Ábrányi Emil: Nincs válasz

Öreg bölcs, mondd csak: Míg mi a halottat,
A szenvedőket telehintjük könnyel:
Az Isten, aki mindnyájunknak atyja,
Mért nézi mindezt jéghideg közönnyel?
– Nem tudom!

Talán azért, mert tudja jól az Isten,
Hogy nincs halál, s örökké tart az élet?
Hogy más alakban támadunk föl ujra,
Ha régi formánk széttört, semmivé lett?
– Nem tudom!

Ismertem embert. Nem tett soha rosszat.
Nemes, nagy lelkén nem volt soha szenyfolt.
S csapások érték, hogy csaknem megőrült!
Mért szenvedett így, hogyha bűntelen volt?
– Nem tudom!

Ismertem embert. Maga volt a gazság.
De életét bőségben, vígan élte,
S fénylett rá folyvást a szerencse napja!
Ha hitvány volt, az Isten mért kimélte?
– Nem tudom!

Vagy van talán igazság, túl a földön?
Van angyal, végzést lángbetükkel író?
Van, aki lát, hall és itéletet mond,
Különbet, jobbat, mint a földi bíró?
– Nem tudom!

A vénség elhal, sírba dől. Helyén van.
Korhadt, kiélt. De jó uram, felelj meg
E bús kérdésre: Mért hal meg a bájos,
Friss, édes jószág – mért hal meg a gyermek?
– Nem tudom!

Egy eb döge s halott Napóleon közt
Nincsen különbség? Úgy elpusztul éppen
A fényes lángész, mint a ronda állat,
Mely túrt, sarat túrt teljes életében?
– Nem tudom!

Hát életünknek nincs más célja, mint az,
Hogy porrá váljunk, temetői röggé?
Legyek módjára röpködjünk a fényben
Pár évig – aztán rothadjunk örökké?
– Nem tudom!

Biztos, hogy végül megfagy az egész föld!
Ha mindezt tudja és előre látja:
Mért küzd, mért épit, mért tanúl az ember?
Felelj meg erre, bölcsesség barátja?
– Nem tudom!

Ó szép öreg bölcs! Mielőtt kilobbansz
S hulládon férgek milliói rágnak –
Mondd: érdemes volt a világra jönnöd?
Mondd: van-e célja az egész világnak?
– Nem tudom!

1890.

Ábrányi Emil: Keresem az Istent.

Különös zarándok állott meg előttem,
Az esti homályban, az alkonyi ködben.
Hosszú haja kuszán omlott a szemébe,
Kínos barázdákkal volt fölszántva képe
És egész alakján valami nagy bánat
Árnyéka borongott, mely szivemre támadt
S a részvét forrását megnyitotta bennem.
Oda lépett hozzám: “Engedj megpihennem!”
Nyájas szemmel néztem a sötét emberre:
“Ülj le mellém, vándor s mondd el, hova, merre?
Merre visz az útad és mióta járod
Nyugtalan léptekkel a messze világot?”

Megvillant a szeme és vonagló szája
Ily szavakra nyílott: “Hosszú volt a pálya
Amit én bejártam – de az örök álom
Addig nem jöhet rám, míg föl nem találom,
Addig nincs nyugalmam, míg meg nem kerestem!
Mert tudd meg, mi történt: – elveszett az Isten!”

Zavar a szemében, zavar a szavában, –
Boldogtalan ember, tudtam, hányadán van!
Úgy sajnáltam szegényt. Szótlanul merengve
Üldögélt mellettem s az alkonyi csendbe
Mély, nehéz sohajja szakadozva szállott.
Megragadta botját, azután fölállott.
Maradásra kértem, szóltam hozzá lágyan:
“Jó vándor, maradj itt, meg van vetve ágyam,
Hajnal-hasadásig szunnyadozzál benne.
Bárki légy, ha szenvedsz, írt adok sebedre,
Hogy megenyhithessem, hogy meggyógyíthassam!”
“Keresem az Istent!” szólt s tovább ment lassan.
——————————————————
És elröppent egy év, mint könnyű lehellet.
Egyszer, amint este, csillagfénye mellett
Békés, boldog szívvel álmaimat szőttem -:
A szomoru vándor csak megállt előttem.
“Nos” – szólottam hozzá, – “üdvözöllek, testvér!
Megvan-e az Isten, akit úgy kerestél?”
Oda roskadt mellém s mint a sebes zápor
Összegyült keserve omlott ajakából.

