Csendhangjában éjben-kékben,
csillag pöttyöl fent az égen,
tenger sarkán Nap fürdőzik,
sóhajnyit még elidőzik.
Mélyvörös palástját veszi,
fáradt testét vízbe veti,
ott lubickol önfeledten,
magát adva szerfeletten,
csókos báját az éj kéri,
szerelmüket óvva félti.
Csendhangjában éjben-kékben,
boldogság repked a fényben.
/Móvár.,Jogvédett!/
2023.10.16.
Tényleg szép ruhát
gondoltam én rád.
Zöldes színeket,
sárgás fényeket.
Így megyünk tovább,
s mindenki csodál.
Harsány énekek,
hárfák, hangszerek
szólnak szüntelen.
S téged megszeret
minden földi jó,
nincs is erre szó.
Főleg nem enyém,
mert én csak szerény
álmokat szövök
kis szavak fölött.
S nincsen több határ,
sem nagyobb varázs,
mint egy új mosoly
tündérarcodon.
Gyermekké tettél. Hiába növesztett
harminc csikorgó télen át a kín.
Nem tudok járni s nem ülhetek veszteg.
Hozzád vonszolnak, löknek tagjaim.
Számban tartalak, mint kutya a kölykét
s menekülnék, hogy meg ne fojtsanak.
Az éveket, mik sorsom összetörték,
reám zudítja minden pillanat.
Etess, nézd – éhezem. Takarj be – fázom.
Ostoba vagyok – foglalkozz velem.
Hiányod átjár, mint huzat a házon.
Mondd, – távozzon tőlem a félelem.
Reám néztél s én mindent elejtettem.
Meghallgattál és elakadt szavam.
Tedd, hogy ne legyek ily kérlelhetetlen;
hogy tudjak élni, halni egymagam!
Anyám kivert – a küszöbön feküdtem –
magamba bujtam volna, nem lehet –
alattam kő és üresség fölöttem.
Óh, hogy alhatnék! Nálad zörgetek.
Sok ember él, ki érzéketlen, mint én,
kinek szeméből mégis könny ered.
Nagyon szeretlek, hisz magamat szintén
nagyon meg tudtam szeretni veled.
1936. május
Ha megszeretlek, kopogtatás nélkül bejöhetsz hozzám,
de gondold jól meg,
szalmazsákomra fektetlek, porral sóhajt a zizegő szalma.
A kancsóba friss vizet hozok be néked,
cipődet, mielőtt elmégy, letörlöm,
itt nem zavar bennünket senki,
görnyedvén ruhánkat nyugodtan foltozhatod.
Nagy csönd a csönd, néked is szólok,
ha fáradt vagy, egyetlen székemre leültetlek,
melegben levethesz nyakkendőt, gallért,
ha éhes vagy, tiszta papirt kapsz tányérul, amikor akad más is,
hanem akkor hagyj nékem is, én is örökké éhes vagyok.
Ha megszeretlek, kopogtatás nélkül bejöhetsz hozzám,
de gondold jól meg,
bántana, ha azután sokáig elkerülnél.
1926. április
Piciny fiamnak kék szeme van,
A másiknak sötét, bogár;
Ez játszi, vidám, mint a tavasz,
Az szenvedélyes, mint a nyár.
Emebben annyi szelídség van,
Amabban annyi dac, szeszély;
Ez engedelmes, mint az angyal,
Amaz parancsol, s mit se fél.
Ez szép, mert arca szende, bájos,
S mint galamb tolla, oly fehér;
Az, mert szemében annyi tűz van,
Arcában annyi ész, erély.
És nem tudom, hogy melyik drágább,
Hogy melyik kedvesebb nekem,
Csak azt tudom, hogy mind a kettőt
Oly végtelenül szeretem!
Megfagy a szív, ha nem szeret;
És ha szeret, megég.
Ez és az baj. E két baj közt
Melyik jobb?… tudj’ az ég!
Pest, 1846. június-augusztus
Mennyi ember van,
akit szeretek.
Mennyi nő és férfi,
akit szeretek.
