Természet témájú versek

Faludi Ferenc: Tavasz

Királyi mulatság erdőkben sétálni,
Árnyékos utczáin fel s alá járkálni,
Fülemile éneklésén,
Gyönge szellők legyezésén
Örömét nevelni,
Kedve szerint élni.

Az ócsó nyulakat bokorbul kiverni,
Fiatal madárkák fészkét felkeverni,
Hegyet-völgyet megkerülni,
Friss források mellett ülni,
Ebédre megtérni,
Jó lakáshoz férni.

A sötét gondokat magos szegre tenni,
Feladott étkekbül jóizüen enni,
Enni, meg nem csömörleni,
Közbe vigan beszélleni
Friss borokat inni,
A vizet dicsirni.

Eszem-iszom után könyökére dülni,
Egy fél órácskáig álomba merülni;
Könnyü testtel felserkenni,
Holmi dolgán általmenni,
Nagy labdát ugratni,
Játékkal mulatni.

Diana udvarát megint látogatni,
Ernyős sátoriban mint regvel mulatni,
A kakukkal szerencséjét
Megpróbálni jövendőjét,
Hegyek ellen állni,
Ekhóval tréfálni.

Pintyőke sirását, galambnak nyögését,
A játékos rigók hangos fütyülését,
Gerliczéknek busulásit,
Társak után bujdosásit
Szemre, fülre venni,
Más gonddal nem lenni.

Erdőkbül kimenni mezők térségére,
A lenyugvó napnak nézni szekerére,
Pásztor után sétálgatni,
Musicáját meghallgatni,
Corydon dudáját,
Mopsus furugláját.

Görbe trombitákat otthon fuvattatni,
Vacsora után is nyugtig igy mulatni:
Ugy-e pajtás, megpróbáltad,
A mint mondám, ugy találtad:
Királyi mulatság,
Ártatlan bolondság.

Sziráky Dénes Sándor: Kiújuló erdők misztériuma

A fák közt apró ember imbolyog.
Utána jönnek tömött emberbolyok.

Egy törzs előtt megáll. Rá értő, mérő szemet mereszt.
A fa derekán, kezenyomán ottmarad a fehér kereszt.

Láthattátok. Itt sudárlott végével az égbe szúrva.
Alig negyedóra múlva: ezer girbe-gurba ága kimarjulva,

törzse derékon alul kettőbetörve,
fehér keresztjével ráhajlott a földre.

Emberboly erdőt tizedel. Utána Téged magasztal.
Élő fából lesz a szék, a szekrény, s a családi asztal.

Lepihennek. Álmukban tovább fűrészelik az erdők fáit.
Isten előlép egy fatörzs mögül,

s a kidöntöttek helyére az éj védelme alatt
új fákat állít.

Benedek Elek: Szeresd a fát

Szeresd a fát, hisz ő is érez,
Szép gyöngén nyúlj a leveléhez;
Ágát ne törd, lombját ne tépjed,
Hagyd annak, ami: épnek, szépnek,
Ne bántsd a fát!

Ő is anya, minden levele
Egy-egy gyermek, gonddal nevelve;
És gyermek minden ágacskája,
Szeretettel tekints föl rája,
Szeresd a fát!

Édes gyümölcsét várva-várod,
S mégis letépnéd a virágot?
Szegény virág gyorsan elszárad,
S te bánkódol majd, késő bánat!
Ne bántsd a fát!

Megtépett fának nincs virága,
Mint a vak, úgy néz a világba.
Oly bús a fa, a tördelt, tépett,
Mint anyád, ha elvesztne téged,
Szeresd a fát!

Falombok közt viharba, vészbe,
Lám, meg se ring madárka fészke:
Fáradt ha vagy, leülsz alája,
S elszenderít madár danája,
Ne bántsd a fát!

Mind, akik fákat ültetének,
Sírjukra szálljon hálaének:
Ásóval is költők valának,
Szép, lombos fáról álmodának,
Szeresd a fát!

Czóbel Minka: Üvegházból – temetőről

Kopár temetőben,
Vad éjszaki szélben,
Virágot kerestem
Hideg havas télben.

Fösvények a holtak,
Szegény ez a kertem,
Csak elszáradt dudvát
Zörgő kórót leltem.

Asztalomra tettem
Tarka zöld cserépbe, –
Mellettük ibolyák
Sötét selymes kékje.

Üvegházban nyiltak,
Melegen teleltek
Halvány kóró mellett
De jó helyet leltek. –

Illatos virúlás
Szép csendes enyészet:
Édes szülő anyjuk
Az egy, nagy, természet.