“Mentem először is a nagy palotákba,
Színarannyal festve, márványkőből vágva.
Elbolyongtam, ó föld, félisteneidhez,
Suttogván magamban: Itt kell lenni, itt lesz,
A hatalmasok közt, kiknél minden óra
Gyönyör és boldogság; – akik egy fél-szóra
Milliók nyugalmát, jólétét teszik föl,
S múló vágyaikból, kis szeszélyeikből
Századokra szabják nemzetek törvényét.
Kik a földi élet minden báját, fényét
Csecsemő-kezekkel játszva elkapdossák:
Itt, ezeknél lappang az isteni jóság,
Irgalom, bölcsesség, erkölcsök tökélye,
Az igazság csúcsa és a szellem mélye!
S mit találtam náluk? Hitvány, semmi elmét,
A gőg butaságát s a kéjvágy förtelmét!

Hol van hát az Isten? Ah! a templomokban,
Zárdák menedékén – ott rejtőzik, ott van,
A tömjénes oltár, a szék közelében,
Hol mindennap róla prédikálnak szépen!
Mentem a papokhoz, sorra jártam őket…
És találtam – ó ég! – szent kereskedőket,
Akik az Istenből üzletet csináltak!

Néma megvetéssel forditottam hátat.
Mentem a tudóshoz, mentem a művészhez.
Náluk van bizonnyal! Istenileg érez
A magasztos költő; lénye csupa eszmény,
Szüntelen a szépet, a nagyot keresvén.
S mit találtam náluk? Önző, irigy lelket
És egy darab koncot, mely fölött pereltek.
Mutogatták vígan egymás szennyét, foltját,
Boldog kárörömmel egymást megcsufolták
Rátapostak durván gyöngébb társaikra,
Hogy kihúnyjon bennök az isteni szikra,
Szidták, tépték egymást, mint az utonállók –
Nem! Amit kerestem, nem találtam nálok!

Hova menjek? Lábam ingadozva lépett
A nyomor lakába… És láttam a népet!
Láttam sorvadt munkást, iszonyú csontvázat,
Aki bősz haraggal sorsa ellen lázadt
S meghalt, mint veszett eb, agyonütve félig.
Láttam a börtönök sápadt csemetéit,
A hat éves tolvajt, a tiz éves zsiványt,
S megcsömörlött lelkem halni, halni kivánt!
Láttam az anyát is, az anyát, ki ölbe
Hordott csecsemőjét gonoszúl megölte.
Láttam az apát is, könnyemen keresztűl,
A komor családfőt, aki gyökerestűl
Irtotta ki fázó, éhező családját,
Mint ahogy kertészek a dudvát gyomlálják.
El, csak el! Borzadva hagytam ott a népet, –
Nincs ott Isten, ahol ilyenek történnek!”

Lehajtotta fejét, tenyerébe fogta.
Úgy maradt sokáig, csöndesen zokogva.
Azután felszökkent, őrült lázban égve,
S kezdett futni, futni, be a messzeségbe.
Harsány, búgó hangja visszacsengett fájón:
“Elveszett az Isten! De meg kell találnom!”

1888.

Réthy László: Isten képe.

Hatodnapon teremte Isten embert,
Mint Mózes első könyve mondja:
Saját képére! s aztán megpihent, mert
A nagy probléma meg volt oldva.

Saját képére? – Különös, hiszen ha
Végignézzük az emberfajokat,
A fehértől a koromfeketéig
Egymásmellett van minden változat.

Az igazi melyik hát – amely joggal
Hivatkozhatik Isten képire?
– Olyan kérdés ez, melynek sohasem
Juthatnak el a – végire.

De ha a tételt megforditjuk:
– Az ember alkotta meg Istenét!
Megértjük, mért volt fehér Jahve
És mért imád a néger feketét?

