Berechet László: Abigél

Gina, regény hősnője, ezerkilencszáz negyvenhárom,
elbúcsúzik otthonától, és azoktól akiket szeret,
mert édesapja beadja a hires árkodi intézetbe,
kis ötödikes gimnazistának a rideg világ őrzi,
kegyetlen, szokatlan törvényei között !

Meg fogom engedni, egy vidéki egyház
leánynevelő intézetben, iskolában…
Ma még örvendj, szép édeslányom voltál nékem..
Szorits magadhoz a te lelkedben,
Bizzom bennem – ami szép volt –

Mentek az osztályba. Megismerkedett egy
leány tanulóval, akivek ültem egy padba.
Most Tanulni szeretnénk, leckémet, Történelmet,
Most emlékezni fogok az órán !…
Mindenre rájön, régen, az régi időkben,
ki volt, az én életében,

” Megyek az szobába, elkezdett hosszú éjszakán”
Gina, álmodott, nem válaszolt semmit,
Ezekkel nem hallom, semmit szavakkal.
A Szép estén különösen árvának érezte magát sötétben,
Most még Zsuzsanna igy jó lett volna,
bárki, aki, benyit, és csak annyit mond:
,, Hogy vagy Gina ?
Milyen az Ágyad ? Aludj jól !”

Mely már is messzebb, mint az álom.
Ám Zsuzsanna Testvér, megfogta a kezét és
Szeliden, áthúzta a kis ajtón.
Másnap felkel reggel, hátha kimenne az egész osztály,
Gyöngyörű udvaron, azon a napon,
Oly szép idők voltak, a nap kisütött.

Vajon hihetne -e ahogy diák legendába.
amelyet a kertben, álló korsós, leányt
formázó szobor alakja köré szó, lányok, képzelete ?
Irjon talán ő is levelet Abigélnek,
aki mindig segit a bajbajutottakon ?

Kuncz Ferenc, Főhadnagy,
Az én számomra : az lenne parancsom,
Elmegy a leányiskola intézménybe,
hamarosan, Ginával összfut,
egykori leány szeretőjével.

Arany János: V. László

Arany János: V. László - Dányi Krisztián (Vers mindenkinek)

Sűrű setét az éj,
Dühöng a déli szél,
Jó Budavár magas
Tornyán az érckakas
Csikorog élesen.

“Ki az? mi az? vagy úgy -“
“Fordulj be és alugy
Uram László király:
A zápor majd eláll,
Az veri ablakod.”

A felhő megszakad,
Nyilása tűz, patak;
Zúgó sebes özönt
A rézcsatorna önt
Budának tornyiról.

“Miért zúg a tömeg?
Kivánja eskümet?”
“A nép, uram király,
Csendes, mint a halál,
Csupán a menny dörög.”

Megcsörren a bilincs,
Lehull, gazdája nincs:
Buda falán a rab
– Egy-egy felhődarab –
Ereszkedik alá.

“Hah! láncát tépi a
Hunyadi két fia -“
“Uram, uram, ne félj!
László, tudod, nem él
S a gyermek, az fogoly.”

Mélyen a vár alatt
Vonúl egy kis csapat;
Olyan rettegve lép,
Most lopja életét…
Kanizsa, Rozgonyi.

“Kettőzni kell az őrt,
Kivált Mátyás előtt!”
“Mátyás, az itt maradt,
Hanem a többi rab –
Nincsen, uram, sehol.”

A felhő kimerült,
A szélvihar elült,
Lágyan zsongó habok
Ezer kis csillagot
Rengetnek a Dunán.

“El! míg lehet s szabad!
Cseh-földön biztosabb.”
“Miért e félelem?
Hallgat minden elem
Ég s föld határa közt.”

Az alvó aluszik,
A bujdosó buvik;
Ha zörren egy levél,
Poroszlót jőni vél
Kanizsa, Rozgonyi.

“Messze még a határ?
Minden perc egy halál!”
“Legitten átkelünk,
Ne félj uram: velünk
A gyermek, a fogoly.”

Az alvó felvirad,
A bujdosó riad;
Szellő sincsen, de zúg,
Felhő sincsen, de búg
S villámlik messziről.

“Oh adj, oh adj nekem
Hűs cseppet, hű csehem!”
“Itt a kehely, igyál,
Uram, László király,
Enyhít… mikép a sír!”

Állj meg, bosszú, megállj:
Cseh földön ül a rab;
Cseh földben a király,
Mindég is ott marad,
De visszajő a rab…!

