Tompa Mihály: Megnyugvás

Hogy síri álma közeleg
A természetnek, gyász tele
Sárgult levélben írja meg,
S előre jő az ősz vele.

Hogy ily álom jön-é reám?
Sápadt arcom, nem kérdelek!
Az ősz fuvalmi engem is
Végső bucsúra intenek.

S e kettős hervadás felett
Az ifju tán panaszra kel?
Boldog, ki várja a telet
Egy szebb tavasz reményivel!

Ne sírj leányka, oh ne sírj!
Megváltanod ha nem lehet;
Zöld hant alatt nyugodni jó,
– Síromra tartsd könyűidet!

Gárdonyi Géza: Tavaszi emlék

Tavaszi délután jókedvű társaság
ibolyát szed lenn a Szépasszony-völgyében.
Juliska nem talál: Kevés még a virág.
– Aki engem szeret, ibolyát ad nékem.

Lódul, siet hozzá úrfi és öreg úr:
ez a vallomásnak legkönnyebb formája.
Csak egy sápadt fiú nem szalad, nem mozdul,
pedig neki is van egy-két ibolyája.

Mikor aztán hátramaradtak kettősben,
Juliska mosolygón a szót így folytatta:
– S akit én szeretek, ibolyát kap tőlem.

A fiú erre a kalapját tartotta.

Kenézy Lajos: Leányhoz

Kedves leány, ne fuss, ne hagyj!
Hiszen te egy virágszál vagy.
S a kis virág illatszeszét
Szellőcske, lebke hordja szét.

Igaz, hajlong a kis növény,
De egy helyben megáll tövén.
És földanyánk emlőitül
Nem válik ő meg hűtlenül.

A kis virágra nap lövell
Égről, élesztő fényivel,
És úgy derül, és úgy virúl:
Ha rá az ég harmatja hull.

Érted kedves leányka, ládd,
Szemem hullatja harmatát!
És két szemem tűz fényinél
Nekem jobban derülhetnél!

De te magadhoz hűtelen,
Kegyetlenül bánsz én velem.
Sem szemnapom, sem harmatja
Kebled jegét nem olvasztja.

Térj a természethez, s hozám,
Ki értted nyugtom áldozám,
Ha el nem oltod e vihart,
Az tán a síron túl is tart.

De futsz te tőlem, és szaladsz,
Esdéseimre szót sem adsz.
Míg én pillantatod várom:
Tünsz, mint zergék a kőszálon.

Szaladj, szaladj, Ámor nyilát
Feszitné bár hamar reád,
Majd meglátnád, a hókebel
Szökésért többé nem lehel.

Szép nővadat Ámor ha lő,
Nem hal, csak megszelídül ő,
Kiben csak a vad érzetet
Gyilkolja meg a szeretet.