Szép virág a rózsa, hát még a bimbója!
Mert az ég harmatja mindennap mosdatja;
Szép virág a szuz lyány innepnapra kelve:
De legszebb virág a haza szent szerelme.
Nem terem a kertbe’, a fekete földbül,
Sem a virágágyból soha ki nem zöldül:
Csak terem az épen az ember szivében
Az ember szivének legislegmélyében.
A gyökere pedig vértol nedvesedik,
Ha lankadni kezd is vérrel öntözgetik:
Öntözzük, locsoljuk ezt a szép virágot!
Ez gyümölcsöz nekünk édes szabadságot.
1848.
A téjszín léget elkeverte
fekete borával az éj:
lelkem ma, vágyak büszke lelke,
megúnt szavakkal ne beszélj,
húnyd be az ajkad, nyisd ki szárnyad,
szabad szemeddel szerte nézz:
ma messze szállnod
nem nehéz.
Mámorosan az éj borától
szárnycsattogás legyen dalod:
ki éjt iszik, a kéjre bátor,
tenéked ez volt italod.
Sokáig ittad, részegülhetsz,
azért vagy mostan oly szabad:
repülhetsz
magad.
A Babits Mihály 21 legszebb verse című cikkünet is érdemes elolvasni.
Fessétek bár sötétre a jövőt,
Mondjátok, hogy már torkunkon a kés,
Beszéljetek közelgő, hosszu gyászról,
Mély sűlyedésről, biztos pusztulásról:
Engem nem ejt meg gyáva csüggedés!
Szentűl hiszem, akármit mondjatok,
Hogy a magyar nem vész el s élni fog!
Többet ki küzdött és ki szenvedett?
Hiszen vértenger, temető a mult!
Vetettek rá halálos szolgaságot,
Irtották szörnyen… ámde a levágott
Törzsek helyén még szebb erdő virult.
Ezért hiszem, akármit mondjatok,
Hogy a magyar nem vész el s élni fog!
Ki a saját pártos dühét kiállta,
Annak nem árthat többé idegen!
Hányszor harsogták kárörömmel: Vége!
S csak arra szolgált minden veresége,
Hogy még kitartóbb, még nagyobb legyen.
Ezért hiszem, akármit mondjatok,
Hogy a magyar nem vész el s élni fog!
Szükség van arra nemzetem, hogy élj!
Mert bár hibád sok s bűnöd sorja nagy,
Van egy erényed, mely fényt vet te rád,
S melyért az Isten mindent megbocsát –
Hogy a szabadság leghűbb véde vagy!
Ezért hiszem, akármit mondjatok,
Hogy a magyar nem vész el s élni fog!
Ha minden nemzet fásultan lemond,
S a szent rajongás mindenütt kiég,
S a büszke jognak minden vára megdől:
A te szabadság-szerető szivedtől
Új lángra gyúlad Európa még!
Ezért hiszem, akármit mondjatok,
Hogy a magyar örökre élni fog!
Bízom s hiszek, míg Isten lesz fölöttünk,
Ki trónusán bírói széket űl!
És hogyha minden búra, bajra válik,
Romok között is hirdetem halálig,
Erős, nagy hittel, rendületlenűl:
Legyen bár sorsunk még oly mostoha,
Él a magyar s nem veszhet el soha!
Végtelen kín volna látnom
A hazát szabadság nélkül,
Ámde százszor jobban fájna:
Haza nélkül a szabadság!…
Áldott legyen emléke a
Márciusi ifjuságnak!
Kibontották összegöngyölt
Zászlaját az igazságnak.
Minden szavuk égzengés volt,
Végigdörgött hazánk felett…
Koporsói mély álmából
Fölkeltette a nemzetet.
Áldott legyen emléke a
Márciusi ifjuságnak!
Virág termett a nyomukban,
Mint a meleg napsugárnak.
Fönn lengették a lobogót,
Egy csöpp vér se hullott rája…
És kihajtott egy nap alatt
A szabadság rózsafája.
Áldott legyen emléke a
Márciusi ifjuságnak!
Az érzések, gondolatok,
Mint a sasok, szállva szálltak,
Föl az égbe, le a földre,
Eget-földet csókolgatták…
És leverték egy kis dallal
A sajtónak vas lakatját.
Áldott legyen emléke a
Márciusi ifjuságnak!
Madárdalos, friss tavaszt fútt
Ormaira Ős-Budának.
Fölpattant a börtönajtó,
Hullott a lánc összetörve…
Dicső nevük’, haló poruk,
Dal övezze, virág födje!
Árva gólya áll magában
Egy teleknek a lábjában,
Felrepűlne, messze szállna,
Messze messze,
Tengerekre,
Csakhogy el van metszve szárnya.
Tűnődik, féllábon állván,
El-elúnja egyik lábán,
Váltogatja, cserélgeti,
Abban áll a
Múlatsága,
Ha beléun, újrakezdi.
Szárnya mellé dugta orrát,
Messze nézne, de ha nem lát!
Négy kerítés, négy magas fal;
Jaj, mi haszna!
Bár akarna,
Kőfalon nem látni átal.
Még az égre fölnézhetne,
Arra sincsen semmi kedve:
Szabad gólyák szállnak ottan
Jobb hazába;
De hiába!
Ott maradt ő, elhagyottan.
Várja, várja, mindig várja,
Hogy kinő majd csonka szárnya
S felrepűl a magas égig,
Hol a pálya
Nincs elzárva
S a szabadság honja kéklik.