1853.

Jakab Ödön: Rokkant lovak

Lassan döczög a szemetesszekér.
Előtte két ló: egy pej s egy fehér,
Az egyik béna lábára beteg,
A másik hátán régi, mély sebek.

Látni rajtok, hogy igába fogott,
Elnyűtt testöknek nehéz a robot.
Fáj a nagy terű, fáj a durva hám.
De valami még jobban fáj talán!

Mindkettő búsan hajtja le fejét.
Fásultan tűrve sorsuk szégyenét,
Míg gondolatjuk messze kóborol
Tarka emlékek földjén valahol.

Hej, milyen másként festett az a múlt!
Szabad róna, mely végtelenbe nyúlt,
Szép, buja rétek, hűs akáczliget,
Izzó verőfény, délibábvizek!

Aztán virradtak rá még szebb napok:
Huszárcsapat és szédítő galopp,
Trombitazengés, csaták mámora.
Miket feledni nem lehet soha!

S míg így tűnődnek, gépkocsitülök
Éles sikolya csapja meg fülök.
Mintha csak ismét ott künn szólana
Rohamra hívó trombiták szava!

Hurrá!… Száguldni szeretnének ők!
De ott vannak már a kapu előtt.
Hol kosarakban rengeteg szemét
Várakozik, hogy szekérre vegyék.

Csak álljatok meg, szegény, jó lovak!
Hagyjátok el a fényes álmokat,
S ne búsuljatok, nézzetek reánk:
Mi sem vagyunk ám, kik egykor valánk!

Mi is tudjuk, hogy mi a csatatér.
Nekünk is termett egykor ott babér.
Most pedig szürkén, gyáván poshadunk,
S idegen járom sebzi a nyakunk!

A ti sorsotok mégsem oly gonosz.
Mert titeket csak egy kéz ostoroz.
De rajtunk, kiket ég, föld elhagyott,
A fél világ bősz ostora sajog!

A ti sebetek immár behegedt.
De a mieink vérző, nyílt sebek,
S csak a jó Isten tudja egy maga:
Begyógyulnak még egyszer valaha!

megjelent: Vasárnapi Ujság 1920. február 8. (3. szám)

Réthy László: Monothesimus.

Jahve teremté a Világot,
Egy szavával, mondván: Legyen!
S a nap sütött s forgott a föld, és
Völgyben fű nőtt s a fa a hegyen.

A hal eviczkélt a habokban,
Nílusban krokodíl lakott,
S az ember bicskájával egy jó
Nagy bunkós botot faragott.

Hogy megküzdjön a mamuttal s más
Vadakkal, – de történt az is,
Hogy fejebúbján vágta Ábelt,
Káin a gonosz, a hamis.

Éva anya is meghalt és más nő
Nem lehetett semerre sem,
S csodás! megszaporodott mégis
Nő nélkül az emberi nem.

S bolond fejjel sok mindent gondolt
A világról, mely az – övé,
Azt hitte Isten van tán száz is,
És meséit tovább szövé.

De Jahve nem tűrhette végre,
Hogy nem tudják, hogy ő csak Egy,
S zsidóknak nyilatkoztatá ki,
E nagy titkot az égi kegy.

Zsidóktól görögök, latinok
S más népek tanúlták meg azt,
(A kis Földközi-tenger szélén)
Hogy mi az üdv, mi az igaz?

Természetes, hogy a menyország,
Rendelkezésre nekik áll,
S akik nem egyistenhivők, hajh!
Sorsuk a kárhozat, halál!

De hisz Isten még sok más népfajt
Teremtett saját képire!
S aztéket, pápuát ’s még száz mást
Mért felejtett el ennyire?

Hogy e szegények, butaságban,
S ős balbonában sinylenek,
Pedig egy szavába kerűl csak:
Hogy ők is üdvözüljenek!

Hja! ugy történt, hogy mikor Jahve:
Sugalmazta a Bibliát,
Csak nagysokára fedezték fel
Amerikát s Ausztráliát.

Reményik Sándor: Őszi rózsa

“Őszi rózsa, fehér őszi rózsa”…
Ma öt éve furcsa virág lettél.
Ábrándozó lelkek
Szelíd kiskertjéből
Vadul kitépettél.
Forradalmas utcára vitettél.
Őszi rózsa, fehér őszi rózsa:
Ország-halál szimbóluma lettél.

Őszi rózsa, fehér őszi rózsa:
Nőttél, magasodtál!
Égig érő roppant ravatalra
Friss havat hullattál,
Ábrándozó lelkek
Szelíd kiskertjében
Mért is nem maradtál?

