Viszi, viszi folyóviz a virágot,
De meguntam ezt az egész világot!
Mért is voltam a szerelem bolondja?
Örömömet elragadja, sodorja.
Nem érdemes tiszta szivből szeretni,
Nem érdemes szived egyhez lekötni.
Hajolj ide, hajolj oda, mint a nád,
Jó barátom, neked áll majd a világ.
Összetört szívem bús kesergője
Csókot kért tőled, néma halott,
Szunnyadsz te régen, nem hallsz felőle,
Boldogan virulsz, ahol vagy, ott.
Oh! ha leszállnál a magas égből
S lelkem akarnád vídítani,
Könnyem, mely most hull sűrűn szememből,
Nem volna tovább mért ontani.
Vagy ragadjál ki, hő szerelmeddel
Földi posványság csápjaibul,
Várlak epedve, kedvesem! jöjj el!
Szánd meg a könnyem, mely egyre hull.
Összetört szívem bús kesergője
Csókot kér tőled, néma halott.
Nem szeretsz már te, nem hallsz felőle,
Nem kellesz nékem, oh! átkozott!
1921. március 28.
Ha eljövend a búcsu-óra,
Ha majd e szív végsőt dobog,
A percben, mely létem kioltja,
Majd akkor is rád gondolok.
És jól tudom, előre látom,
Mi bú, öröm van itt ezen
S az ismeretlen túlvilágon:
Egyszerre mind átérezem.
Eszembe jut majd minden átok,
Mind, ami történt s ami nem;
Mely felgyujtotta a világot,
Mást üdvözítvén az “igen”.
Mit lelkem eddig félve sejtett,
Előttem áll a nagy titok,
Hogy csak az halt meg, ami nem lett,
S az él örökké, ami volt.
És nem tudom, mi fáj majd jobban:
Mi itt örökre elveszett,
Vagy ami él a multban, s onnan
Kivenni többé nem lehet?
A gondolat, hogy e mindenség
Nem lesz se több, se kevesebb,
S isten se törli azt le végkép,
Mi egyszer itten megesett…
Vagy hogy nem halt meg voltakép itt
Csak az a perc, mely elrepült;
A bimbó, mely nekem ki nem nyilt,
A vágy, amely nem teljesült?
1884.
A lelkem életért zugó tavában
Rimek lapulnak, mint a zátonyok.
Szerelmem űz, hogy rajta csolnakázzam
És szívemen el is barangolok.
De csolnakom a habja elragadta,
Sodorja éles zátonyok között.
(A tájat erre bánat-népség lakja
S én bánatom is ide költözött.)
Fáradt nyugvással csak hagyom rohanni
S zokogva várok, hátha partot ér;
Még könnyem is van nékem; ó van annyi,
Hogy vezekeljek minden álmamér’ –
És öntöm is sűrűn, bőséggel, híven,
Míg tördelődik szirteken a szívem.
1922. június
Keserű kín és gyötrelem
Volt énnekem a szerelem;
Ami másnak életet ad,
Az hozza rám halálomat.
Meghaltam én réges-régen,
De nem nyughatom békében,
kísértetként járok, kelek,
Keresve, mit nem lelhetek.
Keresve a boldogságot,
Mire sehol nem találok;
Mi messziről annak látszik:
Árny, mint én, mely velem játszik.
Hogyha közelébe érek,
Rémképétől elszörnyedek
S futok vissza koporsómba
Új kínoktól ostorozva.
S rám vonom a búbánat szőtt
Gyászos halotti lepedőt,
S várom, hogy az ég majd megszán,
Hogy majd meghalok igazán.
1.
Szerelmemet ha vizsgálom,
Álnokságát tapasztalom;
Édesgetett még megejtett,
Még hálójában keritett,
Most jól látom, mi haszna.
2.
Zárva tartott, mint egy rabját,
Megkötözött mint sajátját,
Meg is kínzott, mert kegyetlen,
Igy bánt velem kémélletlen’,
Igy fizette szolgáját.
3.
Incselkedett körülettem,
Hittem, mert még nem ismertem,
Nem vólt nyugtom, meghóditott,
Praktikája elálmitott:
Ah, melly nagyot vétettem!
4.
Lássa kiki, mit szeressen,
Megfontolja, kinek hidgyen!
Ámbár édes, azért nem méz,
Ámbár fénlik, lehet csak réz:
Példát rólam vehessen.
5.
Éltem ugyan vig napjaim’,
Vóltak kényes mulatságim!
De melly hamar elfolytanak!
Mint az árnyék, elmúltanak!
Értek ezer fájdalmim.
6.
Szemérmetlen az Cupido,
Nyughatatlan, nem állandó;
Nem is isten, istentelen,
Mert nincs benne az kegyelem,
Nem is egyéb csak kinzó.
7.
