Reményik Sándor: Kegyelem

Reményik Sándor: Kegyelem - Perjési Hilda (Vers mindenkinek)

Először sírsz.
Azután átkozódsz.
Aztán imádkozol.
Aztán megfeszíted
Körömszakadtig maradék-erőd.
Akarsz, egetostromló akarattal –
S a lehetetlenség konok falán
Zúzod véresre koponyád.
Azután elalélsz.
S ha újra eszmélsz, mindent újra kezdesz.
Utoljára is tompa kábulattal,
Szótalanul, gondolattalanul
Mondod magadnak: mindegy, mindhiába:
A bűn, a betegség, a nyomorúság,
A mindennapi szörnyű szürkeség
Tömlöcéből nincsen, nincsen menekvés!

S akkor – magától – megnyílik az ég,
Mely nem tárult ki átokra, imára,
Erő, akarat, kétségbeesés,
Bűnbánat – hasztalanul ostromolták.
Akkor megnyílik magától az ég,
S egy pici csillag sétál szembe véled,
S olyan közel jön, szépen mosolyogva,
Hogy azt hiszed: a tenyeredbe hull.

Akkor – magától – szűnik a vihar,
Akkor – magától – minden elcsitul,
Akkor – magától – éled a remény.
Álomfáidnak minden aranyágán
Csak úgy magától – friss gyümölcs terem.

Ez a magától: ez a Kegyelem.

Ady Endre: Karácsony

Ady Endre: Karácsony - Bencze Ilona (Vers mindenkinek)

Ma tán a béke ünnepelne,
A Messiásnak volna napja,
Ma mennyé kén’ a földnek válni,
Hogy megváltóját béfogadja.
Ma ugy kén’, hogy egymást öleljék
Szivükre mind az emberek –
De nincs itt hála, nincs itt béke:
Beteg a világ, nagy beteg…

Kihült a szív, elszállt a lélek,
A vágy, a láng csupán a testé;
Heródes minden földi nagyság,
S minden igazság a kereszté…
Elvesztette magát az ember,
Mert lencsén nézi az eget,
Megátkozza világra jöttét –
Beteg a világ, nagy beteg…

Ember ember ellen csatázik,
Mi egyesítsen, nincsen eszme,
Rommá dőlt a Messiás háza,
Tanítása, erkölcse veszve…
Oh, de hogy állattá süllyedjen,
Kinek lelke volt, nem lehet!…
Hatalmas Ég, új Messiást küldj:
Beteg a világ, nagy beteg!…

Kosztolányi Dezső: Hajnali részegség

Elmondanám ezt néked. Ha nem unnád.
Múlt éjszaka – háromkor – abbahagytam
a munkát.
Le is feküdtem. Ám a gép az agyban
zörgött tovább, kattogva-zúgva nagyban,
csak forgolódtam dühösen az ágyon,
nem jött az álom.
Hívtam pedig, így és úgy, balga szókkal,
százig olvasva s mérges altatókkal.
Az, amit irtam, lázasan meredt rám.
Izgatta szívem negyven cigarettám.
Meg más egyéb is. A fekete. Minden.
Hát fölkelek, nem bánom az egészet,
sétálgatok szobámba le-föl, ingben,
köröttem a családi fészek,
a szájakon lágy, álombeli mézek
s amint botorkálok itt, mint részeg,
az ablakon kinézek.

Várj csak, hogy is kezdjem, hogy magyarázzam?
Te ismered a házam
s ha emlékezni tudsz a
a hálószobámra, azt is tudhatod,
milyen szegényes, elhagyott
ilyenkor innen a Logodi-utca,
ahol lakom.
Tárt otthonokba látsz az ablakon.
Az emberek feldöntve és vakon
vízszintesen feküsznek
s megforduló szemük kancsítva néz szét
ködébe csalfán csillogó eszüknek,
mert a mindennapos agy-vérszegénység
borult reájuk.
Mellettük a cipőjük, a ruhájuk
s ők egy szobába zárva, mint dobozba,
melyet ébren szépítnek álmodozva,
de – mondhatom – ha igy reá meredhetsz,
minden lakás olyan, akár a ketrec,
Egy keltőóra átketyeg a csöndből,
sántítva baktat, nyomba felcsörömpöl
és az alvóra szól a
harsány riasztó: “ébredj a valóra”.
A ház is alszik, holtan és bután,
mint majd száz év után,
ha összeomlik, gyom virít alóla
s nem sejti senki róla,
hogy otthonunk volt-e, vagy állat óla.

