S ha kiszakad ajkam, akkor is,
e vad, vad március évadán,
izgatva bellül az izgatott
fákkal, a harci márciusi
inni való
sós, vérizü széltől részegen,
a felleg alatt,
sodrában a szörnyü malomnak:
ha szétszakad ajkam, akkor is,
ha vérbe lábbad a dallal és
magam sem hallva a nagy Malom
zugásán át, dalomnak izét
a kinnak izén
tudnám csak érzeni, akkor is
– mennyi a vér! –
szakadjon a véres ének!
Van most dicsérni hősöket, Istenem!
van óriások vak diadalmait
zengeni, gépeket, ádáz
munkára hülni borogatott
ágyuk izzó torkait:
de nem győzelmi ének az énekem,
érctalpait a tipró diadalnak
nem tisztelem én,
sem az önkény pokoli malmát:
mert rejtek élet száz szele, március
friss vérizgalma nem türi géphalált
zengeni, malmokat; inkább
szerelmet, embert, életeket,
meg nem alvadt fürge vért:
s ha ajkam ronggyá szétszakad, akkor is
ez inni való sós vérizü szélben,
a felleg alatt,
sodrában a szörnyü Malomnak,
mely trónokat őröl, nemzeteket,
százados korlátokat
roppantva tör szét, érczabolát,
multak acél hiteit,
s lélekkel a testet, dupla halál
vércafatává
morzsolva a szüz Hold arcába köpi
s egy nemzedéket egy kerék-
forgása lejárat:
én mégsem a gépet énekelem
márciusba, most mikor
a levegőn, a szél erején
érzeni nedves izét
vérünk nedvének, drága magyar
vér italának:
nekem mikor ittam e sós levegőt,
kisebzett szájam és a szók
most fájnak e szájnak:
de ha szétszakad ajkam, akkor is,
magyar dal március évadán,
szélnek tör a véres ének!
Én nem a győztest énekelem,
nem a nép-gépet, a vak hőst,
kinek minden lépése halál,
tekintetétől ájul a szó,
kéznyomása szolgaság,
hanem azt, aki lesz, akárki,
ki először mondja ki azt a szót,
ki először el meri mondani,
kiáltani, bátor, bátor,
azt a varázsszót, százezerek
várta lélekzetadó szent
embermegváltó, visszaadó,
nemzetmegmentő, kapunyitó,
szabadító drága szót,
hogy elég! hogy elég! elég volt!
hogy béke! béke!
béke! béke már!
Legyen vége már!
Aki alszik, aludjon,
aki él az éljen,
a szegény hős pihenjen,
szegény nép reméljen.
Szóljanak a harangok,
szóljon allelujja!
mire jön uj március,
viruljunk ki ujra!
egyik rész a munkára,
másik temetésre
adjon Isten bort, buzát,
bort a feledésre!
Ó béke! béke!
legyen béke már!
Legyen vége már!
Aki halott, megbocsát,
ragyog az ég sátra,
Testvérek, ha tul leszünk,
sohse nézünk hátra!
Ki a bünös, ne kérdjük,
ültessünk virágot,
szeressük és megértsük
az egész világot:
egyik rész a munkára,
másik temetésre:
adjon Isten bort, buzát,
bort a feledésre!
Húsvéti versek
Húsvét témájú magyar versek, magyar költőktől. Minden költészet iránt rajongónak ajánljuk.
József Attila – Húsvéti vers
Húsvét van,
én szent ünnepen csüngöm fejem,
rézkarikával, kékesszel színes tojást festenék, ha volna.
De nem bánom.
Én csak úgy állok a húsvét előtt,
mint a többi ünnep előtt,
melyek nem szólnak énhozzám,
és nem jönnek.
Ady Endre – Húsvét előtt
Húsvéti készülődés van.
Kél a világ, zöldell az ág.
Minden áldott teremtésben
Húsvéti zsongás, húsvéti báj.
Olyan én is lennék,
mint a Mások,
húsvét hajnalán
Kélő, zöldellő, ébredő
Áldott, szentelő mámorban.
Többi Húsvéti versünket is ajánljuk.
Szabó Lőrinc – Húsvét
Távol a város zajától,
messze a poros úttól,
itt vagyok a réten,
húsvéti napsugárban.
Fú a szél,
s meglebbenti a zöldellő füvet,
szárnyra kapnak gondolataim,
és könnyűn szállnak,
mint az égen az álmok.
Hallom a virágok dalát,
édes illatukat érzem,
szívem újra megtelik örömmel és szeretettel.
Itt, a természet ölében,
élek újra,
teljes erővel,
és köszönöm a teremtőnek e csodálatos húsvéti ajándékot.
Még több Húsvéti verset is olvashatsz nálunk.
Kosztolányi Dezső: Húsvét
Már kék selyembe pompázik az égbolt,
tócsákba fürdenek alant a fák,
a földön itt-ott van csak még fehér folt,
a légen édes szellő szárnyal át.
Pöttön fiúcskák nagyhasú üvegbe
viszik a zavaros szagos vizet,
a lány piros tojást tesz el merengve,
a boltokat emberraj tölti meg.
