Komjáthy Jenő: Anyámhoz

Beszélj, anyám! Szavad a szív zenéje,
Szivedből szeretet s élet szakad;
Nappalodik a szenvedélyek éje,
Meleg sugárként ömlik szét szavad.
Buzdíts a jóra, ójj a küzdelemben,
Szeretni, hinni ó, taníts meg engem!
Szivedbe Isten lelke költözött…
Áldott vagy te az asszonyok között!

Ragyogjon arcod és ne sírj miattam!
Bár most levert és bús vagyok,
Lesz még idő – ne félj! – midőn dicsőség
Övedzi majd e büszke homlokot!
Te csak szeress, ne legyen semmi gondod,
Vigasz legyen szavad, bár feddve mondod
És drága könnyeiddel öntözöd!…
Áldott vagy te az asszonyok között!

Tenszíved az, mi téged fölmagasztal,
Virágok nyílnak lábaid nyomán,
Termő rügyet bocsát a sziklapadmaly,
Amerre jársz mint égi látomány:
S hol szebb világok tiszta üdve támad,
Te oda szállsz. Kivívtad koronádat,
Körötted minden fénybe öltözött…
Áldott vagy te az asszonyok között!

Üdvöz légy, jó anyám! Malaszttal teljes
Szivedhez járul boldogan fiad.
Szivem remeg, mert üdvössége teljes,
Szivem zokog, de az öröm miatt.
Ó, mert áldás nő az áldás helyén:
Áldott vagyok, méhed gyümölcse, én!
Várnak reánk nem ismert gyönyörök…
Áldott vagy te az asszonyok között!

Komjáthy Jenő: Pogány vagyok

Pogány vagyok. Nincs bennem semmi
Alázatos, tömjénszagú;
Zsolozsma, zsoltár, istenesdi
Nem ejti lelkemet rabul.

Nem verem én bűnbánva mellem,
Nem mondok szánom-bánomot,
Olcsó dicséretét se zengem
Annak, ki – majmot alkotott.

Nem ejt meg engem semmi földi,
Se földöntúli hatalom:
Az eget ostrommal bevenni,
Nem lekoldulni akarom.

Nem járok templomaitokba,
Miket a hízelgés emelt,
Bálványotok előtt a porba
Lelkem sohase térdepelt.

A földön úr szolgái vagytok,
S urat imádtok mennyben is;
A szív, a szolgaságba hajtott,
Csupán a zsarnokokba hisz.

Szeretek én, s ti hízelegtek,
Csúsztok ti, míg repülök én!
Imátok lenn a porba reszket,
Fönnszárnyaló enyém.

Arcotokon a kegy malasztja;
Fő vágyatok a nyugalom:
Én nem születtem hódolatra;
Szívem örök forradalom.

Pogány vagyok. Dac ül szememben,
Gúny és harag rezg ajkimon;
Pusztító tűz feszíti mellem,
A harcok élvét áhitom.

A gyűlöletnek óceánja
Csap olykor át a szívemen;
A viharoknak orgonája
Játszik most benne rémesen.

Mert gyűlölöm sivár világtok,
Amelynek neve: unalom;
Ásító kéje nekem átok,
Rothadt nyugalmát eldobom.

És gyűlölöm a lomha szörnyet,
Gyűlölöm arcod, rút Közöny!
Rég fekszi tetemed a földet,
Gőzébe hal milljó öröm.

S gyűlöllek téged, korcs Alázat,
Törpék álarca, pórerény!
Hiszen te adtál kúszni lábat
A Gyávaságnak, látom én.

És gyűlölöm a Szolgaságot,
A bűnök bűnét mindfölött:
Haragtól reszketek, ha látok
Egy elnyomót vagy görnyedőt. –

Pogány vagyok. Merész szememben
A szép Igazság szomja ég.
Istennő az; ha fátyla lebben,
Gyönyörbe tör a föld, az ég.

A szeretetnek óceánja
Csap akkor át a szívemen;
A teremtésnek orgonája
Szól mostan oly fönségesen.

Megzendül a szférák zenéje;
Az égi gömbök szózata,
Zokogva, zengve hull beléje
Az örök fájdalom maga.

Megnyílik a világ köröttem,
A légi kárpit széthasad,
Lebegni szigorú körökben
Látok csodás, nagy tárgyakat.

Nem tárgyak ők, dicső személyek;
A régi istenek talán:
A lelkük test, a testük lélek,
Tapintom s mégis látomány.

Alattam a föld is kitárul,
A por rajong, a kő beszél,
Jelt ád a némaság magárul,
És fölragyog a titkos éj.

A mélység mély szivét kitárja,
Leveti lepleit az Ég…
Úgy érzem, egy világ királya,
Ugy érzem, egy isten levék.

Természet! Élő templomodban
A tárgyak lelkét szíhatom:
Szent falaid közt égre lobban
Minden leláncolt hatalom.