De fönn, barátom, ott fönn a derűs ég,
valami tiszta, fényes nagyszerűség,
reszketve és szilárdul, mint a hűség.
Az égbolt,
egészen úgy, mint hajdanába rég volt,
mint az anyám paplanja, az a kék folt,
mint a vízfesték, mely írkámra szétfolyt,
s a csillagok
lélekző lelke csöndesen ragyog
a langyos őszi
éjjelbe, mely a hideget előzi,
kimondhatatlan messze s odaát,
ők, akik nézték Hannibál hadát
s most néznek engem, aki ide estem
és állok egy ablakba, Budapesten.

Én nem tudom, mi történt vélem ekkor,
de úgy rémlett, egy szárny suhan felettem
s felém hajol az, amit eltemettem
rég, a gyerekkor.

Olyan sokáig
bámultam az égbolt gazdag csodáit,
hogy már pirkadt is keleten s a szélben
a csillagok szikrázva, észrevétlen
meg-meglibegtek és távolba roppant
tűzcsóva lobbant,
egy mennyei kastély kapuja tárult,
körötte láng gyult,
valami rebbent,
oszolni kezdett a vendégsereg fent.
a hajnali homály mély
árnyékai közé lengett a báléj,
künn az előcsarnok fényárban úszott,
a házigazda a lépcsőn bucsúzott,
előkelő úr, az ég óriása,
a bálterem hatalmas glóriása
s mozgás riadt, csilingelés, csodás,
halk női suttogás,
mint amikor már vége van a bálnak
s a kapusok kocsikért kiabálnak.

Egy csipkefátyol
látszott, amint a távol
homályból
gyémántosan aláfoly
egy messze kéklő,
pazar belépő,
melyet magára ölt egy drága, szép nő
és rajt egy ékkő
behintve fénnyel ezt a néma békét.
a halovány ég túlvilági kékét,
vagy tán egy angyal, aki szűzi,
szép mozdulattal csillogó fejékét
hajába tűzi
és az álomnál csendesebben
egy arra ringó,
könnyűcske hintó
mélyébe lebben
s tovább robog kacér mosollyal ebben.
aztán amíg vad paripái futnak
a farsangosan-lángoló Tejutnak
arany konfetti-záporába sok száz
bazár között, patkójuk fölsziporkáz.

Szájtátva álltam
s a boldogságtól föl-fölkiabáltam,
az égbe bál van, minden este bál van
és fölvilágolt mély értelme ennek
a régi, nagy titoknak, hogy a mennynek
tündérei hajnalba hazamennek
fényes körútjain a végtelennek.

Virradtig
maradtam így és csak bámultam addig.
Egyszerre szóltam: hát te mit kerestél
ezen a földön, mily silány regéket,
miféle ringyók rabságába estél,
mily kézirat volt fontosabb tenéked,
hogy annyi nyár múlt, annyi sok deres tél
és annyi rest éj
s csak most tünik szemedbe ez az estély?

Ötven,
jaj ötven éve – lelkem visszadöbben –
halottjaim is itt-ott, egyre többen –
jaj, ötven éve tündököl fölöttem
ez a sok élő, fényes, égi szomszéd,
ki látja, hogy a könnyem morzsolom szét.
Szóval bevallom néked, megtörötten
földig borultam s mindezt megköszöntem.

Nézd csak, tudom, hogy nincsen mibe hinnem
s azt is tudom, hogy el kell mennem innen.
de pattanó szivem feszitve húrnak,
dalolni kezdtem ekkor azúrnak,
annak, kiről nem tudja senki, hol van,
annak, kit nem lelek se most, se holtan.
Bizony, ma már, hogy izmaim lazúlnak,
úgy érzem én, barátom, hogy a porban,
hol lelkek és göröngyök közt botoltam,
mégis csak egy nagy, ismeretlen úrnak
vendége voltam.

Ábrányi Emil: Jézus karácsony-fája

I.

Jártam magam karácsony éjjelén.
És egyszer egy szép férfi jött felém,
S csodás szemével a szemembe nézett.
Mámor fogott el, édes, szent igézet,
Olyan szelíd volt és olyan fönséges!
Nem néz ily tisztán, ami földi, véges.
Éreztem jól e bűvös perc alatt,
Hogy Jézus volt, a názáreti Jézus!
Jézus mellettem némán elhaladt.

II.

Utána mentem halkan, lábhegyen:
Mért jött a földre? És hová megyen?
Láttam, hogy szétnéz és habozva áll,
Mint vándor, aki útat nem talál…
Sugárt vetett a dúsak palotája,
És a karácsony égő, cifra fája
Az ő emlékét ünnepelte mind.
Fejét megrázta bánatos mosollyal,
S elfordult tőlük s ment tovább megint.

