Már egy hete csak a mamára
gondolok mindíg, meg-megállva.
Nyikorgó kosárral ölében,
ment a padlásra, ment serényen.
Én még őszinte ember voltam,
ordítottam, toporzékoltam.
Hagyja a dagadt ruhát másra.
Engem vigyen föl a padlásra.
Csak ment és teregetett némán,
nem szidott, nem is nézett énrám
s a ruhák fényesen, suhogva,
keringtek, szálltak a magosba.
Nem nyafognék, de most már késő,
most látom, milyen óriás ő –
szürke haja lebben az égen,
kékítőt old az ég vizében.
1934. október
Beszélj, anyám! Szavad a szív zenéje,
Szivedből szeretet s élet szakad;
Nappalodik a szenvedélyek éje,
Meleg sugárként ömlik szét szavad.
Buzdíts a jóra, ójj a küzdelemben,
Szeretni, hinni ó, taníts meg engem!
Szivedbe Isten lelke költözött…
Áldott vagy te az asszonyok között!
Ragyogjon arcod és ne sírj miattam!
Bár most levert és bús vagyok,
Lesz még idő – ne félj! – midőn dicsőség
Övedzi majd e büszke homlokot!
Te csak szeress, ne legyen semmi gondod,
Vigasz legyen szavad, bár feddve mondod
És drága könnyeiddel öntözöd!…
Áldott vagy te az asszonyok között!
Tenszíved az, mi téged fölmagasztal,
Virágok nyílnak lábaid nyomán,
Termő rügyet bocsát a sziklapadmaly,
Amerre jársz mint égi látomány:
S hol szebb világok tiszta üdve támad,
Te oda szállsz. Kivívtad koronádat,
Körötted minden fénybe öltözött…
Áldott vagy te az asszonyok között!
Üdvöz légy, jó anyám! Malaszttal teljes
Szivedhez járul boldogan fiad.
Szivem remeg, mert üdvössége teljes,
Szivem zokog, de az öröm miatt.
Ó, mert áldás nő az áldás helyén:
Áldott vagyok, méhed gyümölcse, én!
Várnak reánk nem ismert gyönyörök…
Áldott vagy te az asszonyok között!
A Tisza partján él egy özvegyasszony;
Szeméből könnyet egyet se fakasszon
A nyomorúság, a gond és a bánat:
Ó áldd meg Isten, édes jó anyámat!
A Tisza partján él egy özvegyasszony…
Tudom, hogy bút hoz néki minden alkony,
Mert ő a jóság, szenvedés, a bánat:
Holtig siratja édes jó apámat!
Üt az óra egyet… kettőt…
Kandallómban hamvad a tűz…
Künn a vihar szilaj szele
őrületes játékot űz;
Hófuvalmat hajt az útra,
Majd rohanva, kacagva hoz
Egy-egy hideg jégdarabot,
S odaveri ablakomhoz.
Mily félelmes, minő rémes
Lehet most ott künn a pusztán,
Midőn minden élő hang, mit
Egy-egy farkas ordítoz tán,
Mikor a hó egyformára
Borít utat, halmot, völgyet,
És a vihar vaskezével
Megráz házat, erdőt, tölgyet.
Kicsinyke ház tetejébe
Néha gyorsan bekap a szél;
Majd odafú ablakához,
S rémületes dolgot beszél.
Kicsinyke ház tűzhelyénél
Hogyha ülsz most, édesanyám,
És ha gyorsan perg a rokka,
Gondolsz-e rám? gondolsz-e rám?
Bólogat a kék nefelejcs
Pici kis virága,
Minden szálát szeretettel
Kötöm bokrétába.
Minden száltól, amit én itt
Bokrétába fűzök,
Édes anyám két kezére
Ezer csókot küldök.
Ha volna a világon egy érdemjegy
A szeretet és kitartás babérja,
Egy volna csak, ki megérdemelné:
Egyedül az édesanya.
Legyen szívetekben hála
És ajkatokon ima,
Ha halljátok a legszebb szót:
Édesanya.
1933.
Egymást átkarolva szépen,
Mennek a virágos réten.
Övék most az egész világ:
Nekik virít minden virág!
Jaj, Istenem, ha tehetnék,
A mi virág, mind leszednék;
Összekötnék bokrétába,
Édes mama kalapjába.
Ilus szedi, Teri fonja,
Mindkettőnek nagy a gondja:
Nem lehet, hogy mind leszedjék,
Válasszák hát a legszebbjét.
S mennek, mennek, mendegélnek,
Itt is, ott is szedegélnek.
“Jaj, ez is szép, jaj, az még szebb!
Jaj, Iluskám, még szedj, még szedj!”
Van már virág, több a soknál,
Az egyik szebb a másiknál.
“Elég volt már, elég volt már!
Gyerünk Ilus, a mama vár.”
S egymást átkarolva szépen,
Haza sétálnak a réten.
Most csak övék ez a világ:
Van már a mamának virág!