Az Isteneszmének az ember
Amilyen maga, olyan színt ád,
Amilyen saját lelke, lénye:
Hisz’ magáról veszi a mintát!

Ha ember helyett a világon,
Más állatfaj volna a vezető,
Isten képét minden bizonnyal
Úgy festenék, amilyen ő.

Ha a madár volna e sorsban,
Azt mondaná, ha a nap fölkel:
A láthatáron égi Isten
Arany páva alakban jő fel.

Ha pók volna szellemfölényben:
Órjás póknak képzelné Istent,
Ki hálójával tartja össze
Az Eget, Földet, a nagy Mindent!

S ha szarvasmarha volna az, ki
Megértené a Mindenséget:
– Egetrázó múúú! ünnepelné
Az aranyszarvú istenséget!

Réthy László: Angyalok.

Éhinség előtt
Vonatkozással Szabolcska Mihály egy minap
megjelent költeményére.

Micsoda nyár! – Rettentő kép ez!
Kiég a föld, patak kiszárad;
Erdőn, mezőn, amerre járok
Alig látok egy zöld fűszálat.

Sehol egy felhő! – Lángol a nap,
S mint tűztenger izzó a lég,
Az ég csókja volna – a máskor
Kicsúfolt hitvány “csapadék!”

Micsoda nyár! – s milyen tél vár ránk?
Szegénynek ki ád kenyeret?
Fájdalom, úgy van, – az éhinség
Sötét démonja fenyeget.

Nincsen takarmány! Szegény állat
Potom pénzért kerűl piacra,
Kis gazdaságok mennek tönkre,
S tovább üvölt az élet harca.

S egy ígét hallok: – “Isten büntet,
Mert bűnös az emberi nem;
Nézzétek, ime Isten újja!
Az Égből jön az intelem!”

Szent igaz, hogy hitvány az ember,
De azt már fel nem foghatom:
Vajjon mit vétett Isten ellen
A szegény koplaló barom?

Réthy László: Krisztusban élek.

Egész lélekkel, igaz szívvel
Hódolok Krisztus szellemének!
– Minden szavamból rám ismernek:
Akik igazán keresztények.

Imádom Krisztust! – Nagy szivének
Hallgatom forró dobbanását,
Az élet roppant mozgalmában:
– Tengernyi hazugságon át!

Ha Krisztus ma eljönne hozzánk
S körülnézne a föld – színén:
Csalódás, fájdalom, keservek
Ütnének sebet nagy szívén.

Azt látná itt, hogy fényes kasztok,
Formákká törpiték az eszményt,
Külsőségek, jelszók és dogmák
Jelentik a hithű keresztényt!

Csodálkozna, ha maga látná,
Hogy vallása – “felekezet”.
S zárt érdekszövetkezetekké
Szorúlt az “Emberszeretet!”

És csodálkozna, hogy a kasztok,
Az észt is lebilincselék:
Kimondva, hogy Krisztus korának
Tudása – örökre elég!

Pedig Krisztus ilyet nem kívánt,
Hisz a tudás – az csak keret,
Mely korról korra változik, de
Örök eszmény a “Szeretet!”

Krisztus tana, nem tudomány, de
Érzés! – mely szivünkhöz van kötve,
Virág, amelynek gyökere
Befogódzik a földi rögbe.

Nem korok s fajok külömbsége
A szeretet s a gyűlölet!
Légy pogány bár, Jézusban élsz, ha
Szent tanitását követed!

Egész lélekkel, igaz szívvel
Hódolok Krisztus szellemének!
Ne vessétek meg a “hitetlent”
Türelmes szívü keresztények!

Vörösmarty Mihály: A Guttenberg-albumba

Vörösmarty Mihály: A Guttenberg-albumba

Majd ha kifárad az éj s hazug álmok papjai szűnnek
S a kitörő napfény nem terem áltudományt;
Majd ha kihull a kard az erőszak durva kezéből
S a szent béke korát nem cudarítja gyilok;
Majd ha baromból s ördögből a népzsaroló dús
S a nyomorú pórnép emberiségre javúl;
Majd ha világosság terjed ki keletre nyugatról
És áldozni tudó szív nemesíti az észt;

Majd ha tanácsot tart a föld népsége magával
És eget ostromló hangokon összekiált,
S a zajból egy szó válik ki dörögve: “igazság!”
S e rég várt követét végre leküldi az ég:
Az lesz csak méltó diadal számodra, nevedhez
Méltó emlékjelt akkoron ád a világ.