Uralkodók kastélya bűvösen
Ragyog felé… De nem megy arra sem,
Csak fölsohajt: “Komor, kevély királyok!
Imádkoztok bár, mindig készen álltok,
Hogy a szegény, ártatlan, gyönge népet
Irtóztató harcokba kergessétek!
Mit ér e nagy fény, e sugár-özön,
Ha szívetek sötétebb a pokolnál?
Megyek tovább! …Hozzátok nincs közöm!”

Felhőkbe vágó roppant templomokban
Tömjénfüst lebben, gyertyák lángja lobban,
És szentélyében a hatalmas háznak
Misés papok buzgón hallelujáznak.
De ő nem lép be. Arcát elfedi
Mély fájdalommal a názáreti:
“Egész világnak nyitva áll egem,
S ti csak lázítni, csak gyűlölni tudtok!
Rossz pásztorok! Nem kelletek nekem!”

Egy hosszu házra, gyermekkel tele,
Az van fölirva: Árvák menhelye.
És közepett’ a félénk, méla hadnak
Mosolygó dámák versenyt osztogatnak
Ételt, ruhát, száz apró cifraságot.
Ezek közé már-már betérni vágyott…
De mégse! … Fájó pillantást vetett
A szép vásárra s ment tovább: “Szivükben
A hiúság több, mint a szeretet!”

III.

És aztán eltűnt a szemem elől.
A föld alá? Vagy a magasba föl?
Mohón kutattam glóriás nyomát,
A néptelen, sötét utcákon át,
De csak az égbolt csillogott le rám
A csöndes, tiszta téli éjszakán.
Mint százezer fényes, kiváncsi szent,
Nézett alá a sok csillag felülről
Isten fiára, ki a földre ment.

IV.

Mint a futó tűz, úgy rohant keresztűl
A városon, hogy Jézus földre szállt!
Az, aki él az Isten jobbja mellett,
S bennünket egykor üdvösségre vált!
Az emberek kábán futottak össze:
“Hallottad? Itt van! Jézus légy velem!”
S dadogva, sírva tört ki a szivekből
Gyötrő sovárgás, édes félelem.

És a király föltette koronáját,
Az érsek drága püspök-süvegét,
És grófok, bárók kapkodták magukra
A forgós kucsmát, bársonyos zekét.
Vöröslő fáklyák gyúltak ki az éjben.
Az utca forrott, mint a tenger-ár.
S a nagyszerű processzió megindult,
Keresni Jézust: Hol van? Merre jár?

Harangzúgás közt mentek, mendegéltek.
Város nem látott még ilyen csodát.
De fáradságuk hasztalan! Hiába
Kutatnak végig minden palotát.
Ott lesz talán a pompás templomokban,
Hol orgonák mély, szent morajja szól?
A zárdákban, hol szűzies lemondás
Uralkodik? … Nem! … Jézus nincs sehol!

V.

És ekkor… messze… künn a város végén,
Hol nép lakik, nálunknál aljasabb:
Egy szűk, kis ablak annyi fényt lövell ki,
Mint hogyha onnan kelne föl a nap.
Káprázó szemmel, álmélkodva gyűlnek
A ház elé, ahonnan jő a fény…
S meglátják Jézust, akit úgy kerestek,
A legsilányabb kunyhó közepén.

Ott áll, tündöklő, hófehér ruhában,
Mindegyik karján egy koldus-gyerek.
Karácsonyfát hozott nekik s a vékony
Gyertyákat most ő gyujtogatja meg.
A kisdedek tapsolnak és kacagnak!
Hálás örömnek édes csöppje gyűl
A rongyos özvegy elfásult szemébe…
S Jézus velük sír és velük örűl.

Bocsát szemükre mély, irgalmas álmot,
A két kicsinyt lágyan lefekteti,
Aztán kimegy… A fényes társaságra
Rá sem tekint a bús názáreti.
Egy szava sincs hozzájuk. Csak a légben
Zendűl hozsanna, bűbájos zene,
Míg lassan, lassan eltűnik a földről
A szenvedők s szegények Istene!

József Attila: Betlehemi királyok

Adjonisten, Jézusunk, Jézusunk!
Három király mi vagyunk.
Lángos csillag állt felettünk,
gyalog jöttünk, mert siettünk,
kis juhocska mondta – biztos
itt lakik a Jézus Krisztus.
Menyhárt király a nevem.
Segíts, édes Istenem!

Istenfia, jónapot, jónapot!
Nem vagyunk mi vén papok.
Úgy hallottuk, megszülettél,
szegények királya lettél.
Benéztünk hát kicsit hozzád,
Üdvösségünk, égi ország!
Gáspár volnék, afféle
földi király személye.

