Reményik Sándor verseit a két világháború közötti erdélyi magyar költészet legszebb költeményei között tartják számon. Sokáig elfeledett verseit már ismét értékeli a hazai irodalom is. Ebben a válogatásban 25 gyönyörű versét ismerhetjük meg.
1, Reményik Sándor: Eredj, ha tudsz!
Eredj, ha tudsz…
Eredj, ha gondolod,
Hogy valahol, bárhol a nagy világon
Könnyebb lesz majd a sorsot hordanod,
Eredj…
Szállj mint a fecske, délnek,
Vagy északnak, mint a viharmadár,
Magasából a mérhetetlen égnek
Kémleld a pontot,
Hol fészekrakó vágyaid kibontod.
Eredj, ha tudsz.
Eredj, ha hittelen
Hiszed: a hontalanság odakünn
Nem keserűbb, mint idebenn.
Eredj, ha azt hiszed,
Hogy odakünn a világban nem ácsol
A lelkedből, ez érző, élő fából
Az emlékezés új kereszteket.
A lelked csillapuló viharának
Észrevétlen ezer új hangja támad,
Süvít, sikolt,
S az emlékezés keresztfáira
Téged feszít a honvágy és a bánat.
Eredj, ha nem hiszed.
Hajdanában Mikes se hitte ezt,
Ki rab hazában élni nem tudott
De vállán égett az örök kereszt
S egy csillag Zágon felé mutatott.
Ha esténként a csillagok
Fürödni a Márvány-tengerbe jártak,
Meglátogatták az itthoni árnyak,
Szelíd emlékek: eszeveszett hordák,
A szívét kitépték.
S hegyeken, tengereken túlra hordták…
Eredj, ha tudsz.
Ha majd úgy látod, minden elveszett:
Inkább, semmint hordani itt a jármot,
Szórd a szelekbe minden régi álmod;
Ha úgy látod, hogy minden elveszett,
Menj őserdőkön, tengereken túlra
Ajánlani fel két munkás kezed.
Menj hát, ha teheted.
Itthon maradok én!
Károgva és sötéten,
Mint téli varjú száraz jegenyén.
Még nem tudom:
Jut-e nekem egy nyugalmas sarok,
De itthon maradok.
Leszek őrlő szú az idegen fában,
Leszek az alj a felhajtott kupában,
Az idegen vérben leszek a méreg,
Miazma, láz, lappangó rút féreg,
De itthon maradok!
Akarok lenni a halálharang,
Mely temet bár: halló fülekbe eseng
És lázít: visszavenni a mienk!
Akarok lenni a gyujtózsinór,
A kanóc része, lángralobbant vér,
Mely titkon kúszik tíz-száz évekig
Hamuban, éjben.
Míg a keservek lőporához ér
És akkor…!!!
Még nem tudom:
Jut-e nekem egy nyugalmas sarok,
De addig, varjú a száraz jegenyén:
Én itthon maradok.
Egy szívnek, mely éppúgy fáj, mint az enyém, 1918. december 20.
2, Reményik Sándor: Akarom
Akarom: fontos ne legyek magamnak.
A végtelen falban legyek egy tégla,
Lépcső, min felhalad valaki más,
Ekevas, mely mélyen a földbe ás,
Ám a kalász nem az ő érdeme.
Legyek a szél, mely hordja a magot,
De szirmát ki nem bontja a virágnak,
S az emberek, mikor a mezőn járnak,
A virágban hadd gyönyörködjenek.
Legyek a kendő, mely könnyet töröl,
Legyek a csend, mely mindíg enyhet ad.
A kéz legyek, mely váltig simogat,
Legyek, s ne tudjam soha, hogy vagyok.
Legyek a fáradt pillákon az álom.
Legyek a délibáb, mely megjelen
És nem kérdi, hogy nézik-e vagy sem,
Legyek a délibáb a rónaságon
Legyek a vén föld fekete szívéből
Egy mély sóhajtás fel a magas égig,
Legyek a drót, min üzenet megy végig
És cseréljenek ki, ha elszakadtam.
Sok lélek alatt legyek a tutaj,
Egyszerű, durván összerótt ladik,
Mit tengerbe visznek mély folyók.
Legyek a hegedű, mely végtelenbe sír,
Míg le nem teszi a művész a vonót.
