Ebben a bejegyzésben összegyűjtöttünk 50 szép magyar verset a magyar költészet kedvelőinek. A válogatás szubjektív alapon történt.
1, Ady Endre: A föl-földobott kő
Föl-földobott kő, földedre hullva,
Kicsi országom, újra meg újra
Hazajön a fiad.
Messze tornyokat látogat sorba,
Szédül, elbúsong s lehull a porba,
Amelyből vétetett.
Mindig elvágyik s nem menekülhet,
Magyar vágyakkal, melyek elülnek
S fölhorgadnak megint.
Tied vagyok én nagy haragomban,
Nagy hűtlenségben, szerelmes gondban
Szomorúan magyar.
Föl-fölhajtott kő, bús akaratlan,
Kicsi országom, példás alakban
Te orcádra ütök.
És, jaj, hiába, mindenha szándék,
Százszor földobnál, én visszaszállnék,
Százszor is, végül is.
2, Vörösmarty Mihály: Éj és csillag
Éj vagyok, te csillag,
Fényes és hideg,
Én setét a bútól
S vágy miatt beteg.
Általad homályom
Fájva összereng,
Míg fölötte arcod
Istensége leng.
Szép sugáraidtól
El nem alhatom,
Mégis éber kínnal
Hozzád álmodom;
Fel kivánom vinni
Amit rejt a hit,
A föld gyermekének
Édes titkait,
Mit nem esküdött szó,
Nem sugott ajak,
Amit bánat és éj
Gondolhattanak.
Fel kivánom vinni
Gyászos arcomat,
Hogy világosabb légy
Árnyékom miatt.
S mint inkább leendek
Bútól fekete,
Annyival dicsőbben
Kezdj ragyogni te.
El kivánok veszni
Fényben általad:
Érezzem csak egyszer,
Egyszer lángodat.
1841. január 10.
Még több száz magyar költőt találsz a Híres magyar költők oldalunkon.
3, Juhász Gyula: Anna örök
Az évek jöttek, mentek, elmaradtál
Emlékeimből lassan, elfakult
Arcképed a szívemben, elmosódott
A vállaidnak íve, elsuhant
A hangod és én nem mentem utánad
Az élet egyre mélyebb erdejében.
Ma már nyugodtan ejtem a neved ki,
Ma már nem reszketek tekintetedre,
Ma már tudom, hogy egy voltál a sokból,
Hogy ifjúság bolondság, ó de mégis
Ne hidd szívem, hogy ez hiába volt
És hogy egészen elmúlt, ó ne hidd!
Mert benne élsz te minden félrecsúszott
Nyakkendőmben és elvétett szavamban
És minden eltévesztett köszönésben
És minden összetépett levelemben
És egész elhibázott életemben
Élsz és uralkodol örökkön, Amen
4, Reményik Sándor: Kegyelem
Először sírsz.
Azután átkozódsz.
Aztán imádkozol.
Aztán megfeszíted
Körömszakadtig maradék-erőd.
Akarsz, egetostromló akarattal –
S a lehetetlenség konok falán
Zúzod véresre koponyád.
Azután elalélsz.
S ha újra eszmélsz, mindent újra kezdesz.
Utoljára is tompa kábulattal,
Szótalanul, gondolattalanul
Mondod magadnak: mindegy, mindhiába:
A bűn, a betegség, a nyomorúság,
A mindennapi szörnyű szürkeség
Tömlöcéből nincsen, nincsen menekvés!
S akkor – magától – megnyílik az ég,
Mely nem tárult ki átokra, imára,
Erő, akarat, kétségbeesés,
Bűnbánat – hasztalanul ostromolták.
Akkor megnyílik magától az ég,
S egy pici csillag sétál szembe véled,
S olyan közel jön, szépen mosolyogva,
Hogy azt hiszed: a tenyeredbe hull.
Akkor – magától – szűnik a vihar,
Akkor – magától – minden elcsitul,
Akkor – magától – éled a remény.
Álomfáidnak minden aranyágán
Csak úgy magától – friss gyümölcs terem.
Ez a magától: ez a Kegyelem.
5, József Attila: Mama
Már egy hete csak a mamára
gondolok mindíg, meg-megállva.