Őszi képet ölt a határ;
Nincsen rajta gólyamadár,
Egy van már csak: ő, az árva,
Mint az a rab,
Ki nem szabad,
Keskeny ketrecébe zárva.
Még a darvak hátra vannak,
Mennek ők is, most akarnak:
Nem nézi, csak hallja őket,
Mert tudja jól,
Ott fenn mi szól,
Ismeri a költözőket.
Megkisérté egyszer-kétszer:
Nem bírná-e szárnya még fel;
Hej, dehogynem bírná szárnya,
Csak ne volna
Hosszu tolla
Oly kegyetlen megkuszálva!
Árva madár, gólya madár,
Sohse nő ki tollad, ne várd,
Soha többé, fagyos télig;
Mert, ha épen
Nő is szépen:
Rossz emberek elmetélik!
1847.
Fiam, immáron három éve
Hogy csak álmomban láttalak,
Fekete hajam hófehérre
Vénült e három év alatt.
Három év… óh, több volt ez ennél,
Több volt nékem háromezernél,
Fogolynak év egy pillanat,
Fiam, ne bántsd a madarat!
Gyermekkorom szép idejére,
Hej, mostan mennyit gondolok!
Hogyha még egyszer visszatérne
Másként történne sok dolog.
Kalitkát többet nem faragnék,
Dalos madárnak békét hagynék,
(lépvesszőmre, jaj hány ragadt!)
Fiam, ne bántsd a madarat!
Van-e kalitkád? Ugye nincsen?
Törd össze mindjárt hogyha van.
Nézd, engem megvert az Isten:
Senyvedek rabul, hontalan.
Sorsom az mi a rab madárnak
Fiókáim epedve várnak:
És én repülnék, s nem szabad…
Fiam, ne bántsd a madarat!
Ne örvendj a madár dalának,
Kalitkából mely száll feléd,
Minden szava mélységes bánat,
S panasz, amért rabbá tevék.
Ha látod őt kalitkába zárva,
Gondolj a te édes apádra,
Ki még tán soká rab marad,
Fiam, ne bántsd a madarat!
Te fent lebegsz szabad madár,
Nem szédít távol messziség,
Láng nézteidnek tártan áll,
Nap, hold, csillag, ‘s rejtélyes ég.
Ah! vajha szállhatnék veled
Én is boldog királyi sas!
De nem lehet, bár engemet
Láncz nem tart, nem nyom vissza vas.
‘S bár nem tart fogva vasbilincs,
Bár még szabad lábom kezem:
Még is rab és fogoly vagyok,
Sorsom fogolyként könyezem.
De nem, könyezni nem tudok,
Szememben nem könyű ragyog,
Szívem’ vég lobbanása az,
Melly ellángzott, ‘s hamvadni fog.
Lesz kor, midőn nem körzi kény
Sok ezrek lelkét ‘s lelkemet, –
E’ néma vágy, magos remény
Gyúlasztá lángra keblemet.
De hajh! csak szállj ég’ vándora,
Csak szállj tovább királyi sas!
Nem, óh! nem szállhatok veled,
Bilincsem több, mint durva vas.
1837.
Spanyolhon. Tarka hímü rét.
Tört árnyat nyujt a minarét.
Bús donna barna balkonon
mereng a bíbor alkonyon.
Olaszhon. Göndör fellegek,
Sötét ég lanyhul fülleteg.
Szökőkut víze fölbuzog.
Tört márvány, fáradt mirtuszok.
Göröghon. Szirtek, régi rom,
ködöt pipáló bús orom.
A lég sürű, a föld kopár.
Nyáj, pásztorok, fenyő, gyopár.
Svájc. Zerge, bércek, szédület.
Sikló. Major felhők felett.
Sötétzöld völgyek, jégmező:
harapni friss a levegő.
Némethon. Város, régi ház:
emeletes tető, faváz.
Cégérek, kancsók, ó kutak,
hizott polgárok, szűk utak.
Frankhon. Vidám, könnyelmü nép.
Mennyi kirakat, mennyi kép!
Mekkora nyüzsgés, mennyi hang:
masina, csengő, kürt, harang.
Angolhon. Hidak és ködök.
Sok kormos kémény füstölög.
Kastélyok, parkok, labdatér,
mért legelőkön nyáj kövér.
Svédhon. Csipkézve hull a fjord.
sötétkék vízbe durva folt.
Nagy fák és kristálytengerek,
nagyarcu szőke emberek.
Ó mennyi város, mennyi nép,
Ó mennyi messze szép vidék!
Rabsorsom milyen mostoha,
hogy mind nem láthatom soha!
Nyisd fel ó lángzó kebeled dicső Hölgy,
Nyisd fel a küzdő szeretőre kebled,
Fennröpűltedből kegyesen mosolygván,
Égi Szabadság!
Nékem is forrtak szemeimben égő
Könnyek, éreztem haza szent szerelmét,
Ints, zajos habként dagadozva várom
Lengeni zászlód.
Járom a gyáván! ki remegve futja
Fenndicsőséged ragyogó világát,
S megszokott rabság’ kezein tudatlan
Csörgeti láncát.
Átok a gyáván! ki nevedre borzad,
Mert gyakor szélvész kavarog föletted,
Mert halálhörgés diadalmi pályád
Mennyei bére.
Szállj ki felhőden, s noha szózatod mint
Villogó szélvész dörög is körűlem,
S zöld borostyánod noha fürteid közt
Vérbe füredt is:
Kellemed látom, s dobog érte mellem,
Csókodat várom szerelemben égve,
Csókodat szomjún epedő ajakkal,
Jer, ne tagadd meg!
Cseke, 1825. december