3, Reményik Sándor: Csak így…
Hogy mért csak így:
Ne kérdezzétek;
Én így álmodom,
Én így érzek.
Ilyen messziről,
Ilyen halkan,
Ily komoran,
Ily ködbehaltan,
Ily ragyogón,
Ily fényes vérttel;
Űzött az élet,
S mégsem ért el.
Menedékem:
A nagy hegyek,
Az élet fölött
Elmegyek;
S köszöntöm őt, ki zajlik, és pihen:
Én, örök vándor, s örök idegen.
4, Reményik Sándor: Tükrök törvénye
Hogy a mi lelkünk szépítő tükör,
Egymást szépítjük meg:
Az meglehet.
Nem baj.
Így tükrözi a Szent Anna-tava
Sokszor még mélyebben a mély eget.
Mi nem tükrözünk mást, mint lényeget.
És azért ez a látás így igaz,
Ha egy-egy vonástól el is tekint.
Mi látjuk egymást, nem ahogy vagyunk,
De látjuk örök mivoltunk szerint.
5, Reményik Sándor: A parti sziklák
A költő szólna – és így kezdené:
Vas-túskók ezek, ős-gátak ezek,
Ők s a tenger méltó ellenfelek.
De én láttam e sziklák sebeit,
A sötét sebeket,
A fantasztikus repedéseket.
S hallottam a víz-vájta kavernákban
Lentről feldübörögni
A lassan mégis győztes elemet.
S tudtam: az idő csak neki segít,
Őt pártfogolja csak.
A parti sziklák szertemállanak.
És nem lesz ebben semmi nagy dolog.
A szikla vére: egy kevés homok
Naponta elpereg.
Csak morzsák hullnak, nem kolosszusok.
Nem loccsan égig a tenger vize
És elmarad a tragikus bukás.
Anonymus se lesz, ki feljegyezze,
Ha véget ért a felmorzsoltatás.
6, Reményik Sándor: Ahogy lehet
Fogcsikorgató türelemmel,
Összeszorított szájjal –
Krisztus-követő bús próbálkozással,
Majd daccal, lobbanóval,
Fojtott igével és visszanyelt szóval,
Tenyérrel, mely sima örökké,
Csak a zsebben szorul ököllé –
Keserű, tehetetlen nevetéssel
Békülve meg akármi rendeléssel –
Nem csodálkozva már – és csodálkozva mégis,
Hogy rajtunk ez is, az is megesett:
Hordozzuk, testvéreim, ezt a hordhatatlan,
Kínszenvedést virágzó életet.
Ahogy lehet…
Megalkuvás zsoltárát énekelve,
Végtelen rabmenetben csak megyünk,
Nincs semmi fegyverünk,
Fegyvertelen a lelkünk lázadása,
Pedig a vérünk minden csöppje vágyik,
Vágyik a Péter vad mozdulatára,
Amikor Istenének védelmében
A Málkus fülét hirtelen levágta.
Kik vagyunk mi?
Ó, nem az Alázat,
Csak a megalázottság fiai.
Nemzedékek büszke hídfői közt
Görbülő ív, görnyedő átmenet:
Testvéreim, bizony nem élünk jól mi,
Nem apáinknak tetsző életet.
De aki máskép tehetne helyünkben,
Az vesse reánk az első követ!
Minden percünk kínzó kiegyezés:
Ahogy lehet…
Testvérem, korcs hős, alkuvások hőse,
Félbenmarad, megmásul mondatod?
Egy szikra talán mégis zengve pattan
Lángörvényből, mely benned kavarog.
Dagadnak benned árvizes erők,
Zúdulna niagarás zuhatag:
Elégedj meg, ha megtöltesz belőle
Kristálytiszta vízzel egy poharat.
Visszaszorítnak, hátrább, egyre hátrább,
És amit hagynak, egyre kevesebb:
Hát vesd meg lábad ott, ahol megállhatsz,
S azt mentsd, azt a talpalatnyi helyet,
Szikrát a tűzből, cseppet a folyóból,
A töredéket eltört mondatodból,
Minden megmaradt árva keveset:
Ahogy lehet…
Láttad a Karsztok szirt-sivatagában
A liliputi termőföldeket?
