Gyenes Orbán Éva: Költőkhöz

Hallassátok a hangotokat Költők!
Írjatok jóról, rosszról, és ami bánt,
Szeretet, bánat ha jön szívetekből
Hagy tudja meg azt az egész nagyvilág.

Írjatok télről, a várt kikeletről,
Rügyező fákról, nyíló virágokról,
A soha el nem múló szerelemről,
Szív bánatáról, féltésről, bántásról.

Százezrek helyett írjatok igazat,
Hagy legyen vigasza fásult lelkeknek,
Rejtsétek rózsák közé a szavakat
S ne törjétek le a szúrós tüskéket.

Reményt adjatok rongyosnak, éhesnek,
Ki hazájából elmenni kényszerül,
Ki romba dőlt házára visszanézne,
De fegyver elől zokogva menekül.

Társul szegődött az örök rettegés
Mely gúzsba köti a cselekedetet
Bénán bámul az ember – mi jöhet még
– s nézi, nézi a játszó gyermekeket.

A vélt biztonság falai inognak,
Döngetik, kiknek a sok sosem elég
Álca a jó tett, mögötte vihognak
– emberéleten lesz csak jó nyereség!

Tanítsátok az embert emlékezni
Ne feledje a régmúlt gyalázatát,
És tanítsatok előre is nézni
– múltba merengve nehéz a haladás!

2023.03.

Csokonai Vitéz Mihály: A reményhez

Csokonai Vitéz Mihály: A reményhez - Barbinek Péter (Vers mindenkinek)

Főldiekkel játszó
Égi tűnemény,
Istenségnek látszó
Csalfa, vak Remény!
Kit teremt magának
A boldogtalan,
S mint védangyalának,
Bókol úntalan.
Síma száddal mit kecsegtetsz?
Mért nevetsz felém?
Kétes kedvet mért csepegtetsz
Még most is belém?
Csak maradj magadnak!
Biztatóm valál;
Hittem szép szavadnak:
Mégis megcsalál.

Kertem nárcisokkal
Végig űltetéd;
Csörgő patakokkal
Fáim éltetéd;
Rám ezer virággal
Szórtad a tavaszt
S égi boldogsággal
Fűszerezted azt.
Gondolatim minden reggel,
Mint a fürge méh,
Repkedtek a friss meleggel
Rózsáim felé.
Egy híjját esmértem
Örömimnek még:
Lilla szívét kértem;
S megadá az ég.

Ajánljuk a Csokonai Vitéz Mihály versei oldalunkat, ahol még több verset olvashat tőle.

Jaj, de friss rózsáim
Elhervadtanak;
Forrásim, zőld fáim
Kiszáradtanak;
Tavaszom, vígságom
Téli búra vált;
Régi jó világom
Méltatlanra szállt.
Óh! csak Lillát hagytad volna
Csak magát nekem:
Most panaszra nem hajolna
Gyászos énekem.
Karja közt a búkat
Elfelejteném,
S a gyöngykoszorúkat
Nem irígyleném.

Hagyj el, óh Reménység!
Hagyj el engemet;
Mert ez a keménység
Úgyis eltemet.
Érzem: e kétségbe
Volt erőm elhágy,
Fáradt lelkem égbe,
Testem főldbe vágy.
Nékem már a rét hímetlen,
A mező kisűlt,
A zengő liget kietlen,
A nap éjre dűlt.
Bájoló lágy trillák!
Tarka képzetek!
Kedv! Remények! Lillák!
Isten véletek!

Ady Endre: Sorsunk

Van az életben egy-egy pillanat,
Erősnek hisszük szerfelett magunkat.
Lelkünk repül, száll, magával ragad,
Bús aggodalmak mindhiába húznak.
Csalóka álmok léghajóján
A vihar szépen fellegekbe tüntet,
Míg lenn a földön kárörvendő,
Gúnyos kacajjal röhögnek bennünket.

Van az életben egy-egy pillanat,
Hogy nem várunk már semmit a világtól,
Leroskadunk bánat terhe alatt,
Szívünk mindenkit megátkozva vádol.
Míg porba hullva megsiratjuk,
Mi porba döntött – sok keserü álmunk,
Nincs egy szem, amely könnyet ejtsen,
Míg testet öltött fájdalmakká válunk.

Ez a mi sorsunk, mindörökre ez,
Szivünk a vágyak tengerén evez,
Hajónkat szélvész, vihar összetépi,
De egy zord erő küzdelemre készti.
Bolyongunk, égünk, lelkesedve, vágyva,
Nincs egy reményünk, mely valóra válna,
Míg sírba visz az önvád néma átka.

Ábrányi Emil: Credo

Bár napról napra látom
Hogy mennyi szenvedés
Öl, rombol a világon
S a boldog mily kevés;
Bár győz a jóval szemben
Az aljas, a hamis,
S e véres küzdelemben
Tántorgok magam is:

Míg lesz e durva földön
Egy szép emberi tett:
A gyászt még fel nem öltöm
S ünneplem a hitet.
Amíg lesz könnyem, vérem,
Míg lelkemet tudom:
Mindig a jót remélem
S a rosszat siratom!

