Tóth Árpád: Augusztusi ég alatt

Emlékszel még az augusztusi égbolt
Tüzeire? – a cirpelő mezőn
Álltunk, s szemednek mélyén elveszőn
Csillant egy csillagtestvér fény… be szép volt!

S úgy tetszett, hogy hozzánk hajol a félhold,
– Szelíd, ezüst kar – s átölelni jön,
Emelni lágyan, véle lengni fönn,
Hol égi súlyt az éther könnyedén hord…

S a sóhajunk, a fájó földi sóhaj
Szivünkből úgy szállt, mint finom homok
Szitál alá a tűnő ballonokról,

S ajkad lezártam egy oly hosszu csókkal,
Hogy addig mennybe értünk, s angyalok
Kacagtak ránk az égi balkonokról…

1915.

Reichard Piroska: Ködös este

Köd előttem, köd utánam…
Láthatatlan ködruhában
be jó lenne, mint mesében,
elsuhanni most az éjben.

Láthatatlan ködruhában
nyomot se hagyna a lábam,
kulcslyukon át, ajtó-résen,
átbujnék a keritésen.

Benéznék hozzád titokban
s azt hinnéd, az eső koppan,
azt hinnéd, a butor pattan,
nem is tudnád, ki jár ottan.

Amikor az álmot várnád,
megigazitanám párnád,
azt hinnéd, kint a szél sóhajt
s én dudolnék altató-dalt.

Köd előttem, köd utánam,
be jó lenne ködruhában!
Hazajönnék, hozzád mennék,
itt se lennék, ott se lennék.

Nyugat, 1936/2. szám

Tóth Árpád: A holdkóros apród története

A hold, az alma-báju bolygó
– Mondják – veszélyes és hamis,
Hadd mondok erről egy mosolygó,
Csiklandó mókát magam is!

Dalom sajkája hős lovagkor
Romantikus vizére ring, –
Sok furcsa módi járta akkor:
Acélból volt a férfi-ing…

Viszont a drága női meznek
Sok titkát, bájos holmikat,
Miket ma csipkékkel himeznek,
Vas-öv pótolta és – lakat!

Finom kis kor volt! – És e korban
Élt egy kedves, nyulánk legény,
Legnyalkább az apródi sorban,
De jaj, beteg vala szegény!

Azon kapták őt éjről éjre
Az alabárdos bakterek,
Hogy egyre a kastélyerkélyre
Mászkál szegény kóros gyerek!

Megtörtént néha, hogy lepottyant,
S majd szétzúzta a meredély,
De a fiúnak meg se kottyant,
Megint mászott, ha jött az éj…

Hát összeültek a tudósok
S tűnődtek, ez hogy is lehet?
És lévén tudományuk jó sok,
Meg is fejték az esetet.

S szavuk méltó e díszes dalra,
Mert bölcsességgel tele volt:
Azért megy az apród a falra,
Mert vonzza őt a tele hold…

Nos, bölcsesség zsírjában úszott
E döntés… csak baj vala még,
Hogy a fiú akkor is kúszott,
Ha nem volt holdas fent az ég!

A legfőbb bölcset ez gyötörte,
És aludni se hagyta őt,
S fejét, amely főtt, egyre törte,
És amíg törte, egyre főtt…

Kiment éjjel a kertbe, s hát ott,
Amint szemét felemelé,
Ime pont a fiúra látott:
Mászott javában fölfelé!

S fönt az erkély korlátja mellett
Egy lánynak ívelt termete,
Ő volt! A várúr szőke, molett
Ringó csípőjű gyermeke!

Oly teljes volt, olyan igéző,
Sejtelmesen vonzó, kerek,
Hogy majdnem a bölcs kerti néző
Is kúszott már, mint a gyerek!

S vígan dörmögte: éljen-éljen!
Hát mégis csak hold-kórja volt!
Mert nem fontos, hogy pont az égen
Kerestessék – a teli hold!

1918.

Gárdonyi Géza: Orgonafa

Orgonafa kék virága
kihajlik a kert aljára
Biró Panka bánatára
szívem szomorúságára.

Eltiltottak a virágtól,
orgonafa kispadjától,
kiskaputól, eperfától,
a mennyország ablakától.

Ne búsuljunk édes Pankám!
Várlak éjjel a kert alján:
orgonafa kispadjára,
édes együtt-álmodásra!

Csöndes éjfél: boldog óra!
Csillag lesz a mutatója.
Szivem lesz a ketyegője.
Sarkantyum a pengetője.

Gyóni Géza: Kezek beszéde

A kezünk titkos beszédét érted-e?
Hogy vallanak a hajló keskeny ujjak,
Mikor búcsúzó kézfogás alatt
Egy percre összebújnak.

Az enyém – tüzes lüktető erű –
Beszél: “szeretnék gyónó csöndes este
Hajad közt hálni, míg lázasmohón
Ajk ajkat keresne.

S halántékodtól hófehér bokádig,
Mig mámorban remegve botorkálok,
Én simogatnék gyönyörű szemedre
Édes asszonyi álmot”.

A percnek vége. Vakmerő ujjamról
Gyáva, remegő ujjaid leválnak.
A kezed nézed: hogy a vékony gyűrűk
Mitől haloványak…