Pár négyzetméter – amit a lavina,
A kőgörgeteg könnyen eltemet.
S a Karsztok boldogtalan magvetője,
A földmívelés madárijesztője
Ezt a kis humuszt mégis szereti,
Kicsi kőkeritéssel keríti.
Pedig szinte sírjának is kevés.
Ó, karszti sors; ó, karszti temetés…
Te is, testvérem, karszti sorsodat
Fogadd el, s védd meg karszti földedet,
Azt a sírodnak is kevés humuszt,
Azt a pár négyzetméternyi helyet,
S azt a fölséges Isten-lábnyomot,
Mit a lavina minden rohama
Eltörölni még sohasem tudott.
Védd ezt a talpalatnyi telkedet,
Cserépkancsódat és tűzhelyedet,
Utolsó darab száraz kenyered!
De azt aztán foggal, tíz körömmel.
Démoni dühvel és őrült örömmel –
Ahogy lehet…
Ahogy lehet…
1935. április 11.
7, Reményik Sándor: Jégvirág
Mint egy kísértet, hófehérbe’
Az ablakomon megjelen.
Egy ibolyának lelke tán,
De illattalan, színtelen.
Rám néz sóhajtalan panasszal:
Talán én téptem le tavasszal.
Talán egy harangvirág lelke,
De rajta jégből a lepel.
A haranglábat: karcsú szárát
Nyáron – talán én törtem el.
Isten szavát elnémítottam.
Most itt van, – s megszólal legottan!
Talán egy őszirózsa lelke,
De kísértetesebb fehér:
Ereiben megdermedett
A nyári nedv, az őszi vér.
Tekintetem reszketve méri:
Nem tudom, mit vétettem néki!
Holt virágokat ablakomra
Így fest a lelkiismeret,
S a halottakat mutogatva
Kérdezi rendre: Ismered?!
Ibolya, csengettyűke, rózsa!…
Tél van, éjfélt ütött az óra!
Bocsássatok meg, drága holtak,
Kezemtarolta bús mezők,
Inkább nem tépek több virágot,
Ó, csak adjatok pihenőt!
Ha majd a nyári réten járok,
Eszembe juttok: jégvirágok!
8, Reményik Sándor: Mi mindíg búcsuzunk
Mondom néktek: mi mindíg búcsuzunk.
Az éjtől reggel, a nappaltól este,
A színektől, ha szürke por belepte,
A csöndtől, mikor hang zavarta fel,
A hangtól, mikor csendbe halkul el,
Minden szótól, amit kimond a szánk,
Minden mosolytól, mely sugárzott ránk,
Minden sebtől, mely fájt és égetett,
Minden képtől, mely belénk mélyedett,
Az álmainktól, mik nem teljesültek,
A lángjainktól, mik lassan kihűltek,
A tűnő tájtól, mit vonatról láttunk,
A kemény rögtől, min megállt a lábunk.
Mert nincs napkelte kettő, ugyanaz,
Mert minden csönd más, – minden könny, – vigasz,
Elfut a perc, az örök Idő várja,
Lelkünk, mint fehér kendő, leng utána,
Sokszor könnyünk se hull, szívünk se fáj.
Hidegen hagy az elhagyott táj, –
Hogy eltemettük: róla nem tudunk.
És mégis mondom néktek:
Valamitől mi mindíg búcsuzunk.
9, Reményik Sándor: Hová??
Haza? Hová???
Hová indul ez a vonat?
Hol van még otthonom?
Hol vár egy meleg hangulat?
Nem hely az otthon
S nem hely a haza –
De lélek s álom
S varázs a régi arcokon
S bűbáj az őszi fákon.
De letépve mindenről a varázs
S a bűbáj mindenről letépve,
Tekintsek bár a földre le,
Vagy fel az őszi égre.
Honvágy sír bennem, mérhetetlen
Honvágy – nem hely után.
A lelkemet vesztettem el – –
Azért nincsen hazám.
1938.
10, Reményik Sándor: Gyógyíts meg!
Én Istenem, gyógyíts meg engemet!
Nézd: elszárad a fám
A testem-lelkem fája…
De épek még a gyökerek talán.
A tompa, tunya tespedés alatt,
Gyökereimben: érzem magamat,
És ott zsong millió melódiám.
