Komjáthy Jenő versei

Komjáthy Jenő: Anyámhoz

Beszélj, anyám! Szavad a szív zenéje,
Szivedből szeretet s élet szakad;
Nappalodik a szenvedélyek éje,
Meleg sugárként ömlik szét szavad.
Buzdíts a jóra, ójj a küzdelemben,
Szeretni, hinni ó, taníts meg engem!
Szivedbe Isten lelke költözött…
Áldott vagy te az asszonyok között!

Ragyogjon arcod és ne sírj miattam!
Bár most levert és bús vagyok,
Lesz még idő – ne félj! – midőn dicsőség
Övedzi majd e büszke homlokot!
Te csak szeress, ne legyen semmi gondod,
Vigasz legyen szavad, bár feddve mondod
És drága könnyeiddel öntözöd!…
Áldott vagy te az asszonyok között!

Tenszíved az, mi téged fölmagasztal,
Virágok nyílnak lábaid nyomán,
Termő rügyet bocsát a sziklapadmaly,
Amerre jársz mint égi látomány:
S hol szebb világok tiszta üdve támad,
Te oda szállsz. Kivívtad koronádat,
Körötted minden fénybe öltözött…
Áldott vagy te az asszonyok között!

Üdvöz légy, jó anyám! Malaszttal teljes
Szivedhez járul boldogan fiad.
Szivem remeg, mert üdvössége teljes,
Szivem zokog, de az öröm miatt.
Ó, mert áldás nő az áldás helyén:
Áldott vagyok, méhed gyümölcse, én!
Várnak reánk nem ismert gyönyörök…
Áldott vagy te az asszonyok között!

Komjáthy Jenő: El akarok égni

El akarok égni,
Magasba lobbanni,
Magamat még élve
Az égbe ragadni.

Át akarok halni
Magasabb életbe,
Lángolni akarok
Az örök tüzekbe’.

El akarok égni
Gyors, emésztő kéjjel
S összeölelkezni
A szép istenséggel.

Arcán ittasodni,
Szép ölébe hullni,
Tündöklő keblére
Akarok borulni.

Mindenné omolni,
Semmiségbe dűlni,
Szét akarok esni
S megint összegyűlni.

Örökké hamvadni
És örökké égni,
Haldoklani folyvást,
S mindörökké élni!

Komjáthy Jenő: Körfolyás

Szerelmes lányka sóhajából
A rózsatőn virág fakad
És a virág lehelletéből
Szerelmes, édes gondolat.

A hangtalan vágy megfogamzik;
A durva kőben akarat;
A földet forró vágy hevíti,
Kaszás a réten vért arat.

A lég is vemhes lesz a bútól,
Mitől a homlok gyöngyözik.
A szem s az ég ha sírni szüntek,
A felhő – gond elköltözik.

Az nyög, sikolt, sír a viharban,
Ami szivünkben háborog;
Az tépi, dúlja zöld vetésink’,
Mi orkezekben a gyilok.

E csillagboly parányürében
A csepp is lélekszámba megy.
A bölcseségnek csarnokában
Áll lángbetükkel: “Minden egy.”

Komjáthy Jenő: Kérdés

Mondjátok óh, hogy van-e dúsabb
És van-e mégis nyomorultabb
E koldus-gazdag földtekén,
Miként az álmok fejedelme,
A vágyak óriása, én?

Vágyak s remények légióin
Korlátlan úr s alattvalói
Az álmok ragyogó hada,
A gondolatok milliárdja,
Az eszmék fényes csapata.

De kincseit mind széjjelosztja,
S ő már mezítelen, kifosztva,
Álmok fölött korlátlan úr;
Örök magányban, mély borúban
Jár nesztelen, látatlanul.

Nem ismeri e nép királyát,
Ki rejtve fut be büszke pályát,
Hatalmas ismeretlen ő;
Nem ismeri még önmagát sem
A láthatatlan szervező.

Ki vagy te, óh nyomoru fennség,
Börtönbe sínlő végtelenség,
Te pont, melynek határa nincs,
S minek mélyéből egy világ biralma
Ragyogva kél, ha egyet intsz?

Ki vagy te, óh királyi koldus,
Ki enyhülést hiába koldulsz
Örökvaló szerelmedért?!
Mi haszna dús, mi haszna minden,
Ha senki, senki meg nem ért?!

Hiába nézek önmagamba,
A lelki szem a lelki napba
Sokáig nézve megvakul.
Lélek se képes elviselni
A szörnyű fényt bántatlanul.

Mondjátok óh, hogy van-e dúsabb
És van-e mégis nyomorultabb
E koldus-gazdag földtekén,
Miként az álmok fejedelme,
A vágyak óriása, én?

Komjáthy Jenő: Menj és ne érints…

Menj és ne érints, kérve kérlek,
És meg ne csókold ajkamat!
Lángajkat csókolsz; félve félek,
Hogy lángja a szivedbe kap.

Az Istenért, vigyázz magadra
És arcomat ne simogasd!
A tüzet, mely égig ragadna,
A senyvedőt ne szítogasd!

Ne nézz szemembe! Látva poklát,
Gyülölnéd még a mennyet is,
Nem látnád üdvei ragyogtát,
Csupán rettegnéd mélyeit.

