A hangok ömlenek a zongorából,
Mint illatos teából száll a gőz.
Lassan simítja arcomat a mámor
És bennem most száz élet kergetőz.
Mártának hangja jut eszembe mostan,
Oly bársonyos volt s ez nem az övé.
Szegény, talizmánt tőle nem is hoztam.
Szemem mered a zongora fölé.
A csókos ajka itt remeg előttem,
Ó jaj, hogy tőle messze elvetődtem,
Ó jaj, emléke mért olyan erős?
Hová kell mennem? Nem enyhít a Távol.
És hangok ömlenek a zongorából,
Mint illatos teából száll a gőz.
1922. április 11.
A hegedű száraz fája,
Beh szomorú a nótája!
Úgy megsí-rí, úgy kesereg,
Talán a könnye is pereg.
A hegedű bús nótája,
Magyar ember múlat nála:
Úgy megdanol, táncol, vigad,
Hogy a szive majd megszakad.
1856. november
Többen hallánk együtt zenét,
Lelkünk andalgásba merült;
Szívünk pedig külön nemű
Érzetre mellünkben hevült.
Volt kit zenénk csak tánczra hítt,
Alatta más mondott imát;
Halottrul egy emlékezett,
Vezetni más akart csatát.
Közöttök én csak egy magam,
Mind nem tudám ezt érzeni:
Én messze vágytam egyedül,
Egy lyán előtt térdelleni!
Uraim, hölgyeim, lépjenek be, tessék!
Ime kezdődik a nagy ünnepélyesség.
Vigasság, hangverseny, brum, drum, brum dobolok,
Ejnye de pompás dob, hogy harsog, hogy morog.
Iluska a széken sípol a fésűvel,
Nem csoda, hogy fésű, fésű dolgot művel.
Mintha az embernek a haját czibálná,
Többet ér ez minden zenélő szerszámnál.
S hogy hiány ne legyen még az énekbe’ sem,
A kis Bodri kutya vonít keservesen.
Karmesteri bot is az ő mozgó farka,
Teljes hát a verseny, a műsora tarka.
Jazz-zene.
Szívdobogás.
Szétriadó fiatal nyáj fut az ég tetején.
Pásztor sápadozik.
Automobil az úton.
bóbita száll a mezőn,
s megfeketült felhők kotorásznak az égen.
Sírjon, ríjjon a hegedü,
Bánatomat sírja,
Míg a hajnal az ablakot
Be nem pirositja.
Huzd rá czigány! ne is állj meg!
Sötét még az éjjel…
Muzsikánál majd az idő
Tán hamarébb mén el.
Hosszú nekem az éjszaka,
Ugy szenvedem végig…
Tán a hajnal az én rózsám
Szép orczáján késik.
Volt egyszer egy király, annak volt egy lánya,
Széles e világnak szépsége, jósága.
Szép is volt, jó is volt, mindenki szerette,
Tűzhalálba mentek volna tán érette!
Király-apja mégis örökös bút hordott:
Egyetlenegy lánya sohase mosolygott.
Mindig sírt, mindig rítt, egyre hullt a könnye,
Mint a szomorúfűz hulló harmatgyöngye.
Ha kiment sétálni a virágos kertbe:
Messze szállt a lepke, zümmögő méhecske,
Elfonnyadt, elhervadt a nyíló virág is,
Elhallgatott sorba a dalos madár is.
Udvara hű népét elfogta a bánat,
Úgy sajnálta azt a bús liliomszálat!
Feketébe volt az egész város vonva,
Örök gyászt lengetett égbenyúló tornya.
A király szolgái világszerte jártak,
Nagy baját hirdetni szegény királylánynak.
Hirdették mindenütt csengő csengetyűvel,
Zengő citerával, síró hegedűvel,
Hirdették mindenütt peregő dobszóval,
Könnyet csalogató, bús tárogatóval,
Hogy aki meg tudja szívből kacagtatni:
Király a koronát annak fogja adni.
Gyűltek, gyülekeztek királyfiak, grófok,
Víg cigánylegények, nagykalapú tótok.
Féllábon ugráltak, tótágast is álltak,
Még cigánykereket, azt is sokat hánytak.
Öltöztek kecskének, öltöztek majomnak,
Brekegtek, mekegtek és kukorékoltak.
Elkövettek biz ott ezer balga dolgot:
A királykisasszony, hej, csak nem mosolygott!
Betoppan egy legény, Isten tudja: honnat!
Reszkető kezében hegedűt szorongat.
Rá is kezdi mindjárt… Húz is olyan nótát:
Visszacsalja véle a kert pillangóját.
Kinyitja a szemét a hervadt virág is,
Sorba megszólal az elnémúlt madár is.
Kacagó jó kedvvel táncba ugrik rája
A királynak minden vendége, szolgája.
A főzőkanállal beszalad a kukta,
Palota oldalát majdhogy ki nem rugta.
Járja a hopmester meg a miniszter is,
Rakja a király is, rakja a bakter is,
Egyszer csak mi történt? Kacag a királylány,
Táncba ugrik ő is a nóta varázsán.
Lehull a városnak nagy fekete gyásza,
Piros zászló suhan valamennyi házra.
A királykisasszony tán még most is rakja,
Kacagó jó kedvét világba kacagja.
Ha hallom a pásztordudát,
Midőn reggel felébredek,
Lelkem egy érzés hatja át,
S én új életre serkenek.
Multat, jövőt, kort feledek,
Ismét hallom bölcsődalom!
Szivem csendes, mint gyermeké,
Eltűn abbul a fájdalom.
És hallva e kedves zenét,
Én ujra gyermekké leszek:
S mégis agg kor nyugalma az,
Mit keblemben én érezek.
A faluban utcahosszat
Muzsikáltatom magamat;
Tele palack a kezembe’,
Táncolok, mint veszett fene.
Huzd rá, cigány, siralmasan,
Hogy magamat kisírhassam,
De majd ott az ablak alatt
Húzzatok valami vigat.
Ott lakik az én csillagom,
Az én bujdosó csillagom,
Aki tőlem elbujdosott,
S világát mással éli most.
Hej cigányok, itt az ablak:
Most a leges-legvigabbat!
Ne lássa az a csalfa lyány,
Hogy búsulok csalfaságán.
Dunavecse, 1844. április-május
Tili-tuli megfújom
kicsiny furulyám:
Urak, hölgyek, befelé –
tessék, szaporán!
Egy-kettőre megütöm
ezt a nagy dobot:
Mindjárt meglátják, milyen
szépet mutatok!
Hopsza, kutyám! rajta hát,
járd a tánczodat:
Fürgén, vigan, szaporán
szedd a lábodat!
Van még egy másik kutyám:
ez csak a legény!
Pipa lóg a szájában,
sipka a fején.