Én Istenem, gyógyíts meg engemet!
Hiszen – nem is éltem igazában.
Csak úgy éltem, mint lepke a bábban,
Csak úgy éltem, mint árnyék a fényben:
Rólam gondolt roppant gondolatod
Torz árnyékaképpen.
Egy kóbor szellő néha-néha
Valami balzsam illatot hozott.
Akkor megéreztem: ez az élet,
S megéreztem a Te közelléted, –
S maradtam mégis torz és átkozott.
Én Istenem, gyógyíts meg engemet.
Én szeretni és adni akarok:
Egy harmatcseppért is – tengereket.
S most tengereket látok felém jönni,
És nem maradt egy könnyem – megköszönni.
11, Reményik Sándor: Fiaimhoz
Idők ormán döng már a léptetek,
Lelkemből-szakadt álmok,
Versek, ti harsonák, amiken át
A süket végtelenbe felkiáltok.
Fiaim ti, – lehulló életemnek
Fölemelkedő folytatásai!
Közöttetek fogok majd egykoron
Az Isten színe előtt állani.
Ott állok majd és körbe mutatok:
Nézd Uram, ezeket.
Ezek az utam mérföldkövei,
Az utamé, mely hozzád vezetett.
Értük bocsásd meg félszeg életem,
Helyettem ők éltek, szerettek,
Ne úgy arassak, ahogy én vetettem,
De ahogy ők vetettek.
12, Reményik Sándor: Vissza
Én nem tudom: hova.
Én nem tudom: mire.
Én nem tudom, hogy ki után.
Csak vágyom, vágyom –
Talán egykor élt életem,
Talán sosem élt életem után.
Vágyom, vágyom –
És nem tudom, e vágy
Előre néz, vagy vissza:
A reménység, vagy az emlékezet
Felbuzgó talajvizét issza.
Vágyom, vágyom –
Én azt hiszem, hogy vissza.
Így vágyhatik a kinyílt és csalódott
Virág bimbókorába –
Így vágyhatik a meglett és megrendült
Férfi gyermekkorába –
Így a kipattant rügy a fába vissza –
Így a fa gyökerébe –
Így nemzet a talán valaha volt,
Talán sosem volt ősi dicsőségbe –
Így vissza, vissza
Egyetlenegy nagy fehér békességbe
Az össze-vissza tarka sokaság –
Istenbe vissza,
Vissza, vissza
A teremtett és megromlott világ.
1935. április 18.
13, Reményik Sándor: Az életfához kötve
Mióta élek, rajtam rabbilincs van.
Az életfához kötött láncos eb:
Én a végtelen, havas pusztaságba
S az örök csillagokba kémlelek.
Ködbe-kövült ős-rengeteg ölén
Gyémánt-jégcsapos ezüst házeresz…
Eb-testbe zárt lelkem, vigasztalódj,
A szabadság valahol arra lesz.
Néha álmomban arra loholok
Szimatolva, a szabadság nyomán, –
S megrészegülve égi szeretet,
És égi szépség titkos illatán.
Az életből egy-egy nyom kivezet,
Egy darabig száguldok a nyomon,
Aztán elvesztem, búsan visszatérek.
S álmomban is tudom, hogy álmodom.
Pedig mit konc, vagy csábítás gyanánt
Kecsegtetőn olykor elémbe vet:
Csak jobban gyűlölteti meg velem
Gazdámat, a nyomorult életet.
Táplálék, szórakozás, szerelem,
Meddő munkám, meg nem talált helyem:
Csak feszítik a végtelen felé
Fa derekára hurkolt kötelem.
A végtelen vizslája vágyom lenni.
Megőrjít ez a házőrző-szerep.
Azért nem kell már itten semmi, semmi,
Ha nem szégyelném: habzanék a szám,
S akit szeretek, megmarnám talán,
Ha vigasztal: nyugodjam bele hát.
Egyszer vagy elszakítom láncomat,
Vagy kitépem gyökerestül a fát.
14, Reményik Sándor: Az életfához kötve
Mióta élek, rajtam rabbilincs van.
Az életfához kötött láncos eb:
Én a végtelen, havas pusztaságba
S az örök csillagokba kémlelek.