Őszi rózsa, fehér őszi rózsa:
Reád sírva nézek.
Szirmod hulló havát reánk szórni
Tetszett egy nagy Kéznek…
Tragikus jelképe
Repedező földnek, rendülő világnak:
Mért is nem maradtál
Egyszerű, szomorú,
Szép őszi virágnak?

1923. október 30.

Arany János: Szibinyáni Jank

Ritka vendég Rácországban
Zsigmond a király, a császár:
Jól fogadja István vajda,
István, kinek apja Lázár:
Hét egész nap látja dúsan,
Becsülettel, emberséggel;
Nem felejti, ki a gazda,
S nem felejti, kit vendégel.

Majd vigasság: zene, tánc, bor
Tartja ébren a földházat,
Majd ujudvar, öklelés áll, –
Hangos erdőn nagy vadászat:
Száz tülök szól, hajt az eb s pór,
Nyomja össze a vad berket,
Szorul a rés, a lovag lés,
Íja pendül, ménje kerget.

Áll a hajsza, vége-hossza
Nincs vetélgő hetyke dicsnek:
“Magyar a magyar” Zsigmondnak,
“Szerb a szerb” Lazárevicsnek;
“Ámbár – mond ez – udvaromnál
Van egy apród, csak parányi:
Az magyar lesz!… Erdély szülte,
Neve Janko Szibinyáni.

Hallod-e Jánk”…! Ím azonban
Zörmöl a gaz, reng a sűrü:
Nagy csikasz vad ugrik föl, de
Visszaperdül, mint a gyűrü –
“Hallod-e Jánk! ím királyod
Szeme látja, – s ez jutalma,
Hogy te nékem azt a farkast
Megkeríted élve, halva.”

Rövid a szó, – gyorsan hangzó
Kísérője büszke jelnek:
De sokallja, meg se hallja,
Már nyomúl a hősi gyermek.
Hol királya, még a tájra
Szeme egyszer visszalobban,
S a vad állat meg sem állhat:
Mind szorítja, űzi jobban.

S majd a róna sorompója
Nyílik, amint hajtja ménjén,
Majd eltűnnek a sürűnek
Lombos, ágas szövevényén.
Itt gyalog száll, – paripája
Fel s alá nyerít gazdátlan;
Szóla Zsigmond: kár volt, mégis! …
Szól a vajda: semmi! bátran!

Jank azonban mind nyomon van:
Le, a völgynek, fel, a hegyre,
Vadcsapáson, vízomláson
Veri, vágja, űzi egyre.
A vad olykor hátra horkol,
Foga csattog, szája résnyi,
Majd, mint vert eb, kit hevertebb
Ostor üldöz, szűköl és nyí.

Már az állat piheg, fárad,
Nem az ifju, noha gyermek:
Martalékát addig űzi
Míg ledobban s vár kegyelmet.
A királyhoz és urához
Rabul vonja, szégyenszemre;
Szól a vajda: ez nem első!
Szóla Zsigmond: “Istenemre! …

Tartom a just e fiúhoz!
Enyim a fa, az gyümölcse:
Visszakérem. Te kegyelmed
Ebben most már kedvem töltse.”
Nem oly hangon volt ez mondva,
Hogy sokáig, vagy hiába…
Így kerűlt Jank Szibinyáni,
Zsigmond király udvarába.

Ott idővel karral s fővel
Isten után vitte sokra;
Másszor is még, többször is még
Járt vadászni farkasokra;
Mint védője a keresztnek,
Megrontója büszke tarnak,
Idegen nép hőse is lett
Derék hőse a magyarnak.

Most is vallják, egyre dallják
Szerbhon ifjai, leányi,
Guzlicájok hangja mellett:
Ki volt Janko Szibinyáni.
De a magyar ajakon is
Neve, híre általános:
Mert hisz él még… él örökké
A dicső Hunyadi János.

1855. április

Réthy László: Régi és uj világ.

A vallás menyországot ígér,
Ott lesz a lélek örök üdve!
Ez a hagyomány Egyptomból
Került be a keresztény hitbe.

I-ső kép.

Ha földi pályánk megfutottuk itt,
S levetjük lelkünk súlyos lánczait:
Valami édes gyönyör vár, a mi
Sorsunk nyügét felfogja váltani.