Nyikorgó kosárral ölében,
ment a padlásra, ment serényen.
Én még őszinte ember voltam,
ordítottam, toporzékoltam.
Hagyja a dagadt ruhát másra.
Engem vigyen föl a padlásra.
Csak ment és teregetett némán,
nem szidott, nem is nézett énrám
s a ruhák fényesen, suhogva,
keringtek, szálltak a magosba.
Nem nyafognék, de most már késő,
most látom, milyen óriás ő –
szürke haja lebben az égen,
kékítőt old az ég vizében.
1934. október
6, Tóth Árpád: Esti kertben…
Esti kertben űlünk
Hallgatag,
Csend csobog körűlünk,
Halk patak,
Mint szomoru fűzfák szelíd domboldalban,
Halk patakra halkan
Hajlanak.
Fönt a szép ezüst ég
S hold lobog,
Istenem, leszünk még
Boldogok?
Kebleden a fejem:
Jó volna örökké ezen a kis dombon
Szívedet hallgatnom,
Hogy dobog.
1913.
7, Petőfi Sándor: A farkasok dala
Süvölt a zivatar
A felhős ég alatt,
A tél iker fia,
Eső és hó szakad.
Kietlen pusztaság
Ez, amelyben lakunk;
Nincs egy bokor se’, hol
Meghúzhatnók magunk.
Itt kívül a hideg,
Az éhség ott belül,
E kettős üldözőnk
Kinoz kegyetlenül;
S amott a harmadik:
A töltött fegyverek.
A fehér hóra le
Piros vérünk csepeg.
Fázunk és éhezünk
S átlőve oldalunk,
Részünk minden nyomor…
De szabadok vagyunk!
Pest, 1847. január
8, Babits Mihály: Karácsonyi ének
Mért fekszel jászolban, ég királya?
Visszasírsz az éhes barikára.
Zenghetnél, lenghetnél angyalok közt:
mégis itt rídogálsz, állatok közt.
Bölcs bocik szájának langy fuvalma
jobb tán mint csillag-ür szele volna?
Jobb talán a puha széna-alom,
mint a magas égi birodalom?
Istálló párája, jobb az neked,
mint gazdag nárdusok és kenetek?
Lábadhoz tömjén hullt és arany hullt:
kezed csak bús anyád melléért nyult…
Becsesnek láttad te e földi test
koldusruháját, hogy fölvetted ezt?
s nem vélted rossznak a zord életet?
te, kiről zengjük, hogy “megszületett”!
Szeress hát minket is, koldusokat!
Lelkünkben gyujts pici gyertyát sokat.
Csengess éjünkön át, s csillantsd elénk
törékeny játékunkat, a reményt.
9, Kosztolányi Dezső: Kedves
Te meghalsz, kedves, s nem tudod, ki voltál,
álarcodat magadra szoritod,
s nem tudja senki, hogy voltál titok,
hogy voltál nékem ismeretlen oltár.
Úgy mégysz el innen csöndbe, lopakodva,
élő titok egy még nagyobb titokba.
Mert jönni fog egy egész-kicsi ősz,
napos, ártatlan, fáradt, graciőz,
kis fákkal és kis bárányfellegekkel
és végtelen és bús, akár a tenger,
és megkuszálja hullámos hajad,
szemed alá rak szarkalábakat.
S egy délután, ha ülsz az ablakodnál,
ijedve kérded: micsoda zenél?
És este búgni, bőgni fog a kályha
és künn az utcán fújni fog a szél.
Te sírva szólitod a Véghetetlent,
s felelni fog a föld és a göröngy.
Megütsz egy billentyűt s a hangja elzeng,
és összetörsz, mint gyönge-gyönge gyöngy.
1912
10, Dsida Jenő: Meghitt beszélgetés a verandán
Csodálatosan békés délután.
Benne van teljes életünk.
Ülünk egymással szemben,
beszélgetünk.
Egyszerű és jó vagyok,
mint világ fölött lebegő
madár. Te átlátszó vagy,
tiszta, mint a levegő,
mint üvegkorsónk friss vize,
melyen átcsillan a nap.
Én szomjas vagyok
s te nem tagadod meg tőlem magadat.