Ködbe-kövült ős-rengeteg ölén
Gyémánt-jégcsapos ezüst házeresz…
Eb-testbe zárt lelkem, vigasztalódj,
A szabadság valahol arra lesz.
Néha álmomban arra loholok
Szimatolva, a szabadság nyomán, –
S megrészegülve égi szeretet,
És égi szépség titkos illatán.
Az életből egy-egy nyom kivezet,
Egy darabig száguldok a nyomon,
Aztán elvesztem, búsan visszatérek.
S álmomban is tudom, hogy álmodom.
Pedig mit konc, vagy csábítás gyanánt
Kecsegtetőn olykor elémbe vet:
Csak jobban gyűlölteti meg velem
Gazdámat, a nyomorult életet.
Táplálék, szórakozás, szerelem,
Meddő munkám, meg nem talált helyem:
Csak feszítik a végtelen felé
Fa derekára hurkolt kötelem.
A végtelen vizslája vágyom lenni.
Megőrjít ez a házőrző-szerep.
Azért nem kell már itten semmi, semmi,
Ha nem szégyelném: habzanék a szám,
S akit szeretek, megmarnám talán,
Ha vigasztal: nyugodjam bele hát.
Egyszer vagy elszakítom láncomat,
Vagy kitépem gyökerestül a fát.
15, Reményik Sándor: Fagyöngyök
Ha könny a gyöngy:
A fagyöngyök az erdő könnyei,
Parányi könnyek, mozdulatlanok,
Fák sudarára fagyott sóhajok,
Az erdő gyöngybefagyott bánata,
Élősködők, mint minden bánat,
Amely az élet üterére támad
És lassan, észrevétlen
Felszürcsöli vérét a büszke fáknak.
16, Reményik Sándor: A tücsök birodalma
Már szól a tücsök,
Újra megjelent,
“Átvette csöndes birodalmát”
Oly nesztelenül, mint a május,
Virágzó almafák alatt.
Átvette birodalmát;
Ez a királyság!
A legszentebb és a legboldogabb.
Miniszterei öreg almafák,
Diófák benne a papok,
Galagonyabokrok a katonái.
Adója millió virágszirom,
Magasból mélybe pergő.
Polgára minden fűszál, falevél,
Polgárjoga: a csend,
Alkotmánya: teljes testvériség.
Zászlaja holdsugár
És címere az ég, a csillagos.
Már szól a tücsök,
Újra megjelent,
Átvette csöndes birodalmát,
Én is ez ország polgára vagyok,
És semmi másé.
Üdvözlégy, Uram, Fejedelmem,
Csendország királya, Tücsök!
Hódoljon neked ez a költemény!
17, Reményik Sándor: Augusztus, nyárutó
Augusztus, nyárutó…
A Göncöl tengelye,
Mint roppant égi óramutató,
Némán, merőn mutat már ősz fele
Kigyúlt hajók
Suhannak át az égbolt tengerén,
Némán, szorongó szívvel nézem én
Ott fenn egy fagyos, zuzmarás ajak
A forró csillagokra rálehel, –
S hullnak, mint itt lenn a falevelek.
A csillagok hamarabb kezdik el…
Mi jön? Mi megy?
Mi hull le még?
Nem volt a csillaghullásból elég?
Kigyúlt hajók
Suhannak át az égbolt tengerén,
Jelek, csodák…
Némán, szorongó szívvel nézem én.
Egy új teremtés reggele előtt
Ez tán az Isten vajúdó, szent láza
És itt lenn nincs, aki megmagyarázza.
1920.
18, Reményik Sándor: Egy rügy a naphoz
Örök fény, mit akarsz velem?
Mondd, mért csaltál elő
A fénynemjárta jótékony homályból?
Aranyfogóval mért kényszerítettél
Elhagyni bűvös rejtekhelyemet?
Mit akarsz velem, örök napmeleg?
Öntudatlanság alvó éjjeléből
Felsajgó öntudatra
Riasztón mért vertél fel engemet?
Azt akarod, hogy levél legyek,
S reményzöld ruhám’ átüsse a jég,
Ha forró május tikkadt alkonyán
Hirtelen, tompán megdördül az ég?
Azt akarod, hogy levél legyek,
És nyári napok gyötrelmes során
Megbarnítson majd perzselő heved,
S hazámtól, fámtól eltépjen az ősz?
