Pilinszky János – Téli ég alatt

Cholnoky Tamásnak

Fejem fölé a csillagok
jeges tüzet kavarnak,
az irgalmatlan ég alatt
hanyattdölök a falnak.

A szomorúság tétován
kicsordul árva számon.
Mivé is lett az anyatej?
Beszennyezem kabátom.

Akár a kő, olyan vagyok,
mindegy mi jön, csak jöjjön.
Oly engedelmes, jó leszek,
végig esem a földön.

Tovább nem ámitom magam,
nincsen ki megsegítsen,
nem vált meg semmi szenvedés,
nem véd meg semmi isten.

Ennél már semmi nem lehet
se egyszerűbb, se szörnyebb:
lassan megindulnak felém
a bibliai szörnyek.

A Téli versek oldalt is ajánljuk, ahol még több hasonló témájú verset olvashatsz.

Kosztolányi Dezső: Csillagok

Ma téli pompafényben felkelétek,
aranysugárotok a hóra hull,
hadd nézem a fényt, oly rövid az élet!
Holnapra már tán ott leszek alul,
s ti így ragyogtok épp a téli esten,
nem tudva rólam, öntudatlanul.

Nyom nélkül itt mért kell mélységbe esnem,
mért rontja szét a sorsveszély a jót,
mért nem marad fenn eltünő nevem sem,
ha egykoron a sírba roskadok -??
Feleljetek, hatalmas csillagok!

1908

Dsida Jenő: Régi emlék

Szebb minden napsütésnél
A halk esőjű, őszi bánat…
…úgy voltál szép te is,
Ha szemed könnybe lábadt…

És úgy vagy most a legszebb:
A múltba tűnve távol, –
Köztünk lebeg egy ismeretlen,
Nagy, sűrű fátyol…

Megbékült emlék, régi dal
Elhervadt koszorú…
Csak az lehet ilyen szép
Ami nagyon, de nagyon szomorú!

1924. május 1.

Juhász Gyula: Melankólia

Mint a bűvös vesszőt vesztett varázsló,
Úgy révedek szét a tarlott világon,
Rossz álom kútjából az égre nézek,
A részvétlen és hűvös csillagokra.
Megborzadok magánytól, messzeségtől,
Magamtól s állok a múlás szelében:
A rémülettől nem tudok beszélni
S a félelemtől nem bírok dacolni.
A megrontó kivette szívemet
S egy könnyes, véres követ tett helyébe.
A kezem nyújtom kapkodón, hiába
A mindörökre elment kedv után
S úgy búcsúzom mindennap a világtól,
Hogy, jaj, holnap megint ráébredek még,
Reménytelenség lett a végtelenség.