Prédája lennél szellemeknek,
Repülni nem tudnál velem,
Idegeid’ próbára tenned
Veszélyes volna szertelen.

Menj és ne érints, kérve kérlek,
És meg ne csókold ajkamat!
Lángajkat csókolsz: félve félek,
Hogy lángja a szivedbe csap.

Komjáthy Jenő: Óh jaj nekem!

Még tűz hevit engem, az égi, a régi,
Még most is a nyarat énekelem,
De szívem a zord telek átkait érzi,
Óh jaj nekem!

Nyárnak tüze, bája, az illat, a pompa
Még játszik enyelgve, kacagva velem,
Csak lelkem öröme süllyedt a romokba,
Óh jaj nekem!

Fáj most is a szívem az égi talányra,
De átok uralg az életemen,
A napot imádom, eléget a lángja,
Óh jaj nekem!

Elbűvöl az ég ragyogó szüzi titka
S fölvetni szemem’ rá még se merem,
Szivembe hatott be a nap tüzi gyilka,
Óh jaj nekem!

Elbájol a láng, az erő, a dicsőség,
Elperzseli szívemet a szerelem,
De véres iszonyt fed e fényteli bőség,
Óh jaj nekem!

Ah vér van a napban, a büszke tetőkön
Árad patakokban a vér sebesen,
Envérem ömölt ki a légi mezőkön,
Óh jaj nekem!

Lemenőben a nap, ez a vérpiros alkony;
Az üdvöt, a lángot eltemetem,
Szivembe lopódzik az éjszaka halkan…
Óh jaj nekem!

Komjáthy Jenő: Uj Józsue

I.

Kiragadom az időbül,
Ami soha el nem évül.

Megragadom azt a percet,
Ami soha le nem perceg.

Elragadom azt a hangot,
Mi a szívből szívbe hangzott.

Fölragadom azt a lelket,
Kit igazság szomja kerget.

Elragadom, föl az égig,
Kit fensége le nem szédít.

Kiragadom a világból,
Kiben eszme tüze lángol.

Azt a lángot istenkézből
Leragadom, le az égből.

II.

Megállítom azt a percet,
Mi az örök órán perceg.

Beállítom a szívekbe,
Szív legyen a dolgok rendje!

Elállítom, ami múló,
Szárnyaszegett, porbafúló.

Fölállítom azt a szobrot,
Nagy-merészen égbe rontok.

Megállítom azt a percet,
Maradjon az üdv itt veszteg!

Komjáthy Jenő: Ábrándos fiú

A milliókat átöleltem,
Átkarolám a végtelent;
Ragyogó fényben, égdörejben
Éreztem az örök jelent.
Föllengő, óriás szivemmel
Csak üdvöd szomjuhoztam, Ember!
Bántottak s én szerettem őket,
Hímeztem álmát a jövőnek.
De szóltak ők s gúny lobogott szemökbe:
“Amért rajongsz: hiú;
Bolond vagy, és az is léssz mindörökre
Ábrándaiddal, jó fiú!”

Koszorút fontam dalaimból
És álmaimból főm köré;
És dal fakadt, virág a sírból,
Szivem vérével öntözé.
Mártírszivemmel a kereszten
Világ szivét, Istent kerestem.
Túláradó, eszményi vágyban
Embert emberré tenni vágytam.
És szóltak ők haraggal messze lökve:
“Merész álmod hiú;
Légy átkozott és számüzött örökre,
Pusztulj, te vakmerő fiú!”

De én azért most is rajongok
S átölelem a végtelent,
Felhőzik lelkem égi gondon,
Agyam lángképeket teremt;
Bántottak s én szerettem őket,
Látom szent árnyát a jövőnek.
Embert szabaddá tenni vágyom,
Meglátni Istent hőn kivánom.
S legyen, miért szivem lángokra lobbant,
Törekvésem hiú:
Rajongok, álmodom s leszek, ki voltam,
A régi ábrándos fiú.

Szenic, 1890. szeptember 21., 1892. május 2.

Komjáthy Jenő: Fejemben egy világ…

Fejemben egy világ viharzik,
Zsong, zajlik milljó gondolat;
Szellemhazába jár a lelkem,
Levetve a porgondokat.

Világok ősnyitjára lelni
Egyszer mint búvár elmerül,
A Természet mélyébe mélyed,
Szivével szívben egyesül.

Máskor meg büszke dacban égve
Az Istenekkel harcra kél,
Majd mélabúsan, mély fohásszal
Csügg titkodon, szép, csöndes Éj!

De néha meg árnyak hadával
Birkózik lelkem hosszasan;
Sohajtok földre verve fájón;
A cél mi messze, messze van!

Sikolyba tör a szív fohásza,
Fölváltva kél köny és mosoly,
A fájdalomból vad kacaj lesz,
Szilajjá lesz a búskomoly.

Ereje, fénye, bája megvan,
Legyen gyönyör, legyen panasz;
Mert szívemből tör létre minden,
Mindig magányos és igaz.

Szilaj haraggal édes ábránd,
Kéj és sirám ölelkezik…
A nagyszivűek istenálma
Ragad magával s üdvezit.

1890. szeptember 16.