Mit akarsz velem, örök napmeleg?
Vagy talán abban nyugodjunk mi meg,
Mi hervadásra ítélt levelek,
Hogy forró, gyilkos órán árnyat adtunk
Valakinek, ki megpihent alattunk?
19, Reményik Sándor: Az eljövendőt várom…
Már ledőlnek a lelkem tornyai,
Miket a hiúság emelt,
És porrá teszek minden cifra házat,
És pusztasággá teszem e kebelt,
Hol főlehajtva bujdos az alázat.
E kongó pusztaságban, végtelen,
Csillagtalan, adventi éjeken
Várom az eljövendőt.
A költőt.
Az egyetlent, az igazit, nagyot,
Akinek én csak szolgája vagyok,
Aki majd tűzzel, lélekkel keresztel
És hódít lanttal, karddal és kereszttel,
Őt várom, őt, az igazit, nagyot,
Mert én fáradt vagyok,
Mert én gyenge vagyok,
S ó, mert nem én vagyok az igazi!
Az én bíborom: ronggyá foszlik el,
Az én aranyam: ónná folyik szét,
Nekem a mennyországom is pokol,
S a szivárványom csupa szürkeség.
Az én muzsikám: “vén cigány” zenéje,
Én érzem: ez a vég.
Az eljövendőt várom.
És egyengetem az ő útjait:
Fogékony, izzó szívekre találjon!
S én majd megnyugszom, ha lábához tettem
Kopott lantom és kopott csatabárdom.
20, Reményik Sándor: A völgy felett
Itt holdarany,
Itt holdezüst
Leng mindenütt
Mint könnyű füst,
S a fákat glóriázza.
Oly rezzenéstelen a némaság,
Amint a titkok titkát magyarázza.
Oly mély a völgy.
A völgybe lenn
Valahol messze tombol a patak,
Útját a kőbe dübörögve vágja.
Ide fel
Nem hat el
Hangjából csak egy árva, kósza nesz:
Vezeklő lélek ima-mormolása.
Lelkemben minden összeolvad:
Minden, mi volt, mi van, s mi lesz.
Oly altató, oly zsongító,
Oly békéltető ez a messzi nesz.
Oly jó így állani a völgy felett,
S hallgatni bölcsen és betelten
A mélységben kavargó életet.
Hohe Rinne, szebeni havasok, 1925. szeptember
21, Reményik Sándor: Oroszlánketrecben
Nagyot lökött a végzet rajtam újra,
Orvul lökött meg, alattomosan,
S vettettem fenevadak ketrecébe.
Fenevaddá nőttek meg a férgek –
A láz ködében nőtt a vízió.
Arra virradtam: – gonosz éber-álom –
Hogy oroszlánok kerülik körül
Nesztelen roppant macskalépteikkel
Leterített mezítlen testemet.
Hörgő morgással karmuk mutogatják
És vicsorítják szörnyű fogsoruk.
De mellettem állt az Idomító,
A Szelidítő próbált ostorával:
A Tudomány. És fényes fegyverekkel
Verte le rólam a bősz bestiákat,
Amikor sunyin ugráshoz lapultak.
S a zordon ketrec kellősközepén
Imádkozott egy másik Géniusz,
Alázattal az eget ostromolta,
És zörgetve kért bebocsáttatást,
Amíg én lázban Istent káromoltam.
S egyszer csak intett a szabadulás.
1934. szeptember 24.
22, Reményik Sándor: Sziklák
A kősziklákat mindíg irigyeltem,
Kik állnak büszkén, mozdulatlanul,
Állják a villámot, ha rájok sujt,
S a harmat csöppjét, ha fejökre hull.
Számukra soha sincs “talán”, se “hátha”,
Mint dogmák állnak, oly konok-keményen,
Mint zord, erős és önhitt férfiak,
És hófuvásos, sivatag-nagy télben
Fejükön csipkés jégből a sisak.
A kősziklákat mindíg irigyeltem.
A kemény szót most megtanulom én is,
De szívem bánja, mit kimond a szám,
Ajkamon éles az ige, mint a kard,
De belül egy hang kérdez: “igazán?”
S a lélek ernyedt, tompa, szárnyszegett.
