Viszonzatlan témájú versek

Juhász Gyula: Mindig…

Mindig reménytelen volt a szerelmem,
Mindig hívtak a nagy, a kék hegyek,
Mindig csillaghonvágy égett szívemben,
Mindig hűtlen voltam, mindig beteg,
Mindig kellettek eléretlen rózsák,
Örök talányok, édes szomorúság.

Mindig nevettek, akiket szerettem,
Mindig nevettem, aki szeretett,
Mindig csak vágytam és sohase mertem,
Mindig csak vártam én az életet,
Az élet elment, én is tovább mentem,
Mindig daloltam és mindig feledtem.

Vörösmarty Mihály: Búcsú

Szép Etelka, kit szivembe
Nem mulólag vettelek be,
Kit nem csalfa gondolattal,
Nem, sebes lángindulattal
Vesztemig kedveltelek,
Szép Etelka, halld utolszor,
Amit sóhajt e csekély sor:
Légy áldott! isten veled!
Nem szerelmet kérek, ó már
Vége annak, más dolog vár,
Búcsut venni rettegek.
Annak, aki évek olta
Várt, remélt, s hogy ez megcsalta
Kínos édes szenvedéssel,
Hasztalan hű érezéssel
Mégis érted, érted ég,
Búcsut venni szabad annak,
Mindenek ha elmaradnak,
Búcsut venni nem tilos.
Inkább válnám életemtől,
Elszakadnék en szivemtől,
Poklot érted megkerülném,
Minden jómat eltemetném
Inkább, mint elhagyjalak.
Mégis el kell mennem immár,
Kedvedet nem lelhetem már,
Haldokol reményem is.
Isten hát veled szerelmem!
Légy te boldog énhelyettem,
Boldogabb mint én valék.
Szép szemednek szép sugárán
Jó szivednek gyenge halmán
Bánatok ne üljenek.
Mint kis parton szép virágszál
Csínosan terűlt gyöpön áll,
Hol fejét a harmat árja
Kis tövét futó hab járja;
Szellő játszik fürteivel,
Szép verőfény kebelével,
Akkép folyjon életed.
A vidámság, boldog érzés
Közt ne lepjen gyászos végzés,
Bút ne szűljön örömed.
Én ki látom a jövendőt,
Érzem a búban veszendőt,
Elfogadom sorsomat,
S majd ha élni már meguntam,
Halni mégis nem kivántam
S élni, halni nem tudok,
És nem érdemlett bajomban,
Gyógyíthatlan bánatomban
Elvadulva bujdosom,
Az lesz édes gondolatom,
Ha szivemből kívánhatom,
Hogy kit oly heven szerettem,
Százszor boldog légy helyettem.
Boldogabb, mint én valék.

Börzsöny, 1823

Gyóni Géza: Magamhoz

Hányszor, de hányszor elkerülted
Az egyszerű, szerény virágot,
Ha az útszélen – észrevétlen –
Szeretni, – nem pompázni vágyott.

S kergetted vak, rajongó vággyal
A büszke, érhetetlen rózsát –
Míg balga vágyad, szines álmod
Hideg közönnyel szerte szórták…

Csak akkor szólt szivedben ujra
Valami kinzó lelki vád:
Mikor a megvetett virág –
Más keblén boldogan virulva
Szánó mosollyal néze rád…

József Attila: Pöttyös

Imhol őzike-lépésekben
kis rüggyel szájában a lány.
Bűvös fogam koppanva ejti
megszolgált, kesere pipám.

Ifjui kínokban szenvednek
mind-mind a vénülő füvek.
Emlékeznek: mikor is láttak
szellőcske járású szüzet.

Hopsza! fű leszek én ma este,
görnyesztnek bíbor harmatok,
ropogós, tűrő fű, amelyben
új kedved is topoghatod!

De pöttyös ruhádban, lobogván,
ahogy látsz, itt hágysz engemet,
s meg kell öntöznöm hűs csöbörrel
a kigyulladó füveket.

1928. tavasza

Pósa Lajos: Oda, oda mind, ami jó…

Oda, oda mind, ami jó,
E sártekén boldogitó!
Kerül, kerül… én kergetem,
Soha utól nem érhetem!

Állj meg, öröm, tündérleány!
Csak egyszer is borulj reám!
Szivem dobog, tüzben lobog:
Egy csókodért majd meghalok!

Hátra se néz, csak megy, repül,
Szenvedni hagy szivtelenül.
Lerogyok a kemény kövön,
Tüskebokor reám köszön.

S fejem fölé, mint a halál,
Hollók sötét csapatja száll.
Világ pora temet… temet…
Takarja bús életemet.

Hiába törsz, sors, ellenem!
Lerázza a port szellemem.
Tekintetet az égre vet:
Isten szeme reá nevet.

Repül, repül… s magasba’ jár,
Mint egy fehérszárnyú madár.
Beragyogják a csillagok,
Örök fényben égő napok.

Pósa Lajos: Egy csillag se ragyog fönn az égen…

Egy csillag se ragyog fönn az égen,
Ha nem szeretsz: mért nem mondtad régen?
Nem borulna most előttem
Egész világ gyászba,
Olyan nagyon, olyan mélyen
A szivem se fájna!

Jaj annak, jaj, a ki szivből szeret!
Én teremtőm, vedd ki a szivemet!
Vedd ki, vedd ki, én istenem,
Tégy egy követ oda!
Hogy ne fájjon, ne sajogjon,
Ne szeressen soha!