Télen több időt töltünk otthonunkban, fogékonyabbak vagyunk a befelé fordulásra és többet foglalkozunk lelki dolgainkkal. Ehhez kiváló eszköz a vers. Ezért a magyar költészet szerelmeseinek kínálunk néhány igazán szép téli verset. A válogatás természetesen szubjektív alapon történt.
1, Dsida Jenő: Hideg téli est
Életünk hulló karácsonyfáján
halkan repesnek a lángok.
Fölöttünk és bennünk hömpölyög
a hidegáramú csönd.
Mosson ki, vigyen magával
fodros hátán mindent, ami volt:
esdő várakozások meddőségét,
kulcsoltkezű, hasztalan imákat.
Hópárnás nagy fenyők alatt
üljünk le a törpék közé,
burkolózzunk a hallgatásba
s húnyjuk le félig a szemünket.
S míg csillagok kezdenek pislákolni,
töprengjünk az eljövő felől:
hogyan kellene megszólalni?
S mindent elülről kezdeni?
A Téli versek oldalunkon még sokkal több téli hangulatú verset olvashatsz.
2, Tóth Árpád: Ott kint a télnek bús haragja…
Ott kint a télnek bús haragja
Fagyosan zordul, dúlva-dúl,
A lombjavesztett fákon által
A vihar zúg, süvölt vadul.
Elhervadt a mezők virága,
A puszta fának lombja sincs,
– De szívemben mosolygó hála
Nyíló virága drága kincs. –
Szívem virágit nyújtom át itt,
S kívánom szívből igazán:
Az Isten éltesse sokáig
Az én jó, kedves jó Apám!
1901.
3, Kosztolányi Dezső: Téli alkony
Aranylanak a halvány ablakok…
Küzd a sugár a hamvazó sötéttel,
fönn a tetőn sok vén kémény pöfékel,
a hósík messze selymesen ragyog.
Beszélget a kályhánál a család,
a téli alkony nesztelen leszállott.
Mint áldozásra készülő leányok,
csipkés ruhába állanak a fák.
A hazatérő félve, csöndesen lép,
retteg zavarni az út szűzi csendjét,
az ébredő nesz álmos, elhaló.
S az ónszin égből, a halk éjszakában
táncolva, zengve és zenélve lágyan,
fehér rózsákként hull alá a hó.
4, Reviczky Gyula: Télen
Hópelyhek szállnak, szálldogálnak,
Megint egy évet sírba zárnak.
Lágy szemfedője hólepel,
Bent lobogó láng fénye mellett
Talán a szép nyárról csevegnek,
Kiket fagy, hó nem érdekel.
Ha zúg a szél, havat söpörve,
Megtérnek csöndes házi körbe,
Feledni szélvészt, zúzmarát.
Ha künn a vihar egyre jobban
Tombol, megfér egy kis sarokban
Az ellenség s a jóbarát.
Óh, mindig igy van e világba’!
Kiket baj ér vagy sors csapása,
Együtt busúlnak rendesen.
Boldog, kinek van púha fészke,
Ki, ha bu gond szállott fejére,
Egy kis sarokba’ megpihen.
5, Vöröss Lajos: A Tél
Borzad most a’ kemény Télnek hideg volta.
Láttatik mindennek egészen megholta,
Mormol, és zugg a’ szél keménységeivel,
Fagylaltató mód jár jó fergetegivel;
A’ kies génylő nap, elveszté erejét,
Havas fellegekbe öltözteté fejét,
Nem zengedez a’ sik mezző a’ nyáj szóval,
Hanem sípol a’ szél mérge hideg hóval.
Nem ád hármos hangot madár hangitsálás
A’ zőld ligetekben nints kedves sétálás.
Az egész Természet meghaltnak láttatik
Minden, mely vidám volt, busan találtatik.
Erről emlékezhetz ember életedre,
Melyet meg gondolván, jól vehet’ eszedre,
Hogy miket az idők foljásiban látol,
Oljakat éltedben, mind fel találhatol.
Érzékeny versek c. kötet, Pest, 1817.
6, Salamon Ernő: Tél
Halott tél ringat januárt, a tél megint csak megtalált,
üres gyomrunk ma sem zabált.
Kezünk fejszét nem foghatott, se tollal nem dolgozhatott,
se meleg kesztyűt nem kapott.
Lábunkon rongyos a cipő, fagyot ujjak ideje jő,
esős időre fagy idő.
Mindegy: ősz lenget lombokat, vagy nyár méla kolompokat,
nekünk nem hord csak gondokat.
Csönd üli meg a kerteket, valaki… messze… nevetett.
Itten? Csak őrült lehetett.
1933.