Már megtanulok én is síkraszállni,
S nem hajigálni kő helyett kenyeret,
S lenni kőszírt, mely int és fenyeget,
Kőszikla, mit meg nem ingat semmi.
Kőszikla, min a csákány eltörik.
Ó, de belül fáj keménynek lenni!
23, Reményik Sándor: Takarodó
Kilenc óra.
Nagymessze szól:
Takarodó.
Túl a világon és az éjszakán
Egy vidám angyal fújja valahol
Századokon, évezredeken át
A trombitát.
Gúlába igazodnak fegyverek.
Imára kulcsolódnak a kezek.
Háborúság után
Egy csendes éjt az Isten mégis ád.
Takarodó
A vágynak és a vérnek,
És minden harcnak és tülekedésnek.
És békesség
És békesség
A közelvalóknak s a messzeségnek.
A csillagok is behúnyják szemük,
Én is behúnyom a szemem velük.
Áll a világ.
Úgy hallgatjuk a békült trombitát.
Nagymessze szól.
Egy vidám angyal fújja valahol
Századokon, évezredeken át.
A világon s a sötétségen át.
Háborúság után
Egy csendes éjt az Isten mégis ád.
Takarodó…
1933. március 29.
24, Reményik Sándor: Özvegy
Nevetni szívből újra megtanult.
S mert Nyár van még: a ruhája fehér.
De lelkében, a legbelső szobában,
Minden élőnél erősebben él
Az ifjú isten, aki tovaszállt,
Ki ajándékba kapta a halált,
Hogy férfi helyett csillaggá legyen:
Örök szépség és örök szerelem.
A lelkében, a legbelső szobában,
A virágait rendezgeti szépen:
Ezt névnapra, ezt kézfogóra kapta,
Ezt viszontlátáskor, ezt búcsúképen…
Ó mennyi, mennyi virágot kapott!
Pedig be kurta volt a földi éden.
Pár hétig tartott a paradicsom.
S most lányos asszony-lelkében pihen
Az ifjú hős, de nem ravatalon.
Élő erő és ható hatalom.
Fény, aki mellett árnyék a világ.
Emberarcok, hegyek és tengerek
Csak tükrök, mikben ő jelenik meg,
S kinyilatkoztatja folyton magát.
A megözvegyült lélek-palotán
Férfiak is, kérők is járnak át.
Tán akad, aki hosszabban tanyázik.
De ki eljut az utolsó szobáig,
Az a küszöbről némán visszafordul
És úgy oson el lábujjhegyen, loppal.
Ki merne vívni azzal a halottal?
25, Reményik Sándor: Az igazi
Az élet-erdőn eltévedtem,
Elvesztettem magam.
Önnönmagamat veszítettem el:
Az egyetlen, az utolsó erőt,
A végső mértékét minden dolognak.
Kialudt a világ világossága,
És megfakultak a föld színei,
Mert tőle függtek mind: önnönmagamtól.
Mert tőle kapta fényét az arany,
Szilárdságát a vas,
Édességét a méz,
Rózsaderengését a szeretet,
Fekete mélységét a szomorúság.
Elvesztettem magam.
Azóta nincsen íze, ereje,
Se fénye, teljessége semminek.
Az örömömnek nincsen magassága,
S be sekélyke víz a szomorúságom,
Holott, ha bánat, – hát tenger legyen!
Elvesztettem magam.
S most önmagamnak Diogenese:
Elmegyek megkeresni magamat.
Végigmegyek a roppant élet-erdőn,
Be-bevilágítok a fák közé,
Szakadékok peremén meg-megállok,
Virágkelyhekbe és emberszemekbe
Vetem kutató lámpám sugarát,
Nagy fennszóval megkérdem mindenektől:
Egy elveszett lelket láttatok-e?
S felelnek fák és szakadékok,
És virágkelyhek és emberszemek:
Sohase láttuk őt.
Hát te talán találkoztál vele?
Te is álmodban láthattad csupán
Szegény lámpásos ember, magadat
Mély-bánatúnak, magas-öröműnek,
Vas-erejűnek, hajnal-szerelműnek:
Igazinak!
1925
Több száz verset olvashatsz a költőtől a Reményik Sándor versei gyűjtőoldalon.