Még tűz hevit engem, az égi, a régi,
Még most is a nyarat énekelem,
De szívem a zord telek átkait érzi,
Óh jaj nekem!
Nyárnak tüze, bája, az illat, a pompa
Még játszik enyelgve, kacagva velem,
Csak lelkem öröme süllyedt a romokba,
Óh jaj nekem!
Fáj most is a szívem az égi talányra,
De átok uralg az életemen,
A napot imádom, eléget a lángja,
Óh jaj nekem!
Elbűvöl az ég ragyogó szüzi titka
S fölvetni szemem’ rá még se merem,
Szivembe hatott be a nap tüzi gyilka,
Óh jaj nekem!
Elbájol a láng, az erő, a dicsőség,
Elperzseli szívemet a szerelem,
De véres iszonyt fed e fényteli bőség,
Óh jaj nekem!
Ah vér van a napban, a büszke tetőkön
Árad patakokban a vér sebesen,
Envérem ömölt ki a légi mezőkön,
Óh jaj nekem!
Lemenőben a nap, ez a vérpiros alkony;
Az üdvöt, a lángot eltemetem,
Szivembe lopódzik az éjszaka halkan…
Óh jaj nekem!
