Áprily Lajos: Március

Áprily Lajos: Március

A nap tüze, látod,
a fürge diákot
a hegyre kicsalta: a csúcsra kiállt.
Csengve, nevetve
kibuggyan a kedve
s egy ős evoét a fénybe kiált.

Régi, kiszáradt
tó vize árad,
néma kutakban a víz kibuzog.
Zeng a picinyke
szénfejü cinke
víg dithyrambusa: dactilusok.

Selymit a barka
már kitakarta,
sárga virágját bontja a som.
Fut, fut az áram
a déli sugárban
s hökken a hó a hideg havason.

Barna patakja
napra kacagva
a lomha Marosba csengve siet.
Zeng a csatorna,
zeng a hegy orma,
s zeng – ugye zeng, ugye zeng a szived?

Áprily Lajos: Erdei út

Áprily Lajos: Erdei út

Itt szarvas járt. Kis unokám,
menjünk utána friss nyomán.

Figyeld csak, milyen tiszta nyom:
puha földön járt, nem havon.

Itt mint szétnyílt kagyló, olyan.
Itt repedt szív formája van.

A lépte mindenütt nyugodt,
nem űzte senki, nem futott.

Nézd, itt megállt, mohot kapart,
itt meg kőris-kéregbe mart.

Szép halkan rakd a lábadat,
ne roppants száraz ágakat.

Most fényességbe tér utunk,
zúzmarás tisztáshoz jutunk.

Odanézz: ott áll a csodás –
s körül ragyogás, ragyogás…

Szabó Lőrinc: Szénásszekér

Szabó Lőrinc: Szénásszekér

Szénásszekér ment át az éjszaka
a városon, az utcánkon, fehér
holdfényben, – óh hogy felfigyeltek a
fülledt házsorok! Hogy nyujtóztak és
sóhajtoztak a roncs körúti fák!
Szénásszekér ment át a városon.
Jött és továbbment: úszott, lebegett
az édes szagban, amely vele jött,
úszott a fényben, úszott és mesélt –
nekem mesélt! Nekem hozta el a
falusi holdat, tömzsi tücsköket,
lompos komondort, rétet, aratók
bőtorkú dalait, mezei nők
barna bőrét, ekét és vödröket,
cigány nyirettyűt, dünnyögő dudát,
hozta magával emlékeimet,
utánam hozta kormosderekú
bikák szemében az erős napot,
a trágyát és az egek árvizét,
a záporban felfrissült dombokat,
kegyetlen munkát, erőt, szigorú
kitartást, – mindent utánam hozott!
Visszahozott mindent, s míg áthaladt
a villanyfényes, síri városon,
az éjszaka körútján: szívdobogva
hallgattam, hogy nőnek köröttem a
fák, füvek, erdők, s távol ormokon
roppant testét végigterítve hogy
lélegzik ős álmában a hegyek
tölgyhomlokú, bozontos istene.

Szabó Lőrinc: A földvári mólón

Szabó Lőrinc: A földvári mólón

Partra döng a tó: nagyitóüveg-
húsa alatt ingó terméskövek
dagadnak-fogynak, ahogy éleik
szöge a híg kristályban megtörik,
szűkűl vagy tágúl: a dirib-darab
roncsok együtt emelik hátukat,
torz teknősbékák, a vízzel, amely
szabályosan lüktetve futja el
mohos lapjukat, aztán lecsorog
s fél vagy negyed ütemkésés konok
játékával kontrázgatja saját
lélegzetének nyugodt ritmusát.
Nyíló recék kereszthálózata
borzong egymáson át ide-oda,
s lent, a napsütött fenékhomokon,
hol halak húznak, lehelletfinom
árnyuk együtt fut s együtt tűnik el
a fénytörés színörvényeivel,
mert máris új hullám nő és üveg-
húsa alatt a torz terméskövek
megint dagadnak-fogynak: tizenöt
másodperc telt el, s két hullám között,
mely jött s elomlott, most megint csorog
a sok kis csurgó, fecseg és locsog,
s megint árnyat húz a fenékre a
felszín futó recehálózata –
s mindez folyton így ismétli magát,
így, e játék, az örökléten át,
így, e léhaság, s túlél minket is,
és túléli ellenségünket is,
túl, ez a semmi, ez a tünde kép,
túl a királyok, hősök és a nép
minden jövőjét: jelentéktelen,
mégis másod, rettentő Végtelen!

Zelk Zoltán: Hóvirág

Zelk Zoltán: Hóvirág

Tél eleje, tél közepe:
havas a hegyek teteje,
sehol egy árva virág –
zúzmarás a fán az ág.

Ám télúton egy reggelen,
csoda történik a hegyen:
kibújik a hóvirág,
s megrezzen a fán az ág.

Öröm rezzen ágról ágra:
itt a tavasz nemsokára,
kizöldülnek mind a fák –
Isten hozott, hóvirág!

Zelk Zoltán: A három nyúl

Zelk Zoltán: A három nyúl

Egyszer régen, nagyon régen,

zúgó erdő közelében,

három nyulak összegyűltek,

selyemfűre települtek,

ottan se ültek sokáig,

talán csak egy fél óráig,

amikor felkerekedtek,

hogy már végre hazamennek,

egy szarka felettük szállott

s felkiáltott: -Mit csináltok?

Mit csináltok, három nyulak?