Hogy mi az? – nem tud arról senkisem,
Nem tudomány az: álom, sejtelem,
Ami megfesti azt az életet,
Amely a csillagokon túl lehet…

És ahány hívő, anyiféle kép
Színeződik meg az az égi kép.

Az eszkimónak kövér fóka kell,
Sok zsirja legyen, sose fogyjon el;
Az ozmán, húri csókját várja itt,
S szolgálatára áldozatjait,

Kiket levágott Allahért, s aki
Elmaradt zsoldját mostan adja ki.
– Nekünk más eszmék lánczolatjakép,
Valami lelki éden az az ég!

II-ik kép.

Az első szegény keresztények
Kik Róma igaját viselték:
Sanyargva, titkon, szüzi hittel
Nézték, mily szép a ragyogó ég!

Lelkük heve, minden ábrándja
Olvadt belé a meny-kultuszba,
S égi boldogságért esengtek,
Megvetve, üldözve, kifosztva.

S a középkorban, melynek “békó”
És a “szent-kereszt” volt a képe:
Jó papok hirdették, hogy tűrj, mert
Az égben lesz az örök béke.

E föld csak a siralom völgye!
– S az ember szive tűrt, nem lázadt,
S mint állat húzva rabigáját,
Múlt lassan, század után, század.

Kiváltságosak, úri rendek,
Éltek vidám, hangos időket,
S kik koplaltak s izzadtak értök?
– Menyországgal főzték le őket.

III-ik kép.

De egyszer arra napnyugatra
A horizonton szürke ködbe,
Egy piros fény húzódott s mintha
A lomha ködbe belekötne…

Majd fényvillámok sziporkázva
Mint színes csillagok kerengtek,
S a hajnal jött s Páris felett
Egy ismeretlen nap derengett!

Feljött a nap, megmozdúlt Európa
S lángözönt öntött a világra,
S az álmos lelkeket felrázta,
A szabadság szent harsonája!

Uj világ jött s a középkornak
Leomlott romjain uj eszmék
És életelvek friss erői
Fajunkat új munkára kelték.

IV-ik kép.

Csak itt, csak itt, ezen a földön
Keressük életünknek czélját!
A meny? – csak látszat, képzelődés
Laplace és Herschel távcsövén át.

Eszményünk, hogy fajunk e földet
Révpartnak, otthonának lássa,
Munkásnak, tudósnak, királynak
A “közjó” legyen hivatása!

“Egy a másért” legyen a jelszó!
Ez edze meg legjobb erőnket,
Ne lássunk méltatlan nyomort, és
Elhagyott árvát, éhezőket.

Mily szép ez a mi kicsi földünk,
– Elámul szemünk a sok kincsen!
S hányan vannak közöttünk, kiknek
Még betevő falatjuk sincsen?

Végszó:

És száll az eszme sólyomszárnyon
Végig a nagy kerek világon;
S a humanizmus géniusza int:
A “földön” akarunk mi boldogulni mind!

Babits Mihály: Széchenyi

Szegény, lankadt lelkek, hova, hova csúszunk?
Csak lefelé csúszunk, föl már sohse kúszunk
uj idők árjával tehetetlen úszunk,
régi partjainktól aggódva bucsúzunk.

Régi nagy ujítónk, más ujító voltál
harcod áldozat volt és eszményed oltár,
eveződ viz ellen, ajakadon zsoltár
tártál uj csatornát, hogy folyjon a holt ár.

Hogy ne legyen posvány Magyarország földje,
munkával vidúljon mezeinek zöldje,
boldog legyen népe, áldott hegye-völgye.

Nem lenne-e jobb még a Pruth és Szeret közt,
mint sárban evezni tél és kikelet közt,
tehetetlen korcs nép Nyugat és Kelet közt?

1909.

Bezerédj Amália: Erdély- s Magyarországról

Két egy édes testvér haza
Magyarország Erdélylyel,
Magyarjain kivül tart még
Másokat is kenyérrel.

Magyarok közt német, zsidó,
Tót, sváb, élnek csendesen,
Erdélyben sok oláh, czigány,
Örmény, szász van vegyesen.

Nagyon áldott egy ország ez,
A világon párja nincs;
Mezői dús termésüek,
Hegyeiben sok a kincs.

Állat, növény, viz, levegő,
Egészséges tápszerek;
Bort, dohányt, sót kölcsön kérni
Nem mennek az emberek.

Vitéz népe hajdanában
Harczban élte napjait,
Most békében tanácskozva
Igazgatja dolgait.

Zászlóját a haladásnak
Lobogtatja számos kar:
Gazdag, miveit nemzetekkel
Versenyez már a magyar.

