Van valakim, aki Minden,
Aki elhagy, aki itthagy:
Páris, Páris, állj elébe,
Térítsd vissza, ha lehet.
Állj elébe s mondd meg néki,
Hogy én fiad vagyok, Páris,
Elűzötten, száműzötten,
Messze tőled. De fiad.
Mondd meg néki, hogy te küldted
Magad helyett bús fiadnak,
Kis szerelmét az életnek
Ne vegye még tőlem el.
Élni, élni, be jó volna,
Ámulni még. Páris, Páris,
Üzend meg a leányodnak:
Hogyha elmegy, meghalok.
Elmennék én innen messze, messze,
Sohse jönnék vissza e vidékre,
Elhagynám a kedvesem örökre…
Jaj csak a szívem meg ne repedne!
Elmennék az óperenciára,
Ráülnék ott a világ sarkára;
Rá se gondolnék a galambomra,
Jaj csak a szívem meg ne hasadna!
Itt maradnék én ezen a helyen,
El is felejteném a kedvesem,
Nem is bánnám, hogy ha mást szeretne…
Jaj csak a szívem meg ne repedne!
1847.
1
Távol szeretteimtől,
S tőled, te drága hon!
Vándorlom a világot
Végetlen útakon.
És lábam a nagy úton
Fáradva lépdegel,
Mert vállaim tetézvék
Butyornak terhivel.
Eldobtam én a terhet,
Nincs többé vállamon;
És mégis vajh mi csüggeszt?
És mégis vajh mi nyom?
Boldogtalan fiú te!
Mely tégedet lever,
Nem válladon… szivedben
Az óriás teher.
2
Hová, hová az égi úton,
Darusereg;
Azért hagyjátok-e a tájat,
Mert nem meleg?
Vándorlok én is, ámde pályám
Ellenkező:
A szerelem forró honából
Jégsír felé.
Pápa, 1841.
Jöttem a Gangesz partjairól,
Hol álmodoztam déli verőn,
A szívem egy nagy harangvirág
S finom remegések: az erőm.
Gémes kút, malom alja, fokos,
Sivatag, lárma, durva kezek,
Vad csókok, bambák, álom-bakók.
A Tisza-parton mit keresek?
A gőzvonat távol mezőn süvöltöz,
alatta nyög, sóhajtozik a sín,
szikrás uszálya vágyik le a földhöz
s világít a rét lankás síkjain.
Egy pár utas az éjszakába ásít,
kedvetlenül pislant, aztán ledől.
Meg sem tekintik az út állomásit
és hírt se vesznek társaik felől.
Itt a jövő vasútat várja mind…
Benn távirógép álmosan kopog,
előtte lámpafényes homlokok.
A tisztek a sinek közt csöndben állnak,
megdobban a szivük – látják amint
lihegve jő a tűzszemű vadállat.
Megy a gőzös Kanizsára, hegyen-völgyön át,
Jobbra-balra elhagy várost, falut és tanyát;
Nagyot füttyent, lassabban megy, végre meg is áll:
Egy pár utas megérkezett, mindjárt le is száll.
Megint füttyent; és a kalauz kiáltja… “Mehet!…”
A gőzös meg sisteregve ujra elsiet.
Csüggedezve inganak
A kifáradt láb-inak;
Esthomály borong utamra,
Szállnak a fény bájai
Idvezllek, ti béke honja,
Gyászfenyűk magányai!
Puszta tér vadonjain
Hagytak útitársaim;
A korányi bíbor égben
Fenn ragyogló istenek:
Kény, dicsőség és szerencse
Fellegekben tűntenek.
S mint sötétes éjjelen
Bolyg a sajka fénytelen,
Úgy bolygék magamra hagyva
Hozzád, csendes ősi hon!
S boldog én már megpihenni
Itt fogok nyugpartidon.
Küzdjetek ti, küzdjetek,
Szélvész-hányta tengerek
Örvényin, villám s habokkal,
Bájremények csolnakán:
E sötét partnál kiköttök
Majd a hosszas út után.
Arany kalásztól duzzadt rónaságon
– Úgy véltem – visz keresztül az utam
Madár trilláz gyümölcstől terhes ágon
S majd megpihenek egy kis faluban.
Hogy útra keltem pirkadott a hajnal,
Homály karolta félig át a tájt.
Az Ég szeméből hullt a könnyü halkkal
S fölöttem őszi varju-horda szállt.
Nincsen kalász a síró pusztaságon
S madár helyett a szárazlombú fákon
Sötét gond rakja barna fészkeit.
A földje is oly bús, szivós, makacs,
Virágszál rajta sehol nem virít,
Csak itt-ott egy-egy vérszinű pipacs.
1922. június
Mért készitne magyar költséges tengeri útat:
Ő, ki hon a homokon, tengerit ingyen ehet.
Testvérem, tegnap este,
Halló! de furcsa volt!
Elindultam a Marsba,
Hopp! hogy zuhant a Hold!
Jó gépem adamantin
Szárnyán zengett a drót,
Amikor lecsavartam
A gravitációt.
De, kérdem, ez az út is,
Ó, jaj mire való?
Megjöttem, rőt hegyek közt
Lassan szitált a hó.
Fáztam. Nagy volt a csend, és
Körül a rozsdakék
Távolban újra láttam
Örökegy tengerét
Az Űrnek, a nagy Pusztát,
S rajta a sok, szelíd
Csillag-reménytelenség
Kis pásztortüzeit.
A Földet is, ahonnan
Kószán és reszketeg
Üzent valami tört fény:
Tán Párizs lehetett?
Vagy az én bús hazámnak
Könnyei? nem tudom;
Már vissza se találtam
Gépemmel az uton.
Szigetelő kesztyűim
Lehúztam csöndesen,
És reggelre meghaltam
Egy villamos hegyen.
1928.