Úgy ültök ott, mint az urak —

– Úgy, úgy bizony, mint az urak! –

felelték a három nyulak.-

Ezután már urak leszünk,

ebédre rókahúst eszünk!

Nem fogjuk az időt lopni,

most indulunk rókafogni! –

Csacsi szarka, nem elhitte?

Repült is már, a hírt vitte,

s buta róka is elhitte.

De hát hogyne hitte volna,

akármilyen ravasz róka,

mert a szarka így kiáltott:

-Egy jegenye fölött szállok,

mikor lenézek a földre,

három nyulak ülnek körbe.

Összebújva tanácskoznak –

Jaj, mekkora nyulak voltak!

Jaj, mekkora fejük, szájuk,

a medve egér hozzájuk!

Hát még miről beszélgettek?

Hogy eztán csak rókát esznek – –

Ennek a fele se móka!

Szedte is lábát a róka.

Futott ki az erdőszélre,

csak mielőbb odaérne!

Hát amint ott futott, szaladt,

szembe vele farkas haladt:

– Szaladj te is, komám, farkas,

jaj, mit láttam, ide hallgass!

az erdő közepén jártam,

most is borsódzik a hátam,

sosem láttam ilyen szörnyet,

ottan ültek három szörnyek!

Három nyúl volt, és akkora,

fél méter is volt egy foga!

Hát még miről beszélgettek?

Hogy eztán csak farkast esznek –

No hiszen egyéb se kellett,

a farkas is futni kezdett,

a rókával versenyt futott,

majdnem az orrára bukott!

Addig futott, amíg szembe

nem jött vele egy nagy medve:

a medve így szólongatta:

-Hova szaladsz, farkas koma? –

– Medve komám, ne is kérdjed,

szaladj, ha kedves az élted!

Erdő közepiben jártam,

jaj, mit láttam,

jaj, mit láttam!

Három nyulak ottan ültek,

éppen ebédre készültek.

Akkora volt foguk, szájuk,

kisegérke vagy hozzájuk!

Hát még miről beszélgettek?

Hogy eztán csak medvét esznek! –

Egyébre se volt már kedve,

szaladni kezdett a medve.

Elöl róka, hátul medve,

közben a farkas lihegve.

Így szaladtak erdőszélre,

szomszéd erdő közepébe.

Szaporán szedték a lábuk,

szellő se érjen utánuk –

Amíg futottak lihegve,

egy vadász jött velük szembe.

Nézi is őket nevetve:

együtt szalad róka, medve –

-No hiszen, csak ne nevessél,

vigyázz, nehogy bajba essél!

Szaladj inkább te is erre! –

kiáltott rája a medve. –

Az erdőben három szörnyek,

puska sem öli meg őket.

Három nyulak, de akkorák,

nem láttam még ilyen csodát! –

Szedte lábát a vadász is,

eldobta a puskáját is.

Ijedtében megfogadta,

most az egyszer érjen haza,

csak ne falják föl a szörnyek,

sohase vadászik többet –

Ezalatt a nyusziházban,

fűszálakból vetett ágyban

három nyuszi aludt szépen,

összebújva békességben –

Weöres Sándor: Óév és újesztendő

Amint az őszt, a rezgő, nyugtalan
időszakot felváltja lassu tél
és mindent súlyosan lenyom, miként
hordóban eltett-káposztát a kő:
a vérkeringés is megváltozik.
Másként gondolunk, másként eszmélkedünk,
és végig sem gondolt sejtéseink
szürkén rebbennek hűvös légen át,
mint fosztott gallyak közt veréb-csapat.
De fényesebb felhőket hord a szél,
kristály metszésű villogó hadat
kemény kékségű mennybolton, milyet
tavasz, nyár, ősz még álmában se lát.
S a fázó lélek észre sem veszi,
hogy mennyivel derültebb, csöndesebb
most, mint virágok közt, vagy lomb alatt,
vagy víg szürkületkor. Majd mind visszatér.

Weöres Sándor: Tájkép

Ködbe-hanyatlott régi vidék –
Könnyez a felhő, szürke az ég…

Alszik a ködben a csonka határ –
Délen a tájrul a nyári madár…

Messzire néznek a szürke hegyek –
Állnak az égen a hóseregek…

Ködbe-takartan alszik a táj –
Alszik az őszben…tél-fele jár…

Házak a tájban gondtalanul –
Ködteli földre az ősz szava hull…

Barna a tájék, sárga a fa –
Nyikkan a csöndben a tél fogata…

Csörren a csermely, dermed a tó –
Halkan a tájra hullik a hó…

Elmegy a sárga, jő a fehér –
Hóba takarva nyargal a szél…

Cukros a házak rőt fedele –
Halva vonaglik az ősz ereje…

Nyargal a tájon a hóval a szél –
Elmegy az ősz és itten a tél…

Halkan a tájék télbe borul –
Mindig a régi…mindig az új… 

Weöres Sándor: Regélő

Weöres Sándor: Regélő

Három görbe legényke, róka rege róka,
Tojást lopott ebédre, róka rege róka,
Lett belőle rántotta, róka rege róka,
A kutya lerántotta, róka rege róka.

Egyik szidta gazdáját, róka rege róka,
Másik meg a fajtáját, róka rege róka,
Harmadik az ükapját, róka rege róka,
Hozzávágta kalapját, róka rege róka.