1839. szeptember 5.

Réthy László: Monothesimus.

Jahve teremté a Világot,
Egy szavával, mondván: Legyen!
S a nap sütött s forgott a föld, és
Völgyben fű nőtt s a fa a hegyen.

A hal eviczkélt a habokban,
Nílusban krokodíl lakott,
S az ember bicskájával egy jó
Nagy bunkós botot faragott.

Hogy megküzdjön a mamuttal s más
Vadakkal, – de történt az is,
Hogy fejebúbján vágta Ábelt,
Káin a gonosz, a hamis.

Éva anya is meghalt és más nő
Nem lehetett semerre sem,
S csodás! megszaporodott mégis
Nő nélkül az emberi nem.

S bolond fejjel sok mindent gondolt
A világról, mely az – övé,
Azt hitte Isten van tán száz is,
És meséit tovább szövé.

De Jahve nem tűrhette végre,
Hogy nem tudják, hogy ő csak Egy,
S zsidóknak nyilatkoztatá ki,
E nagy titkot az égi kegy.

Zsidóktól görögök, latinok
S más népek tanúlták meg azt,
(A kis Földközi-tenger szélén)
Hogy mi az üdv, mi az igaz?

Természetes, hogy a menyország,
Rendelkezésre nekik áll,
S akik nem egyistenhivők, hajh!
Sorsuk a kárhozat, halál!

De hisz Isten még sok más népfajt
Teremtett saját képire!
S aztéket, pápuát ’s még száz mást
Mért felejtett el ennyire?

Hogy e szegények, butaságban,
S ős balbonában sinylenek,
Pedig egy szavába kerűl csak:
Hogy ők is üdvözüljenek!

Hja! ugy történt, hogy mikor Jahve:
Sugalmazta a Bibliát,
Csak nagysokára fedezték fel
Amerikát s Ausztráliát.

Réthy László: Régi és uj világ.

A vallás menyországot ígér,
Ott lesz a lélek örök üdve!
Ez a hagyomány Egyptomból
Került be a keresztény hitbe.

I-ső kép.

Ha földi pályánk megfutottuk itt,
S levetjük lelkünk súlyos lánczait:
Valami édes gyönyör vár, a mi
Sorsunk nyügét felfogja váltani.

Hogy mi az? – nem tud arról senkisem,
Nem tudomány az: álom, sejtelem,
Ami megfesti azt az életet,
Amely a csillagokon túl lehet…

És ahány hívő, anyiféle kép
Színeződik meg az az égi kép.

Az eszkimónak kövér fóka kell,
Sok zsirja legyen, sose fogyjon el;
Az ozmán, húri csókját várja itt,
S szolgálatára áldozatjait,

Kiket levágott Allahért, s aki
Elmaradt zsoldját mostan adja ki.
– Nekünk más eszmék lánczolatjakép,
Valami lelki éden az az ég!

II-ik kép.

Az első szegény keresztények
Kik Róma igaját viselték:
Sanyargva, titkon, szüzi hittel
Nézték, mily szép a ragyogó ég!

Lelkük heve, minden ábrándja
Olvadt belé a meny-kultuszba,
S égi boldogságért esengtek,
Megvetve, üldözve, kifosztva.

S a középkorban, melynek “békó”
És a “szent-kereszt” volt a képe:
Jó papok hirdették, hogy tűrj, mert
Az égben lesz az örök béke.

E föld csak a siralom völgye!
– S az ember szive tűrt, nem lázadt,
S mint állat húzva rabigáját,
Múlt lassan, század után, század.

Kiváltságosak, úri rendek,
Éltek vidám, hangos időket,
S kik koplaltak s izzadtak értök?
– Menyországgal főzték le őket.

III-ik kép.