Mint némelyek jövendölték,
Nem fenyiti enyészet;
Mert még most kezd virágzani
Az ipar és művészet.

Számos gyárak, intézetek,
Kisebb-nagyobb iskolák
Vannak, a hol foglalkozhat
S tanulhat az ifjuság.

Iró, festő, szobrász müvén
Minden honfi lelkesül.
És ha vész jön, ő az első,
Áll a gáton emberül.

Megáldotta a jó Isten
A magyarok hazáját,
Dús termések ékesitik
Mezőit és rónáját.

A havasok aranybányás
Festői szép hegyei
Kis Erdélyhont két karával
Mintegy általöleli.

Hires e föld borvizéről,
Melytől a bor fölpezseg;
Szamos, Maros, Olt, Körös, e
Hazát folyva futja meg.

Kis részében lakik egy nép,
A szorgalmas székelyek;
Édes testvér a magyarral,
Sok mindenhez értenek.

Tátra, Fátra, Mátra hegyek
Nagy Magyarhon diszei,
Határ hegyvonalát a nép
Kárpátoknak nevezi.

Duna, Tisza, Dráva, Száva
Négy legnagyobb folyója;
Jár a Dunán naponként több
Társulatok hajója.

A Balaton nagyszerű tó,
Tele legjobb halakkal;
Szép vidékén a halász-nép
Kinál izes falattal.

De már láttuk ugy nagyjában
E szeretett szép hazát,
Uti szemlénk a kitünőbb
Városokra térjen át.

Pozsony

A Duna bal partján menve
Pesttől mindig felfelé,
Pozsony vára kies helyen
Tünik föl a szem elé.

Legrégibb és leggazdagabb
Városa a hazának,
Hol koronás királyaink
Igen gyakran valának.

Pest s Budával, mint testvérrel,
Közlekedik élénken,
Lakosinak nagyobb része
Jómódú és tevékeny.

Pest-Buda

Pest Magyarhon fővárosa,
Széltében a Duna mossa;
Pest, Buda egy város volna,
Ha köztük e viz nem folyna.

De a lánczhid összetartja,
Elbámul a néző rajta;
Angol volt e mű mestere,
Méltón nyert oly nagy hirt vele.

Buda áll a viz jobb partján,
Öreg Gellért-hegynek alján,
Van királyi palotája,
S nagy értékü fegyvertára.

Hát az mi ott a vár alatt?
Alagúton szekér halad.
Általfúrták a nagy hegyet,
Az út ott is Pestre vezet.

“Pest-Budáról sok nép kijár”,
Nem ritka a magyar szó már;
Mert még a ki nem is magyar,
Beszélni e nyelven akar.

Kié az a szép épület?
Valamelyik grófé lehet.
Szinház az: a nyelv temploma,
Mulattató nagy oskola.

A táncznak is van nagy háza,
Tudósoknak palotája,
S hol a ritka tárgyak vannak,
Muzeum a neve annak.

Fényes bolttal sok az utcza,
Mely keresztülkasul futja.
Uri a nép, s czifra benne,
Mintha mindég ünnep lenne.

Bár ki mit mond, szép e város
Hogy Budával ilyen páros,
Ez az ország ékessége,
Magyar nemzet büszkesége.

Esztergom

Festői vidéknek gyönyörü ölében
Fekszik ős Esztergom nevezetes vára,
Mely fölé az Isten ragyogó egéből
Jólét s gazdagságban áldott kezet tára.

Roppant nagy templomot épitett egy főpap
A város fölött egy terjedt hegytetőre,
Melynek méltóságos, fönseges alakja
Bámulást gerjesztve hat a szemlélőre.

Környékén még látunk több csinos szép falvat,
Melyeknek dús földe tele márvány s kővel.
Dömös egy királynak volt mulatóhelye,
Ékeskedik Maróth szép bikkfa-erdővel.

Rév-Komárom

Vára hires nagy erősség
Gyakran vítta bősz ellenség.
De küzdelme hasztalan volt;
Még most is áll, meg nem hajolt.

Vannak remek templomai,
Könyvnyomdája, hajósai.
Lakosai nagyobbára
Vállalkozók a munkára.

Veszprém

Egyik felől környezi a
Várost a szép Balaton,
Más oldalán nagy rengeteg
Erdő terül, a Bakony.

Püspöki lak, székesegyház,
Fölmagasló régi vár,
Melyen egyik királynénknak
Kápolnája most is áll.

