Garay János: A sir

Sötét éjben sötéten
Egy halvány ifju ült,
Fölötte vész az égen,
Alatta sír terült.

“Ki vagy te, sírok őre?
Alattad mely sir ez?”
“Tekints e puszta kőre,
Megmondja, mit fedez:

Mi kincsem volt s világom
E nagy világ ölén,
Legkedvesebb barátom
Itt nyugszik, – a remény!

S halmára lehevertem,
S halmán itt hervadok,
A temető lett kertem,
S kertésze én vagyok.”

És mint a kőre nézek,
S az írást olvasom,
Nagy borzadalmat érzek,
Remeg minden tagom:

A sír sötét ürében
Magamra ismerek;
S a sírásó szemében
Saját könyűm remeg.

Vargha Gyula: Álmomban

Álmomban ültem egyedül s unottan,
Dübörgve vitt a gyors vonat.
Éj volt, s az ablak üvegéhez nyomtam,
Hüsítni, égő arczomat.

Beárnyékolva pislogott a lámpa,
Tört fénye félhomályba fúlt.
S néztem ki a sötét nagy éjszakába,
Mely a vidékre ráborult.

Előbb egészen egyszínű sötét volt,
Mig hozzá nem szokott szemem,
Csak néha tűnt fel egy parányi fényfolt,
S suhant el újra, hirtelen.

De lassanként a tárgyak is kiváltak:
Futó fák, egymást kergetők,
Völgy és patak, úszó fehér ködárnyak,
S nagy, néma szunnyadó mezők.

Hallgattam a kerekek kattogását,
Úgy kisért, mint a gyász-zene,
S elfogott valami nagy sivárság
Kietlen, átkos érzete…

Egyszerre csönd lett, s egy szempillanatban
Eltűnt alólam e vonat,
És az éjben én kihalt uton haladtam,
Vonszolva vérző lábomat.

Mentem szorongva. Mint a végtelenség
Vonult tovább a gyászos út;
Előttem a sötét reménytelenség,
Mely enyhe révbe sohse jut…

Év évre jő; oly rég volt már ez álom,
De gyásza itt maradt velem,
S a végzetes vad útat egyre járom,
Vigasztalan, reménytelen.

Madách Aladár: Régen, ó, be régen lebegnek előttem…

Régen, ó, be régen lebegnek előttem
Karcsú pálmafái biztató reménynek.
Régen, ó, be régen minden reggel hittem,
Hogy bár kimerülve, este odaérek.

S minden áldott este elhagyott a nappal,
A hiú káprázat, s lerogytam a pusztán,
Csakis egy vigasszal, csak egy gondolattal,
Hogy kiszenvedhetek jövő hajnalig tán.

S minden új hajnalban a csalóka képlet
Ott lebegett újra biztatón előttem,
És én felzaklatva dermedő erőmet,
A kínszenvedésnek útjára ráléptem.

Eleinte léptem, aztán összeesve
Csúsztam a fövenyen, hogy mégis haladjak,
S fölemeltem fejem minden áldott este,
Hogy még egyszer lássam, azután meghaljak.

S minden áldott este eltűnik a nappal,
A hiú káprázat, s lerogyok a pusztán,
Csakis egy vigasztal, csak egy gondolattal,
Hogy kiszenvedhetek jövő hajnalig tán.

1880. december 3.

Bajza József: Sohajtás

Múltadban nincs öröm,
Jövődben nincs remény,
Hanyatló szép hazám!
Miattad vérzem én.

Miattad zeng panaszt
S örök bút énekem:
Sötét felhőd alatt
Ez élet gyász nekem.

Oly sok küzdés után
Örvény s hullám közűl
Segélni part felé
Egy csillag sem derűl.

Ki szívet alkotál,
S belé érzelmeket,
Szeretni lángolón
Hazát és nemzetet;

Kinek hatalma szab
Törvényeket, határt!
Oh népek Istene!
Küldj egy reménysugárt.