S míg zúg a kedv s a víg kacaj kitör,
megrészegül az illaton a föld,
s tavasz-ruhát kéjes mámorban ölt –
kelet felől egy sírnak mélyiből,
elrúgva a követ, fényes sebekkel
száll, száll magasba, föl az isten-ember.
a Fasti címmel megjelent 3 szonett közül a második
Benedek Elek: Katóka nyuszikája
– Tapsifüles nyuszimama, kérem,
Tőlem kapott zöldséget a télen,
Ugye bizony, mostan viszonozza?
Kis kosaram szép tojással,
Tulipiros figurással,
Telistele hozza?
– Eltalálta, kis Katókám, szentem,
Jó szívéért jutalmat nyer menten,
Hímes tojás ölébe guruljon,
Locsolóvíz, harmateső,
Illatosan permetező,
Szép fejére hulljon.
Benedek Elek: Húsvéti ének
Gyermekkoromnak szép emléke,
Köszöntelek, húsvét vasárnap!
Száll a szívemre égi béke
Ünnepén a Feltámadásnak.
Szárnyakat öltve száll a lelkem,
Ujjongva száll, gyors szárnyalással…
Ím, ott vagyok az ősi telken,
S zsebem tele piros tojással!
Gyermek vagyok, ki házról házra
Kántálni jár piros tojásért,
S gyűl a tojás, gyűl egyre-másra,
Ékesen csengő szavalásért.
Látom magam az új ruhában…
Hej, nem afféle bécsi rongy a’!
Meg van ez szőve igazában:
Édes jó anyám szőtte, fonta!
S a pörge kalap, a bokrétás!
S a rámás csizma, a ropogós!
Ilyen kalapod van-e, hékás?
S hát csizmád ilyen kopogós?
Hej, ha még egyszer, bár csak egyszer
Láthatnám édes jó anyámat,
Amint fejemre új kalapot tesz fel
S megsimogatja új ruhámat!
Hej, ha még egyszer, bár csak egyszer
Kántálhatnék piros tojásért!
Hálát adnék ezért ezerszer,
S feledném mind, ami csapás ért.
Hej, ha még egyszer… Vége, vége…
A napjaim lassan lejárnak…
Gyermekkoromnak szép emléke,
Isten veled, húsvét vasárnap!
Ady Endre: Az elmaradt szomorúság
Szép Húsvét jött most, cifra és derült,
Uram-Istenem, ez se sikerült:
Egy kalendáriumi szomoruság.
Húsvétot vártam, mely jön fagyoson
S melyből száz emlék lelkembe oson
És megfagyasztja egész életemet.
És szép Húsvét jött, cifra és derült,
Uram-Istenem, ez se sikerült:
Egy nagy, megvigasztaló szomoruság.
Reményik Sándor: Nagypénteki szertartás
Ágyam fölött, a feszület fölött
Karácsonytól egész Nagypéntekig
Híven virrasztott egy fenyőfa-ág.
(Ó, szelíd dísz, – ó, vad nyomorúság!)
Hű zöldje végül mégis elkopott
Lett ő is szikkadt, aszott kis halott.
Éreztem: nálam tovább nem marad
Nem bírja lelki szárazságomat,
S egy durvább illetésre szertehull.
De nem ily halált szántam én neki.
A kemencében énekelt a tűz,
Zsoltároztak a lángok lelkei.
A száraz ágat helyéről levettem,
Vigyázva, ahogy halottat viszünk, –
S a tüzes kemencébe bevetettem.
Nagyot lobbant, – és színes lett a láng.
Erdők nagyságos tömjén-illata
Elborította rögtön a szobát.
A száraz ágból kiröppent a lélek,
Jöttek adventek, – karácsonyok, – évek,
És hittem én is: hátha mégis élek…
Nagypéntek volt, a fűz már ideadta
Barkáját kedves kéz által nekem,
Hogy a szent főnek új dísze legyen.
Az ólomszínű éji ég alatt
Langyos, ébresztő áramlat haladt,
És gyermekkorom ölén, a hegyen
Rügyet bontott a borostyánbokor.
Kolozsvár, 1929. március 30.
Sántha Károly: Husvétkor
Örvendetes hír jött ma angyal-szárnyon,
Minden ajakról szent zsolozsma szálljon:
Édes zengéssel töltse be a tájat —
Az Úr feltámadt!
A mező újul, fesledez virága,
Kies tavasznak tapsol a fa ága:
Te is én lelkem újulj győzelemben,
Hálás örömben!
Füve kizöldült mohosult síroknak,
Ma kél reményünk, akik ott zokognak;
A szeretetnek ma lőn diadalma,
Síron hatalma!
Tiprott igazság fölkél s könnye csordul,
Eltemetett gyöngy kiragyog a porbul,
Boldog jövőnek biztató sugára
Süt Golgotára.
Fel, Isten népe az igaz- s a jóért!
Fel, áldozatra az el nem múlóért!
Az igaz élet: az eszmének élte —
Élj és halj érte!
Örvendetes hír jött ma angyal-szárnyon,
Minden ajakról szent zsolozsma szálljon;
Édes zengéssel töltse be a tájat —
Az Úr feltámadt!