De egyszer arra napnyugatra
A horizonton szürke ködbe,
Egy piros fény húzódott s mintha
A lomha ködbe belekötne…

Majd fényvillámok sziporkázva
Mint színes csillagok kerengtek,
S a hajnal jött s Páris felett
Egy ismeretlen nap derengett!

Feljött a nap, megmozdúlt Európa
S lángözönt öntött a világra,
S az álmos lelkeket felrázta,
A szabadság szent harsonája!

Uj világ jött s a középkornak
Leomlott romjain uj eszmék
És életelvek friss erői
Fajunkat új munkára kelték.

IV-ik kép.

Csak itt, csak itt, ezen a földön
Keressük életünknek czélját!
A meny? – csak látszat, képzelődés
Laplace és Herschel távcsövén át.

Eszményünk, hogy fajunk e földet
Révpartnak, otthonának lássa,
Munkásnak, tudósnak, királynak
A “közjó” legyen hivatása!

“Egy a másért” legyen a jelszó!
Ez edze meg legjobb erőnket,
Ne lássunk méltatlan nyomort, és
Elhagyott árvát, éhezőket.

Mily szép ez a mi kicsi földünk,
– Elámul szemünk a sok kincsen!
S hányan vannak közöttünk, kiknek
Még betevő falatjuk sincsen?

Végszó:

És száll az eszme sólyomszárnyon
Végig a nagy kerek világon;
S a humanizmus géniusza int:
A “földön” akarunk mi boldogulni mind!

Réthy László: A gondviselés.

Mily szép a Föld! – mező ha zöldel
S nyár derekán aranykalászt terem;
A folyamakban hal tenyész s a háló
Nem jő fel zsákmány nélkül sohsem.

A nyáj s a csorda legelész s a csengő
Elhallik messze, – idyll, hangulat;
Az erdő szélen kürt szól s roskadó
Szarvast űz egy vídám 1ovascsapat.

A kertben méhkasok szép rendben állnak,
Kis nyilásukon méhek nyüzsgenek,
S ha édes mézzel megtelt már a kas,
A méhtől elszedik – az emberek.

Mert emberek vagyunk! – urak! – s a földtekén
Azért van állat, növény, – gyöngy s arany,
– lsten rendelte igy, a jó, a bölcs: –
Hogy mienk legyen minden, ami van.

S az oltárokról tömjén füstje száll
Az Égbe, honnan minden jó ered;
Hozsánna a nagy, szent, bölcs Gondozónak
Ki minket embereket így szeret!

De ám a mezők liliomait
Is ő teremté s öltözteti fel!
S a póknak is ő adta, hogyha éhes
Hálójával a legyet fogja el.

A vércsének, hogy gyors csapással
A szegény fürjet fojtsa meg,
Midőn a barázdákba’ futva
Rovarra vadász kicsinyeinek.

Ha erdő mélyén andalogsz s a lombok
Között hallod a csalogány dalát:
Nem látod-e sötéten elsuhanni
A leselkedő fekete halált?

Öldöklés mindenütt – Az élet
Ily zordon, sivár terven épült!
Egy Alkotó szerzette ezt a sok kínt?
Nagy nevének – díszül, dicsőségül?

Mi gyönyört lel ez alkotásban,
Hogy teremtményi egymást falják?
Hogy oda dobta a szegényt s a gyengét
A zsarnoknak, – hogy azt uralják?

Mi gyönyört lel az ádáz küzdelemben,
Mely nemzet s nemzet közt dúl véresen,
A világtörténet évezrein …?
– Mondjátok hittudósok meg nekem!

Mondjátok meg, hogy mi értelme van
A “fátumnak” mely vakon szórja szét:
– Nem válogatva jóba’, rosszba’ –
A pusztulás s a halál mételyét?

A véletlennek mért van ily hatalma?
A rendszerbe hogy illlik ez bele,
Amelyet alkotott s vezérel
Egy gondviselő atyai keze?…

Nem, nem! Nem vagyok én hitetlen,
De Zarathustra vallása igaz!
Két Isten van: egy Jó és egy Gonosz!
S amit látunk magunk körűl a földön,
Mérhetlen sok száz emberöltőn.
Örömet, kínt, diadalt és nyomort,
Mit a forgó szerencse szele összehord:
E két Istennek örök harca az!