Rokonszenves boltileányok,
kereskedősegédek, régi és hű
cselédek, lapkihordók, csöndes,
munkás írók, kedves tanárok,
kik vesződnek a kisfiammal.
Találkozunk mi olykor-olykor,
meg-megállunk, szemünk összevillan,
s én még maradnék tétovázva,
talán hogy elmondjam ezt nekik.
Mégsem beszélek, mert csak a részeg
aggastyánok s pulyák fecsegnek.
Ilyesmiről szólni nem ízléses.
Meg aztán nincsen is időnk.
De hogyha majd meghalok egyszer,
s egy csillagon meglátom őket,
átintek nékik kiabálva,
hajrázva, mint egy gimnazista:
“Lásd, téged is szerettelek.”
1928
Szegényt ha látsz, ne fordulj el tőle,
Szegd meg a kenyered és adj belőle.
Ha könnyet látsz, törüld le menten,
Ne légy fukar a várt könyörületben.
Mulandó minden, buborék és pára,
Ne adj, ne hajts a szerencse szavára.
Jólét, öröm: árnyék a tenger habján,
Ujjong a kapzsi téves hitet vallván.
Egy rezdülése a nagy mindenségnek:
S a földi kincsek holt-hamuvá égnek.
Az örök forrás él mindenek felett:
Az ember-szeretet.
Hol van az a kis ház, hol kevesen járnak?
És ahol szeretnek, és csak reám várnak,
És csak reám várnak.
Merrefelé menjek? Balra-e vagy jobbra?
Fönn csillagok vannak, fölnézek azokra,
Fénylő csillagokra.
Merre nincs csillagfény – arra fogok menni,
Ott fognak igazán engemet szeretni,
Igazán szeretni.
1921. szeptember 24.
Mióta ember van a földön.
A létezése okát kereste,
Istent látott a Tűzgolyóba nappal,
S holdfényben, csillagokban este.
S ha sok halat adott a tenger.
Vagy dögvész lepte barmait meg:
Azt képzelte szegény, hogy égben s földön
Harca folyik az isteneknek.
Jó és gonosz véres küzdelme!
Miből agya semmit sem ért meg…
– Érzi, hogy ember, aki vadat ejt le,
Mégis kicsi, nyomorgó féreg.
S terhét hurcolva roskadásig,
Lelke egy jobb létért esengett,
S megalkotá a tulvilág hitét, mely
Sebére hint gyógyitó cseppet.
S jött egy próféta, akinél jobb
Lelket nem látott a világ még,
S az emberszeretet hitét hirdetve
Feláldozta magát fajunkért.
Két ezredév mult el azóta,
S az emberiség ma se boldog,
A tudás törte fel a titok nyitját:
Önzés az Élet, s erőszak a Jog!
Testvériség! – csak hiú álom
Az “Én” a cél, a törvény, sarkpont,
Jó az, mi Nékem jó és gonosz minden,
Mi vágyam elé sorompót vont.
Legszebb nő az, ki Nékem legszebb,
S az Én hitem igaz s a legjobb,
S barátom az, ki a nagy ádáz harcban
Egy célra tör s Velem kezet fog.
A harc folyik és földtekénken
Minden rög egy gyengébbnek sírja,
S az erősebb válik ki diadallal,
Mert az győz – aki jobban bírja…
S igy lesz mindig s uj korszakokban
Uj jelszók váltják fel a régit,
Hitvallások lesznek majd mások, ujak,
Hirdetve koruk bölcseségit.
S a jövő ködképében látok
Egy nagy hajót fényben evezni,
Melyet a változó korok eszméi
Sem hagytak a hullámba veszni.
Egy hitvallás hajója az, mely
Egy igazságot visz magával,
Melyet, ha már nem hiszünk semmit, semmit:
– Minden lélek magáénak vall.
Igazság, mely mindig igaz volt,
Mit vall a sziv és tud az elme,
Egy igazság! – mely túl él minden kort s ez:
Az anyaszív örök szerelme!
S megy a hajó, folytatja útját,
S a hullámokat büszkén járja,
S az élet tengerén a szél zúg:
“Szent anyasziv! – Óh Ave Mária”.
