Ó te szerelem,
szerelemes madárkám.
Énekelj énekelj,
nekem már.
Ajkad alatt
rezzen a táj,
mozdul a szemedben
az ifjúkori láng.
Hajad hullámain
táncol a téli szél,
dobbant a szívem
hirtelen megszöktél.
Csak hét ölelés
S tán még egy fél,
Nap vörös szívemből
halkan kiléptél.
Én,én éltem át
S te vidd tovább.
Ó te égi irgalom,
ez volt könnyed
utolsó dalom .
10. 02. 2024
Marosvásárhely.
Pethő Levente
Láttalak a multkor,
Mosolyogva néztél,
Éppen úgy, mint akkor,
Mikor megigéztél.
Vérpiros ajkaid
Mosolyogni kezdtek;
Olyan bájos voltál,
Mint mikor azt sugtad:
“Édesem, szeretlek!”
Láttalak a multkor,
Mosolyogva néztél,
Gyönyörű vagy most is,
De meg nem igéztél.
Vérpiros ajkaid
Mosolyogni kezdtek;
Olyan bájos voltál,
Mint mikor hazudtad
Ezt a szót: “Szeretlek!”
Viszi, viszi folyóviz a virágot,
De meguntam ezt az egész világot!
Mért is voltam a szerelem bolondja?
Örömömet elragadja, sodorja.
Nem érdemes tiszta szivből szeretni,
Nem érdemes szived egyhez lekötni.
Hajolj ide, hajolj oda, mint a nád,
Jó barátom, neked áll majd a világ.
Azt hittem: virág vagy,
Életem virága,
Szomoru sorsomnak
Egyetlen rózsája.
Nem vagy virág, nem vagy,
Tudom már, ismerlek –
Fájdalmas tövise
Te vagy a szivemnek.
Azt hittem: sugár vagy,
Életem napfénye,
Szomoru sorsomnak
Mosolygó reménye.
Nem vagy sugár, nem vagy,
Tudom már, ismerlek –
Fekete felhője
Te vagy a lelkemnek.
Minek tépted össze az én hű szivemet!
Minek szórtad szét, mint a rózsalevelet!
Még összetépve is nevedet sohajtja,
Még széjjelszórva is szerelmét susogja.
Hullatsz még utána keserű könyeket.
Összeszednéd még te eltépett szivemet.
De hol találod meg ezen a világon?
Kit a szélnek szárnyán, kit a tüskeágon.
Azt nem reméltem,
Soha sem véltem,
Melly szégyen,
Igy légyen
Gyilkos szived!
Tegnap itéltél,
Már ma megöltél,
Átkozott!
Mért kinzott
Igy szerelmed?
Még ismerkedtél
Addig kedveztél,
Edessen,
Kegyessen
Édesgettél;
Mindent igértél,
Hittel esküttél,
Kegyetlen!
Hitetlen!
Megvetettél.
Ah mért kinoztál,
Békét nem hadtál
Állandó
Ha lenni nem
Nem akartál!
Mást megvetettem,
Mert néked hittem;
Ismérem:
Szemérem,
Ezt miveltem!
Dolgomat bánom,
Nagyon sajnállom,
Szerettem,
Vétettem,
Tapasztalom;
De az egekben
Bizom, Istenben,
Hogy méltán
Boszúmat
Rajtad állom!
Ez ha meglén is,
Érzem, szégyen is,
Reménlek,
Még élek
Hivségemben.
De te hitetlen,
Te istentelen,
Megkinzott,
Átkozott
Légy szivedben!
Folyam, kebled hányszor repeszti meg
Hajó futása s dúló fergeteg!
S a seb mi hosszu és a seb mi mély!
Minőt a szíven nem vág szenvedély.
Mégis, ha elmegy fergeteg s hajó:
A seb begyógyul, s minden újra jó.
S az emberszív ha egyszer megreped:
Nincs balzsam, mely hegessze a sebet.
Komárom, 1842. augusztus végén
Ajánljuk a Petőfi Sándor 15 szerelmes verse című válogatásunkat is.
Köszönöm, hogy hamis voltál,
Mert láncamrul leóldottál.
Eddig gondban, kinban éltem,
Hogy hivem vagy, mig azt véltem,
Fáradt szivem, pihenj már,
Veszteséged semmi kár.
De hitetlen, állhatatlan!
Tovább ne légy alkalmatlan.
Tudva vagyon álnokságad,
Azért nem kell barátságad!
Ne a kosár, vidd veled,
Benne obsit-leveled.
Én is vóltam szerelmes,
Sziveken győzedelmes,
Vólt részem ez világban
Amor szolgálatjában,
De elmúltak vig napjaim,
Számlálom csak búss óráim’;
Szerelem,
Gyötrelem,
Mért voltál olly kegyetlen?!
Vallyon van-e ollyan sziv,
Kihez vólt ő vajha hiv?
Czukorral édesgetett,
Méreggel megétetett.
Minden dolga csak álnokság,
Reménsége valótlanság:
Jaj szégyen,
Hogy légyen
Igy az Cupido isten.
Ártatlan az én vétkem,
Hogy estem szerelemben,
Embert isten megcsalhat,
Mert véle parancsolhat.
Adjon azért rólam számot,
Fizesse értem az vámot:
Most bánom,
Sajnállom,
Hogy valaha szerettem!
Az elmúlt jó kedvrül S eltűnt szerelemrül Hejában emlékezni El köll azt felejteni.
Völgy homályán, fák hüsében,
Kert megett,
Zeng a lantos hév szerelmi
Éneket.
Zeng, ha gyúl a rózsahajnal
Keleten,
Ha nyugodni bérc megé a
Nap megyen.
S szép tavasszal, nyár hevén, hüs
Őszön át
Pengeti a szerelemnek
Hév dalát.
S édes díja zengzetének,
A leány
Ha kacsingat által a kert
Ajtaján.
Jő a tél, és megnyil a kert,
És ragad
Kebelére a leány – más
Boldogot.
A csalódott megy kinok bús
Éjjelén,
S hallgat a dal lantja néma
Idegén.
Dunavecse, 1841. május 27.
