Czóbel Minka: ???

Miért kisértesz ősi kérdés:
Miért az élet oly nehéz?
Mosoly miért repül az ajkra,
Ha végre is csak könybe vész.

Madárdallal mért csal virágot
Föld felszínére kikelet,
Ha már ott leng enyészet hamva
A fakadó bimbó felett?

Szívünket mért, oh mért ámítja
A hit, remény s a szerelem,
Ha múló minden érzeményünk,
Csak szenvedésünk végtelen?

Kosztolányi Dezső: Halálba hívó délután

Halálba hívó délután. Alélt
keblén pihenteti a néma délt.

Kénsárga légbe forróság inog,
őrjöngenek a buja jázminok.

Fülledt magány. Halotti utcasor.
Füstöl a föld, akár a puskapor.

Megállni, menni, mondd, mi célja van?
Nézz jobbra, balra, minden céltalan.

A semmiségnek mondom a neved,
s a szájamon a bánat fölnevet.

Ha volna nálam most méreg, talán
erőm is volna és fölhajtanám.

Vörösmarty Mihály: Névnapi köszöntés

Kár hogy a pap megkeresztelt,
Jobb volnál pogánynak,
Mert pogány vagy és kegyetlen
Híved fájdalmának.

Vagy ha már meg kelle lenni,
Mondtak volna másnak,
Szép -, hamisnak, kellemesnek
Csak ne Laurának.

Mondták volna: légy gyönyörré
Mindenek szemében,
És örömnek kútfejévé
Férfiak szivében;

Vagy neveztek volna inkább
Fájdalom napjának,
Gyötrelmemnek, bánatomnak,
Búm okozójának.

Gyötrelem bár s bánat és bú,
De az enyém volnál,
Már keresztségedtől fogva
Lelkemhez tartoznál.

Hát ha még jobb szíved volna,
Hátha még szeretnél,
Lelke lennél életemnek,
Drágább en lelkemnél.

Nincs az a kincs, nincs dicsőség,
Melyért od’adnálak:
Egy életre elég volnál
Isten áldásának.

Laurához

Tóth Árpád: Jöjj, vihar!

Várom: még egyszer tán zengő vihart hoz
Az élet, s halk hajóm a tengeren
Hazárd, utolsó táncra engedem:
Zúzódjon szét, vagy lengjen drága parthoz!

Csak ez a csend, e tespedt ájulat rossz
Csendje ne volna! egy-két emberem
Teng-leng a bús hajón reménytelen:
Pár vánnyadt vágy, pár züllött, vézna matróz…

Mert elfogyott a nyomorú ital,
Az állott rum: az egy-két csöpp reménység,
S jaj, józanok a szegény tengerészek…

Jöjj, tégy velük jót, irgalmas vihar,
Hadd lenne boldog part borától részeg
Már végre mind… vagy nyelje el a mélység!…

1911.

Kölcsey Ferenc: Minden órám…

Minden órám csüggesztő magányom
Néma csendén búnak szentelem,
Rajtad elmém, ah, törődve hányom
S könyim árját issza kebelem.
Merre, merre tüntök hű szerelmek,
Melyek láncolátok szívemet?
Ha fogjátok forró szenvedelmek
Elborítni lángként éltemet?

Most is karján fényes Ideálnak
Még magasan rengnek álmaim,
Ah, de tündérvárán nem találnak
Méltó tárgyat többé lángjaim.
Fanni, Fanni, mint zefír utánad
Sóhajtásim szállnak úntalan,
Szűnj meg egyszer lélekvesztő bánat!
Szív, mért ingerlődöl hasztalan?

Zengtem égi dalt: mint alkonyában
Philoméla kertem bokrain,
S mind hiában folytak, mind hiában
Bájos hangok lantom húrjain.
Csillagokra fel remegve sírtam,
S fényektől nem jött vígasztalás;
Berkén Echót fájdalomra bírtam,
S jajgatásnak szólt csak jajgatás.

Isten hozzád eltűnt rózsapálya,
Isten hozzád elsírt nyúgalom!
Képed lelkem többé nem találja,
Dúló vészként zúg a fájdalom.
S bár a kor, borítva fátyolával,
Tőle messzebb messzebb elvezet,
Rám világít lobbanó fáklyával,
S visszavonz a bús Emlékezet.

S ah reményem mindegyik virága
Újra fonnyad szellemkebelén,
Újra sűlyed a szív boldogsága,
S régi sebben újra vérzem én!
S míg a gyötrelemnek visszérzése
Százszorozva tépi lelkemet:
Képzetemnek vészhozó lengése
Gyújt és kínos álmokkal temet.

Szállj homályba, s húnyj el fátyolodnak
Éjjelében bús Emlékezet!
Álmaid ha lassan alkonyodnak,
Nyúgalom tán nyújt még hű kezet.
Nyájas arcod visszasúgárzása
Enyhe fény a boldog napjain;
Nékem, ah, csak Léthe áradása
Hoz segédet kínom lángjain!

Révai Miklós: Szomorú indulat

Mi kesergő sok gondolat
Terheli bús fejemet?
Sérűlt szívem ott nem mulat,
Hol töltöttem kedvemet:
Mindent megun, minden sérti,
Az öröm szót már nem érti,
Nem találom helyemet.

Megváltozott egen, földön
Nékem minden alkotmány:
Nem mosolyog olly szép zöldön
A rét s kerti oltovány:
Elfonnyadást veteményben,
Homályt látok a napfényben,
A hajnal is halavány.

Szerencsétlen elő-érzés
Szomorú életemről!
Kedvet fojtó kemény végzés
Mit mond árva fejemről?
Mindenfelűl borúl az ég:
Nincsen tehát már reménység
Boldogabb jövendőről.

Pongrácz Lajos: A hazához

Miként dühöd s kél a tenger vizének
Hulláma, mig felette vész lebeg:
Ugy kélt s dühödt, mig lángló érzetének
Hódolt vakon csak, szívem a beteg;
Egy üdvezítőbb égi hont keresve,
E földi hontul messze elvonult;
Most visszatér, s ismét csak földre térve,
Hogy már reménye is a földre hullt.

S hogy vész s letűnik már szívideálom,
E szív erősen most téged sohajt:
Magyar hazám! te légy, te nagy, magas hon,
E földön álmaimnak békepart;
Hisz túl ezen kivész a kínos álom,
S tán e kebel rokon keblet talál;
Szebb hon egét egykor ha feltalálom,
A mellytül elválaszt még a halál.