Adjonisten, Megváltó, Megváltó!
Jöttünk meleg országból.
Főtt kolbászunk mind elfogyott,
fényes csizmánk is megrogyott,
hoztunk aranyat hat marékkal,
tömjént egész vasfazékkal.
Én vagyok a Boldizsár,
aki szerecseny király.

Irul-pirul Mária, Mária,
boldogságos kis mama.
Hulló könnye záporán át
alig látja Jézuskáját.
A sok pásztor mind muzsikál.
Meg is kéne szoptatni már.
Kedves három királyok,
jóéjszakát kívánok!

1929. december

Bálintffy Etelka: Feltámadunk! (egy hitszónoklat után)

Feltámadunk, e szép igéret
Hangzik fülembe untalan.
A síron túl is van hát élet,
A szenvedés ott sem ér véget,
Ha itt a szív boldogtalan.

Megsemmisülni! hogy vigasztalt –
Elporlani, mit hord a lég…
Nem gondolkodni soha többé,
Pihenni békén mindörökké,
Mint lámpa fénye, mely kiég.

Elmúlni, mint a virágillat,
Mint harmatcsepp a levelen.
Mint a sohaj, mely messze szállott,
Mint csillag, amely már lehullott,
S fel nem támadni sohasem.

És most te jősz, s égő ajkadról
Szavad viharként mennydörög –
Oh ember! kinek hivatása
A fájó szív vigasztalása,
Mért mondod, hogy a lét örök?

Babits Mihály: Karácsonyi ének

Mért fekszel jászolban, ég királya?
Visszasírsz az éhes barikára.
Zenghetnél, lenghetnél angyalok közt:
mégis itt rídogálsz, állatok közt.

Bölcs bocik szájának langy fuvalma
jobb tán mint csillag-ür szele volna?
Jobb talán a puha széna-alom,
mint a magas égi birodalom?

Istálló párája, jobb az neked,
mint gazdag nárdusok és kenetek?
Lábadhoz tömjén hullt és arany hullt:
kezed csak bús anyád melléért nyult…

Becsesnek láttad te e földi test
koldusruháját, hogy fölvetted ezt?
s nem vélted rossznak a zord életet?
te, kiről zengjük, hogy “megszületett”!

Szeress hát minket is, koldusokat!
Lelkünkben gyujts pici gyertyát sokat.
Csengess éjünkön át, s csillantsd elénk
törékeny játékunkat, a reményt.

A 21 ünnepi karácsonyi vers című válogatásunkat is ajánljuk.

Ady Endre: Kis, karácsonyi ének

Tegnap harangoztak,
Holnap harangoznak,
Holnapután az angyalok
Gyémánt-havat hoznak.

Szeretném az Istent
Nagyosan dicsérni,
De én még kisfiu vagyok,
Csak most kezdek élni.

Isten-dicséretre
Mégiscsak kiállok,
De boldogok a pásztorok
S a három királyok.

Én is mennék, mennék,
Énekelni mennék,
Nagyok között kis Jézusért
Minden szépet tennék.

Új csizmám a sárban
Százszor bepiszkolnám,
Csak az Úrnak szerelmemet
Szépen igazolnám.

(Így dúdolgattam én
Gyermek-hittel, bátran,
1883
Csúf karácsonyában.)

A 21 ünnepi karácsonyi vers című gyűjteményünket is ajánljuk.

Réthy László: Keresztény jelszavak.

“Szeresd felebarátodat”
Igy szól a szép krisztusi – tan,
“Mint tenmagadat!” – ezzel sajna!
Nagyon megszigorítva van…

Mit a felső mondat kiván?
Már magában is szörnyü sok,
A másodikat? – megtartják tán
A földöntúl, az – angyalok.

Túlzó volt Krisztus s mennyire?
Hogy ilyen morált hirdetett.
Hogy lehet az élet vásárján
Alkalmazni ily elveket?

Embertársadnak érdeke,
Hogy lehúzza a bőrödet;
S ha nem teszi meg az a mamlasz?
Akkor vele majd – Te teszed!

Kétezer éve élünk már
Keresztény – szeretetben és
Krisztus tanának foganatja
Bizony isten édes-kevés.

De kitünt, hogy Isten-fia,
Az embert jól ismerte, – ki
Örűl, hogyha a címet, bárcát
Minél olcsóbban váltja ki…

Azért követel oly sokat
A morál, mit Krisztus tanit,
Hogy még a legjobb keresztény is
Lealkudhasson valamit!