Egész szerelmem annyi volt csak:
Hogy láttalak, szemedbe néztem,
Egy mosolygásod volt csak minden,
De nekem elég volt egészen.
És én úgy őrzöm e mosolygást,
Miként a napsugárt a tenger,
Elrejtve mélyen, szomorúan
És – végtelen nagy szerelemmel.
Egész szerelmem annyi volt csak:
Hogy láttalak, szemedbe néztem,
Egy mosolygásod volt csak minden,
De nekem elég volt egészen.
És én úgy őrzöm e mosolygást,
Miként a napsugárt a tenger,
Elrejtve mélyen, szomorúan
És – végtelen nagy szerelemmel.
Midőn bájos szemed reám tekint,
Egész létem gyönyörben olvadoz;
S bár rettegek, ha más szerelmet int,
S tömjént hódolva kellemeidre hint:
Midőn bájos szemed reám tekint,
Szivem biztos reményre lobbadoz,
S ég-föld ezer kéjben ringat megint:
Igy boldog én! nem érzek semmi kint,
Midőn bájos szemed reám tekint,
S egész létem gyönyörben olvadoz.
Én szép világom,
Boldogságom.
Arcod borúsnak
Miért látom?
Sóhaj tör elé
Kis szívedből,
Ragyogó könnycsepp
Szép szemedből.
…ha hű sziveddel
Érzed, érzed,
Hogy el fog veszni
Üdvösséged,
Csókolj meg forrón
Utoljára,
Haljunk meg most a
Boldogságba!…
Ha tudnám, hogy csak egy évet tölthetek,
Szelídlelkű, szép galambom, teveled:
Megmondanám az istennek,
Hogy többet nem is kívánok:
Egy év alatt átalélnék
Ezer évi boldogságot!
Ha a földön örökélet várna rám
S tőled távol élnék, drága szép babám:
Megmondanám az istennek,
Hogy vegye el életemet;
Hisz örök kín volna nekem,
Ha nem tölteném azt veled!
Ha a robotban kimerülve
Párnámra hajtom bus fejem,
Lelkemre mintha galamb ülne,
Te édes képed megjelen.
A fényes álmok a tiéid
Azokat mind neked adom –
Álmodja bár a lelkem végig
Selyempárnán vagy kőpadon.
És álmodom selyemhajaddal,
Karod szeliden átölel…
De virrad. Ujra itt a hajnal.
Varázsos kép, búcsúzni kell!
Elűzlek, mint a nap az égről
A fényes hajnalcsillagot –
Habár a fájdalom terhétől
Napestig összeroskadok.
Mondanám, hogy nem vagy szép, leány,
Hogyha nem néznél tükörbe,
Mondanám, hogy jó sem vagy talán,
Hogyha nem néznél szívedbe.
És ha tükröd s szűd dacára még
Nem tudod, mi szép, mi jó vagy,
Én sem mondom el, mert bájad így
Öntudatlan kétszer oly nagy.
Mondanám, hogy lelkem nem szeret,
Mit mosolygsz – óh, hallga, hallga!
Hadd maradjon szíveinknek ez
Nyilvánságos drága titka!
Boldogíts csak, boldogíts tovább,
És ne tudd – elég ha sejted,
Mint a gyöngyház, oly önkénytelen
Kedvem gyöngyeit ha termed!
Ah, de balga én, ha tőled is
Rejtem, üdvöm mért fecsegni ki?
Vagy nem-é fél boldogságom az,
Hogy nem tudja senki, senki?
Hadd ragyogjon, aki azt hiszi,
Hogy csak irigyelve boldog,
Én homályos csendben élvezek
A lány keblén és mosolygok.
Sugár, de teljes
A termeted,
Kis pille hordja
Lépésedet.
Hajad selyemből
Sötét bogár,
Elbontakozva
Egy tengerár.
Cseresznye-szácskád
Legszebb bibor,
Kedves magadka
Élet-vidor.
S mégis szemedben
Ábránd is ég,
Nem nap, nem is hold –
Egész egy lg.
Mindenben az vagy,
Ó bájalak,
Kit álmaimban
Óhajtalak.
S ó, hogyha ajkad
Ezüst szaván
A szép magyar szót
Még hallanám,
Ha tűz-szemedben
Lelked ragyog:
Ó hölgy, örökre
Rabod vagyok.
Magamat ajánlom szívemnek szíviben,
Tartson mind holtiglan igaz szeretetben;
Tétovázó szívet hozzám ne viseljen
Hanem igaz és hű ő mindenkor legyen.
Készebb vagyok, szívem, koporsóban szállni,
Hogy sem nálad nélkül ez világban lakni;
Nálad nélkül nincsen semmi én örömem
Veled vagyon, szívem, és gyönyörűségem.