Határtalan nagy templomodban
Az isten testét érezem;
Szivem szivével összedobban,
Szemébe néz ihlett szemem.

Világok teste lett a testem,
Amit látok, az mind enyém;
Átcsapnak a lángok felettem:
Égek, de el nem égek én!

A lelkek lelke lett e lélek,
A szívek szíve lett e szív,
Az ember bennem istenné lett,
Olimp dicső követje hív!

Komjáthy Jenő: A boldogság mi?

A boldogság mi? Önfelejtés,
Örvény fölött mosolygva lejtés.

A boldogság mi? Nyugalom,
Virágos, enyhe sírhalom.

A boldogság mi? Szép önösség,
Hideg sugárod, büszke fönnség!

A boldogság mi? Hatalom,
Gőg a kényúri homlokon.

A boldogság mi? Röpke mámor
Az élvek légi poharából.

A boldogság mi? Szerelem,
Mely üdvözít, mert végtelen.

A boldogság mi? Összehangzat,
Fájdalmak szülte égi magzat.

A boldogság mi? Győzelem
A kínokon, az életen.

Komjáthy Jenő: Március 15-én

Üdvöz légy, Március! Köszöntlek!
Villámot szór szemem, szivem remeg.
Öröm s harag vív énbennem tusát
Dicsőjtve március nagy idusát;
Homlokomon kigyúl a büszkeség,
Szivemben düh és bosszu tüze ég.

Sírjából a megholt idő kikél;
Rajzik a múlt s újfent pezsegve él;
Az üdvözült naptestü szellemek
Élőkkel fognak immár társkezet.
Boldog az értő, jaj, ki nem érti meg,
Amit e más világból intenek!

Ó, mennyi fény s utána mennyi gyász!
Félistenküzdelem, új hősvilág;
Minő csaták, minő lelkesedés!
– Fukar talajba pazar vérvetés; –
Szent őrület, csodás álomvaló,
Gondolni is gyönyör, vérforraló.

Új Tirteusz és új Démoszthenesz:
Petőfi és Kossuth: félistenek. –
Száműzve virraszt lángszavú Kossuth,
Petőfi meghalt s halhatatlanult. –
Új Golgotán elvérző nagy fiak,
Gyászos bukás: Nagyvárad és Arad.

Majd álhalál, virrasztók kardala;
Majd a nagy éjre új nap hajnala:
Álcsillag volt, ah nem a büszke nap,
Hisz keleten nem: – nyugaton hasadt.
S a nemzet él, – él mint idült beteg,
Türelme nőtt, akarni feledett.

Élsz, nemzetem, de még nem vagy szabad!
Megalkuvás lőn, s mit tőn jelszavad?
Hizelgés, zsarnokkedv, fondor cselek
Beköték nyiladó, szilaj szemed!
Kegy s alkalom megadá félig azt,
Mi teljes szent jogunk volt, ős, igaz.

Arcomra ez hajt szégyen- s bosszupirt,
Ez az, mi tisztán lelkesedni tilt.
Szégyenlenem kell, hogy csak itt vagyunk,
Napok lehetnénk, s mint mécs, sápadunk.
Pislog csupán, holott valód a fény:
Helyetted, nemzetem, pirúlok én!

Vagy éppen naggyá lenni félsz talán?
Mily gyávaság! Szégyen reád, hazám!
Nem ismered tennen hatalmadat,
Amelyből új kor, új világ hasad?
Avagy megszűnt-e szülni új gyönyört,
Új hősöket e vérihlette föld?

Meddő vagy férfiakban, Kánaán!
És néped – ó, mily átok ez, hazám! –
Míg a hatalom előtt meglapúl,
Testvértelen saját keblébe dúl;
Törvényt lát rajta félénk bárgyuság,
S mosolygva hordoz megszokott igát.

Ó, hogyha szétoszthatnám köztetek
Szabadságszomjas, büszke lelkemet!
Ó, vajha tudnátok szeretni azt,
Egyedül azt, mi fennkölt és szabad:
Szent rémülettel hogy dobnátok el
Mindent, mi még zsarnokjelet visel!

Ó, hogyha szétönthetném köztetek
Nagy, lánggal égő, forró szívemet!
Ó, vaj ha tudnátok gyülölni úgy,
Mit bűnmagul hagyott a gyáva múlt,
Melyből csak átok, szolgaság terem,
Eldobnátok borzadva, hirtelen!

Hogy tűrheted ilyen soká, hazám,
Mi szolgabélyeget visel magán?
Dús kerteid meddig tapossa még
E gyászmagyar, ez alkusz nemzedék?
Mikor jön már a megváltó vihar
Rontó, teremtő tenger lángival?

Üdvözlégy Március! Köszöntelek.
Emléked rázza fel a nemzetet!
Ha lángszavam lángban fogamzanék,
Gyönyör vón akkor s boldog büszkeség
Dalolnom eszmeharcot, hőstusát
S a szent szabadság égi himnuszát!