Tokaj

Jó bortermő szőlőhegyek
Aljában
Áll e város, s hirét hordja
Borában.

Jó volna ott szüretelni,
Ugy-é bár?
Majd meglátja, ki valaha
Arra jár.

Debreczen

Hires város az alföldön Debreczen,
Rónaságos határ körzi kereken,
Nagy magyar, és legnépesebb Pest után,
Ott virágzik az ipar csak igazán.

Szinháza uj, és alig ha párja van,
Oskoláját látogatják számosan;
Nincsen köve, mégis járdát rakatott,
Mert sarában ember alig haladott.

Nagyvárad

Hazánknak e szép városa
Dús termékeny helyen áll,
Ott nyugoszsza örök álmát
Régidőktől sok király.

Velencze, Váraly, Olaszi,
Még mind hozzá tartoznak.
Szinhelye volt több nagyszerü
Eseménynek, s harczoknak.

Isten veled Magyarország,
Mi már tovább indulunk.
Mi testvéred, a kis Erdély
Szép ölébe eljutunk.

E hegy a két hon határán
Áll, s Királyhágó neve.
Elsőbb rá egy király hágott,
Van is róla egy rege.

Kolozsvár

Nagy pompában nem ragyog e város,
Nagyszerüvé zajos multja tette,
A történet kinoskamarájában
Egy örökös nagybecsü ereklye.

Itt született a nagy király: Mátyás,
Itt nevelt több fejedelmet anyja.
Erdély nemes fiai fejére
Itt szórt halált a zsarnokok ajka.

Mintha Isten jobb és bal karjával
Ezt a várost átölelte volna.
Bő áldást hint jobbjával feléje,
Mig balja a villámokat szórja.

Áldás van a mezőkön s hegyekben.
Dúsan egykor fiai e várnak.
Nem hiába nevezte el népe
Hajdanában “Kincses Kolozsvárnak”.

Szamos-Ujvár

Nagyobbára örmény telep,
Vallásosak az emberek
Ott, s szorgalmas kereskedők,
Sokfélével üzérkedők.

Ismeretes nagy fogháza,
Mely sok vétkest zár magába
S hogy magokat meg ne unják,
Napon által dolgoztatják.

Maros-Ujvár

Régi gazdag nagy sóbánya
Terül el e város alatt.
Szélein a szőke Maros
Csendes vize büszkén halad.

Jobbra távol szép zöld begyen
Alt egy csinos palota;
Erdély egyik nagy fiának,
Gróf Mikónak tulajdona.

Maros-Vásárhely

E város a székely földnek
Legragyogóbb gyöngye,
Körülfolyja a Marosnak
Omladozó könye.

Szépre, jóra lelkesülni
Tudó miveit népe,
Magyar vendégszeretetnek
Elő mintaképe.

Szép kútja van piaczának
S több zöldelő fája.
Könyvtár, nyomda, gőzmalma és
Jeles tanodája.

Nagy-Szeben

A szebeni erdő híres,
Hozzá közel van a város,
Német ajkú szász nép lakja,
De nem igen barátságos.

Templom és főtanodával
Dicsekedik szép belvára.
Szorgalmatos az iparban,
Ismeretes jó gyertyája.

De hagyjuk már e vidéket
Térjünk el a hegyek felé,
Arany, ezüst, s más érczekben
Gazdag bánya-helyek közé.

Gyula-Fejérvár

Igen jeles vára van e városnak,
Épülete, szép utczái számosak.
Ott a püspök, s több papoknak főhelye,
Katonáknak tanyája és őrhelye.

Torony, hol a csillagokat vizsgálják,
Műhely, melyben a puskaport csinálják.
Megolvasztják a nemesebb érczeket,
S verik a réz, ezüst, arany pénzeket.

Abrudbánya, Verespatak

Szépséggel és gazdagsággal
Ez a tájék meg van áldva.
A megfurkált kősziklában
Lelnek arany s ezüst ágra.

Abrudbánya, Verespatak,
Minő derült a te képed!
Bút, szükséget alig ismer
A te vidám munkás néped.

Héten által nagy a munka.
Kemény kőben rejlik az ércz.
Vas csákányok ütésétől
Rendül a hegy, hangzik a bércz.

Ámde mindez elcsendesül,
Ha ünnepre kél a reggel,
S ha oda mégysz, fogad e nép
Vendéglátó szeretettel.

De már vegyünk bucsut tőlük!
Utunk legyen befejezve.
Isten áldja meg e hazát,
S minden népét rendről rendre.