Szabadság témájú versek

Petőfi István: Nos barátim…

Nos barátim, édes atyámfiai!
Ki magyarnak merte magát nevezni,
Itt az idő, hogy beváltsuk szavunkat,
Védelmezzük hazánkat és magunkat.

Büszkék voltunk mi e névre, hogy “Magyar”.
Lehettünk is méltán, mert ez dicső faj;
Nem fért soha gyávaság e nemzethez,
S ne is férjen, míg a világ világ lesz.

Sokat tettek ősapáink hajdanta,
Legyünk mi is nékik méltó utódja;
Lelkesülve mi is szivvel-lélekkel
Tegyük meg azt, amit nekünk tenni kell.

Dicső pálya nyilt ime most előttünk,
Haladjunk hát, rajt’ előre siessünk…
Szégyen s átok a gyáváknak fejére,
Akik félnek kiszállni a harcztérre.

Ha dob pereg s zúg az ágyú javába’,
Előre majd, kinek kedves hazája, –
Bár a harczban sok sziv vére ömlik el:
Szabadságunk nagy diadalt ünnepel.

Verbász, 1848.

Zajzoni Rab István: Táncra, fiak, …

Táncra, fiak, hadd vigadjunk
Isten igazában,
Ne legyen ma bú vagy bánat
A magyar hazában.

Fölébredett, föltámadt a
Nemzet valahára,
Napvilágot lát, ki eddig
Vak sötétben jára.

Minden seb a férfi keblen
Be vagyon hegedve,
Minden rablánc, minden járom
El vagyon temetve.

Hadd örüljünk, hadd vigadjunk,
Huzzátok, cigányok,
Három a tánc mind halálig,
Legények és lányok.

A tánc után igyatok és
Kiáltsátok rája:
Légy mig állasz mindig ily víg,
Magyarok hazája!

Mentovich Ferenc: Szürkületkor

Mi okból keltek annyit véres árnyak,
Ti ott a ködben járó égi rémek?
Elmult az éj, a hajnal felpiroslott,
A sirlakók ilyenkor haza térnek.

S ugy tetszik mintha hangok szólanának
Felém, szárnyán a hűs korányi szélnek,
Hah úgy van, úgy… jól hallok… nem csalódom,
A véres árnyak hozzám igy beszélnek:

“Azt várjuk mi is, a hajnal sugárát,
Azt várjuk titkon epedő kebellel,
Ha nem csalódom az ott nem a hajnal,
Sugára – elhidd – még nem köszöntött fel.

Majd, majd, midőn a jóltevő szabadság
Szent napja felsüt a szegény hazára,
Akkor derül fel számunkra a hajnal,
Sírunkba visszaszólító sugára.

Akkor fogad be minket a koporsó…
Addig nem ismer nyugtot sértett árnyunk,
A nagy világon a szegény hazában
Ijesztve és biztatva sorba járunk.

Lesz olyan, a ki szellemünk láttára
Fölsir, fölretten legmélyebb álmából,
Lesz olyan, a kin fájdalom vonul el,
Haragra lobban és tettekre lángol.

De akkor, akkor a hajnal fényére,
Sirunkba visszatérendünk pihenni,
Kialszik szűnk virasztó szenvedélye,
Álmunk nem háborítja semmi – semmi.”

Petőfi Sándor: A rab oroszlán

A végtelen birodalom helyett
Adának néki egy kis ketrecet!

Vasrostélyos kicsiny ketrecben áll
Az oroszlán, a sivatag-király.

Hagyjátok őt békében állani,
Szentségtelenség háborítani.

Ha elrablák a szabadságot tőle,
Hadd gondolkozzék legalább felőle;

Ha el nem éri a fa sudarát,
Hadd lépjen árnyékára legalább.

Ott áll merően, méltóságosan,
Még mostan is mily méltósága van!

Elvették szabadságát, mindenét,
De nem vehették hős tekintetét.

Merően áll, miként a piramíd, amely
Sokszor nézett reá komor köveivel.

Ott járnak kósza gondolatjai,
Magát szülőföldére képzeli,

Amelynek sivatagjait vele
Együtt zúgá be a szamum szele.

Ez a szép föld, ez volt a szép idő!…
De tömlöcének őre jő,

S merengésének eltünik világa,
Mert vesszejével őt ez főbe vágta.

Vessző s egy ily fickó parancsol néki,
Oh minden égnek minden istenségi!

Ilyen mélyen hajolt magas feje,
Ilyen gyalázatot kell tűrnie!

S a bámuló, otromba néptömeg
Gyalázatán még egy nagyot röhög.

Hogy mersz pisszenni, léha söpredék?
Ha szét találja törni tömlöcét,

Ugy összetéphet, ugy széjjeltagolhat,
Hogy lelked sem marad meg a pokolnak!

Pest, 1848. január

Mentovich Ferenc: Menj gyors zarándok…

Menj gyors zarándok, folytasd útadat.
Járd bé a földet könnyü lépteiddel,
S miket sugárzó arczczal elbeszéltél,
A nagy világon mindenfelé vidd el.

Szavadban élet rejlik és halál;
Hol húnyni kezdő mécsként jobban, jobban
Kezd kialunni a szentelt szabadság,
Szavad lehétől új életre lobban.

Szavad hangjára kinosan megretten
A szolgaság a zsarnoksággal együtt,
Miként kórágyán a beteg megretten,
Kinek meghúzzák a halálcsengetytyüt.