

Mária, májusi esték
Asszonya, mennyei fény,
Míg örök éjbe sietnék,
Megtérek szívedhez én.
Megtérek, méla eretnek,
Tékozló, árva fiú,
Látom e földi tereknek
Minden szerelme hiú.
Mert csak te vagy a rózsa,
Ki itt örökre virul,
Álmok dávidi tornya,
Mely porba sohase hull!
Te vagy a csillag egünkön,
Mely ezer éve borús,
Mária, te vagy a pünkösd
Pálmája, dicskoszorús!

Karinthy Frigyes: Sértő Kálmán: Tanyai mozikép pünkösdre

Puliszkahámozó nénike mozgatja lefcses térgyit
legénytriasztó szoknya-búbja alatt,
Mászik a falon rózsalángszínű poloskaszuka,
Édeset nyáladzik torkában a finom vérfalat.

Istensajtér köpül lelkembül írósvajat,
Felhőcsimbókot ellett a bozontos, szőrös ég,
Nem bírom tovább, megöl ez az átkozott
Cikornyátlan paraszti tőrülmetszett egyszerűség.

Így írtok ti

Karinthy Frigyes: Illyés Gyula: Költő pünkösdi éneke

Lankákon ballagok, alattam a szürcsölő trágya-
Lepte jó Föld szuszog, ballag velem, lép
Nagyokat öreg paraszt, botjára is támaszkod-
Va, integet felém, ahogy járok rajta
Kedvesemmel, olyan ez a homok, amin
Járok, dunántúli magyar föld,
Ráncosarcú, nagy-bajuszú, csipásszemű
Öreg, hümmög és krákog és köp
És ahogy ballagunk, billegünk,
Megállok, nem veszi észre
És kiballag ballagó lábam alól
És továbbsétál és én a levegőbe maradok.
És nézek utána, nyetenye, riska hé,
Hová szaladsz, de nem fordul meg,
Igy vádolok, kaszálva a légben,
Pünkösdre virradó magamtermette szarkaláb.

Így írtok ti