Komjáthy Jenő: A homályból

Ki fény vagyok, homályban éltem,
Világ elől elrejtezém.
Nagy, ismeretlen messzeségben
Magányosan lobogtam én.

Míg más napok ragyogtak egyre
S imádta őket mind a nép;
Addig szivem nem látta egy se,
Nem érzé tiszta, nagy hevét.

Sugaramat nem verte vissza,
Magamban égő láng valék;
Világomat gyönyörrel itta
Csupán a könnyü, tiszta lég.

Csupán a boldog csillagokra
Néztem föl a nagy éjszakán,
Velük keringve és lobogva
Epedtem fensőbb lét után.

De mostan szívem szerteárad,
Gátját szakítva szétömöl,
Keresve földi, égi társat,
Kire borulni szent gyönyör.

Melege, fénye széjjelomlik
Elűzve a sűrű homályt,
És millió sugárra foszlik,
Hogy minden szívet járjon át.

Rohanj a lelkek tengerébe
Lelkem, te büszke nagy folyam!
Szakadj a boldog összeségbe,
Hová minden világ rohan!

Halj át az élet-óceánba
És mindenekbe halva élj!
A szellemek rokon világa
Szavadra rég figyel: beszélj!

Ölelni vágyom a világot
És sírni milliók szivén!
Beoltani e tiszta lángot
Vágyom milljók szivébe én.

Ó, jöjjetek velem repülni,
Velem zokogni, zengeni,
Egy érzelemviharba dűlni,
Egy indulatba rengeni!

Szivembe hordom én e lángot,
Szivembe hordom a napot:
Ó, gyújtsatok rokon világot!
Én látok; ti is lássatok!

Szenic, 1894. július 19.

Komjáthy Jenő: El akarok égni

El akarok égni,
Magasba lobbanni,
Magamat még élve
Az égbe ragadni.

Át akarok halni
Magasabb életbe,
Lángolni akarok
Az örök tüzekbe’.

El akarok égni
Gyors, emésztő kéjjel
S összeölelkezni
A szép istenséggel.

Arcán ittasodni,
Szép ölébe hullni,
Tündöklő keblére
Akarok borulni.

Mindenné omolni,
Semmiségbe dűlni,
Szét akarok esni
S megint összegyűlni.

Örökké hamvadni
És örökké égni,
Haldoklani folyvást,
S mindörökké élni!

Komjáthy Jenő: Körfolyás

Szerelmes lányka sóhajából
A rózsatőn virág fakad
És a virág lehelletéből
Szerelmes, édes gondolat.

A hangtalan vágy megfogamzik;
A durva kőben akarat;
A földet forró vágy hevíti,
Kaszás a réten vért arat.

A lég is vemhes lesz a bútól,
Mitől a homlok gyöngyözik.
A szem s az ég ha sírni szüntek,
A felhő – gond elköltözik.

Az nyög, sikolt, sír a viharban,
Ami szivünkben háborog;
Az tépi, dúlja zöld vetésink’,
Mi orkezekben a gyilok.

E csillagboly parányürében
A csepp is lélekszámba megy.
A bölcseségnek csarnokában
Áll lángbetükkel: “Minden egy.”

Komjáthy Jenő: Kérdés

Mondjátok óh, hogy van-e dúsabb
És van-e mégis nyomorultabb
E koldus-gazdag földtekén,
Miként az álmok fejedelme,
A vágyak óriása, én?

Vágyak s remények légióin
Korlátlan úr s alattvalói
Az álmok ragyogó hada,
A gondolatok milliárdja,
Az eszmék fényes csapata.

De kincseit mind széjjelosztja,
S ő már mezítelen, kifosztva,
Álmok fölött korlátlan úr;
Örök magányban, mély borúban
Jár nesztelen, látatlanul.

Nem ismeri e nép királyát,
Ki rejtve fut be büszke pályát,
Hatalmas ismeretlen ő;
Nem ismeri még önmagát sem
A láthatatlan szervező.

Ki vagy te, óh nyomoru fennség,
Börtönbe sínlő végtelenség,
Te pont, melynek határa nincs,
S minek mélyéből egy világ biralma
Ragyogva kél, ha egyet intsz?

Ki vagy te, óh királyi koldus,
Ki enyhülést hiába koldulsz
Örökvaló szerelmedért?!
Mi haszna dús, mi haszna minden,
Ha senki, senki meg nem ért?!

Hiába nézek önmagamba,
A lelki szem a lelki napba
Sokáig nézve megvakul.
Lélek se képes elviselni
A szörnyű fényt bántatlanul.

Mondjátok óh, hogy van-e dúsabb
És van-e mégis nyomorultabb
E koldus-gazdag földtekén,
Miként az álmok fejedelme,
A vágyak óriása, én?