7, Sárosi Gyula: Télen
Szebb virágit átaladta
Az utósó éjszakán
Nyár az ősznek, ősz a télnek,
És ezen rideg kevélynek
Megfagyának ablakán.
Kün fehér az útca tére,
Ben kemence ünnepel:
Kün diderg az ifjú vére,
Ben a szánazók neszére
Fel-fel ébred e kebel:
Mert amott az én királyném,
Messze leng az új fagyon; —
Óh leány, kit úgy imádtam,
Nyár volt egykor én irántam,
S most szivedben tél vagyon!
8, Tisza Domokos: A tél királya
Északi szél paripája
A pusztákon nyargal végig;
Végéjszaktól indulván el
Meg sem is áll végső délig.
Hólapályon visz az útja,
Egyenes, de néha görbe,
És mindegyik fordulásnál
Fagyos havat szór a körme.
Földig ér le hosszu farka,
Dombbá söpri lent a havat,
Fent repülő sörényébe
Kánya, varju belé akad.
Fut, és rajta ül nyergetlen
Hátán a tél zord királya,
Csapzott jégcsap a szakálla,
Éjszaki fény koronája.
Hangos sípot tart markában,
S mikor hegybe, házba útja
Megakad, – kél bősz haragra,
S mérgit a nagy sípba fújja.
Mire ádáz paripája
Általszöki akadályát,
És gyors lábbal fölkeresi
A puszták vad szabadságát.
Nagy-Karácson éjfélében
Imádsággal fenn virrasztok,
Inam reszket akaratlan,
Minden fogam összevacog.
Tán hideg lel? kérdik tőlem,
Mert nem látják, mert nem hallják
Ablak mellett elsuhanni
Gyors lován a tél királyát.
9, Gulyás Pál: Induló hó
Bezárta lelkem templomát
a fákat altató homály
és most nem zeng belőle dallam.
Az ablak csillogó szemén
derengő naplementi fény
némán tükrözteti nyugalmam.
Odakint most olvad a hó,
a szép fehér hótakaró
odakint most csöndesen olvad.
Az ég hatalma nem ragyog
s az induló hódarabok
mint lassu csigák bandukolnak.
10, Szamolányi Gyula: Téli rege
Hamvadó tűz mellett ülök a szobában,
Álmodásra hívó csöndes félhomály van.
Fejemet lehajtva, álmodozni vágyom…
Volt egyszer egy asszony ezen a világon.
Azt a fényt, amely ott sugárzott szemében,
Azt a melegséget még mostan is érzem.
Óh, pedig azóta fázom, egyre fázom…
Volt egyszer egy asszony ezen a világon.
Mosolya: imádság, nevetése: balzsam,
Ahogy kezem fogta, száz gyönyör volt abban,
S füldöntuli üdvök kéje a kis szájon…
Volt egyszer egy asszony ezen a világon.
Maga volt a szépség, maga volt a jóság,
Teste liliomból, a lelkében rózsák.
Angyali valóság… mesebeli álom…
Volt egyszer egy asszony ezen a világon.
Óh, hogy a mesének vége szokott lenni!
Óh, hogy az álomból föl is kell ébredni!
Angyalt szárnya készti: égbe visszaszálljon…
Volt egyszer egy asszony ezen a világon.
Virág se volt, mikor koporsóba tették,
De virág közt sem lett volna ékesebb még;
Hiszen mind rászórtam szép reményem, álmom…
Volt egyszer egy asszony ezen a világon.
Hull sűrű pehelyben künn a hó, csak húll, húlll…
Sose megyünk már ki a télbül, a búbul!
Sose lesz fény többé, se több dal az ágon…
Volt egyszer egy asszony ezen e világon.
11, Samarjay Károly: Téli csillagesés
Lassan csörögve hulltak el
A sárga levelek,
A fák nagyot ásítva fel
Az égre néztenek.
Az égnek lenge csillaga
Szerette a tavaszt,
De látta az elpusztulást,
S busongva nézte azt.
Szerette a nyár lombjait,
A zöldes berkeket;
Mind elhalának mostan ők,
S a csillag könyezett.
Könye magasról hulla le,
Elhagyván az eget,
S mert fájdalom szülöttje volt,
Hulltában megjegedt.
És hóalakban szálla le
A fák tetőire,
Ágakra fagyva, mint jegec,
Csapokban csünge le.
Hó ült a hosszú ágakon,
Köd volt a völgyeken,
Varjak röpültek a mezőn
Károgva, éhesen.
A csillag téli éjeken
Zöld falevél helyett
Tündöklő jégcsapokra lát,
S búvában megrepedt.
Eltűnt az égnek táv ürén
A menny és föld között,
Magasban fénylő társai
Látták kihúnyni őt.