Szerencsétlen szerelmemben
Ha voltam is ámbár egyben,
Nem fog többet hódittani,
Nem fog rajtam uralkodni,
Boldog vétkem ezekben.
8.
Igy próbálta meg ezeket,
Az ki irta ez verseket;
Jövendőben megmutatja,
Mindenekkel megtudatja,
Mért szenvedett illyeket.
Bús arcát érzem szívemen
A könnyek asszonyának,
Rózsás, remegő ujjai
Most a szivembe vájnak.
Érzem az illatát is ám
A rózsás, gyilkos ujjnak
S véres szivemre szomorún
A könnyek hullnak, hullnak.
Az ajka itt mar édesen,
A haja ide lebben,
Az egész asszony itt pusztít,
Itt, itt: az én szivemben.
Bosszút itt áll az életért,
Aknát itt ás a multnak.
Véres szivemre szomorún
A könnyek hullnak, hullnak.
Nagy az én bűnöm. Vesszen is,
Kire a végzet mérte,
Hogy a könnyek szfinksz-asszonyát
Megérezze, megértse.
Maradjon szent talánynak Ő,
Maradjon mindig újnak.
Véres szivemre szomorún
A könnyek hullnak, hullnak.
Beteg vagyok egyetlenegy szótul,
Fáj a szivem, talán be se gyógyul.
Ezt az egy szót feledni nem lehet.
Mint a tövis, szúrja a szivemet.
Vedd ki, rózsám, a tövist szivembül!
Áldalak egy életen keresztül.
Hogyha meg nem szabaditasz tőle:
Ez a tövis visz a temetőbe.
1
Virágos arcú lányseregbe
búsan, lefátyolozva jársz,
feltűnsz, mint egy éjszínü lepke,
s megáll a tánc.
S könny hull vidám szemünkre újra,
ajkunkra ráfagy a kacaj,
s kitör szivünkből hörgve, zúgva
egy tompa jaj.
2
Te vagy az éjjel és az örvény,
a kárhozat és a mennyország,
mostan lesujtasz, porba lökvén,
majd felemelsz újból tehozzád.
Költészetem izzik terajtad
pokoli pompámban, setéten,
rubinpiros, parázsos ajkad,
mivel iszod éjjente vérem.
Ifjú szivem fehér világát
liliom-arcaidra loptad
s szén-fürtödön borongva száll át
éjféle néma bánatomnak.
Most félve, kérve száll tehozzád
síró szavával e szelíd dal…
Verd lelkem bús aranykobozzát
hajlékony, forró ujjaiddal.
3
A zöldselyem diványon ültél,
ahogy szobádba bevetődtem,
langyos tavasz volt ott – kivül tél –
rózsás parázs égett előttem.
Mint egy viharcsapott verébfi
omoltam a te lábaidhoz,
mert tudtam, a te szíved érti
költőszivem, s sebére írt hoz.
Melengető, égő öledben
aléltan, álmosan zokogtam,
kigyúlt a képem, lángra keltem,
s könnyezve hallgattál te ottan.
S elmondtam, ó rejtélyes asszony,
mit szenvedtem titkon miattad,
s bozontos főm és lázas arcom
aztán sokáig símogattad.
4
Ez a búcsúzás éjszakája!
A szél cibálja ablakunkat,
a hó fehér csomókba hullik,
a lámpalángok mind kihúnynak.
A mi tüzünk is hamvadoz már,
szád is hideg és hallgatag ma,
s fakó, sötét, mint a kialvó
kráter tüzes, lángfüstös ajka.
Légy áldva a csókért, a kínért,
légy áldva, hogy lelkem gyötörted,
te sápatag, gonosz cherubja
a szenvedésnek és gyönyörnek.
Most menni kell. Nyujtsd csókra ajkad.
Hadd öljem a kínt mind reája.
Ó fojts meg, ölj meg, semmisíts meg…
Ez a búcsúzás éjszakája.
Nincs tisztább szem a beteg szemnél,
mely látva lát és halni kész.
Nincs betegebb a tiszta szemnél,
amely követ, ha tovamész.
Nincs követőbb a beteg szemnél,
telibb felhő, hűbb sirató…
A két szemem két tó az éjben
és hull az éj és sir a tó.
Nincs betegebb az én szivemnél,
a szivemnél nincs betegebb!
Gyász országa, kinok szigetje,
fájó világrész, – bús sziget.
Rengő piros folt téli éjben,
vad erdő partján a havon,
hol tűlevelű fák tövében
egy rossz koldust vertek.
Nincs hűtlenebb leány Meánál,
nincs visszajáróbb fájdalom;
nincs fájdalmasabb visszajárás
nyirkos, romverte tájakon.
Nincs tisztább szem az ő szeménél,
nincs betegebb, mint én vagyok…
Tavaszi napvert nedves fűben
rágondolok és meghalok.