Juhász Gyula: Esők után

Esők után, melyek borúba vonták
A házakat és lelkeket,
Ha nap derül nyugatnak horizontján,
Oly csodálatosak a fellegek:
Aranyban égnek és bíborban égnek
S az alkonyatba hulló messzeségek
Úgy tündökölnek túlvilági szépen,
Hogy szinte fáj a ragyogó azúr.
Az életem most épp így alkonyul:
Minden borúján túl fények remegnek
S mit gyász és vád ezer esője vert meg,
A lelkem, mint dómok arany keresztje,
Úgy néz a földre, a nagy cinteremre.

Kosztolányi Dezső: A sírok vonaglanak

Ma itt vagyok. S tán messze, máshol,
nagy, ismeretlen földeken
énrólam álmodik egy ember,
vár, felzokog s hív szüntelen.

Talán szeret. Megérzi lelkem,
ha lopva jő az alkonyat,
s a tág, nagy ég kék tűkörében
sápadva látja arcomat.

A régi századok hatalma
gyakran legörnyeszt és leüt.
Bús, vézna árnyak légióit
látom rohanni mindenütt.

Tán messze, máshol a ködös múlt
zokog a szemfedő alatt,
késő reménnyel hí ölébe
és a sírok vonaglanak…

Tóth Árpád: Vasárnap

Ó, lesz-e nékem valaha
Egy csendes, barátságos kertem,
Hol fényes lombú fák között
Hosszan, békén lehet pihennem?
Hol bölcsen elemezhetem
Megélt, elmúlt tragédiáim,
S csendesen mosolyogni látnak
Az orgonáim?

És lesz-e tisztes, ősz hajam
S agyamban csöndes, öreg eszmék?
Miket szép, széles gesztusokkal
Klubtársak közt meghánynánk-vetnénk?
Kinyitnók a klub ablakát,
Ragyogna ránk a holdkorong,
S múltról zenélő szívvel ülnénk:
Öreg szobrok, vén Memnonok…

De biztos-é, hogy mindenik
Öreg szívre leszáll a béke?
S hogy ami most fáj, akkor édes?
Vagy jobb, ha most szakadna vége?
– Ki a körútra szaporán,
Ki! a vasárnapi zsivajba!
Itt benn valami fojtogat,
Félek magamba…

1907.

Ady Endre: A befalazott diák

Valahol, Erdély ősi szögében
Titkos, nagy kőház. Ósdi, mállott.
Alatta mélyen,
Bús boltok alatt süket falak
Őriznek egy diákot.

Század kialszik s új század lobban:
A diák ott vár elfeledten,
Befalazottan.
Lelke babona s árnyak hona,
De ő vár, meg se rebben.

Valami Nagyúr dobta le hajdan.
Tán a várkisasszonyra nézett.
Vagy büszke dalban
Zengett újszerüt vagy keserüt,
Szépet vagy szent-merészet.

Ott vár a diák. (A kőház tornya
Rég leomlott. Okos lakájok
S a sok tivornya
Megölték.) De vár, hogy sír a zár
S hogy fölenged az átok.

S messze, távolban, én érzem, látom:
(Óh, bús babonák vércse-kedve)
Ez az én átkom.
Én várok, lesek, vén könnyeket
Ejtvén egy pergamentre.

Kosztolányi Dezső: Ó el ne ítéld…

Ó el ne ítéld azt, ki élte végén
sötét szemekkel, búsan áll eléd,
és tétovázó kézzel eltakarja
ledőlt világát, hitvány szégyenét.

Az ő szívében is volt fényes oltár,
mely egykoron szent lánggal volt tele:
nézz a szemébe mélyen, résztvevően,
s a hűlt hamun együtt zokogj vele!

De hogyha lelsz olyat, ki csak hivalgott,
kinek világa meddő volt s kopár,
ki sose küzdött és sosem bukott el,
kié sosem volt az ürömpohár,

ki a szemét nem is gyújtotta lángra,
s nem látta hunyni hűlt zsarátnokát:
nézz jéghideg tekintettel szemébe,
emeld fel a főd – büszkén menj tovább!

Kölcsey Ferenc: A reményhez

Vad óceánnak mély hullámain
Vergődöm én és küzdöm a szelekkel,
S ah, képed minden este, minden reggel
Felém leng a két hajnal szárnyain.

Szelíd Remény, jobb kor szebb napjain
Mosolygva jöttél lángoló szemekkel,
De most borongasz barna fellegekkel,
Mint búcsuzó hölgy férje karjain.

Idv néked igy, ha mindent elvesztettem,
Ha tengerhabként duzzad bánatom,
Ne légyek elhagyatva, légy mellettem.

Ím újra vészek árján hányatom,
Süvöltve röppen a vihar felettem,
S remegve száll rád végpillantatom.