11, Arany János: Poétai recept
Gyöngy, harmat, liliom, szellő, sugár, villám,
Hajnal, korom, szélvész, hattyu, rózsa, hullám,
Délibáb, menny, pokol… ha mind egybevészed:
Recipe – és megvan a magyar költészet.
Adj hozzá, ha tetszik, mintegy fölöslegül,
Holdsugárt, amelynek illatja hegedül,
A remény húrjából ezüst szakállakat,
És fond lángostorrá, mint esőszálakat.
A kétségbeesést álomhabnak véljed,
Takarja be a nap a sötétlő éjet,
Rózsád szeme légyen a roppant ég boltja,
Melyből egy meteor a tengert kioltja.
S ha ez mind nem elég: bundára hasalván
Pislants a leányra egy laposat, csalfán;
Fújad a tilinkót szedtevettés szájjal,
S kenje meg Apolló fürteidet…
1852.
12, Madách Imre: Szélhárfa
Szélhárfa a költő keble, ha
Némán, magába zárva áll,
Sok szép daleszme szunnyadozva,
Mint a virág bimbója vár.
S ha illatos szél lenge csókja
Hoz rája rózsalevelet,
Megcsendűl ím a hárfa hangja
És zeng édes lágy éneket.
Ha jő az ősz fagyos szelével
És sárga lombot hord legott,
Gyászos rokonság érzetében
A hárfa húr is felzokog.
De hogy ha Istennek haragja
Viharzik a szent hon felett,
Mi hárfa volt, most vész harangja
És felsikolt és megreped.
13, Radnóti Miklós: Tegnap és ma
Tegnap hűs eső szitált s a térdelő
bokorból bíborban bútt elő
és lassan vonult a réten át
két fölpattant ajku szerető;
és ma bősz ágyuk, tapadó kerekekkel,
gőzölgő katonák jöttek reggel,
homlokukat rohamsisak ótta,
erős illatok szálltak utánuk,
férfisorsunk nehéz lobogója.
(Jaj szőke gyerekkor, de messzire szálltál!
ó, hóhaju vénség, téged sem érlek el!
a költő bokáig csúszós vérben áll már
s minden énekében utolsót énekel.)
1936.
14, Móra Ferenc: Hajnali dal
Amint éjféli órán
Az álom szárnya ért:
Álmomba jaj, de jó volt,
Az isten tudja, mért.
Lezárt szemmel bolyongtam
Egy kertbe valahol,
Az isten tudja, merre,
Az isten tudja, hol.
Lezárt szemem szelíden
Csókolta valaki,
Az isten tudja, hányszor,
Az isten tudja, ki.
S ahányszor karja átfont,
Ahányszor csókja ért:
Mindég egy könnye hullott,
Az isten tudja, mért.
1900.
15, Gárdonyi Géza: Éjjel a Tiszán
Feljött a hold a Tiszára.
Csend borult a fűre, fára,
Szeged alatt a szigetnél
áll egy ócska halász-bárka.
Holdvilágnál fenn a bárkán
halászlegény ül magában:
ül magában, s furulyál;
furulyál az éjszakában.
A Tiszára a sötétség
gyászfátyolként terül hosszan;
gyászfátyolon a csillagok
csillogdálnak gyémántosan.
Talán épp a bárka alatt
lenn a vízben, lenn a mélyben,
fekszik egy nagy halott király,
halott király réges-régen.
Koporsója arany, ezüst,
s vasból van a burkolatja.
És a hármas koporsóban
a király a dalt hallgatja.
16, Csokonai Vitéz Mihály: Egy rózsához
Nincs tavasszal, nincs se nyáron,
Mint te, olyan rózsaszál;
Még nagyobb díszt nyerne Sáron,
Csak te ott virítanál.
Rózsaszínnel játszadoznak
Két virító arcaid,
Rózsamézzel harmatoznak
Csókra termett ajkaid.
Látta kellemid Citére.
Látta és irígykedett,
Hogy pirosló lába-vére
Képeden büszkélkedett.
Hófehér tekintetednek
Hajnalán nyílásba jött
Rózsaszálacskák ferednek
Tiszta téjhabok között:
Szűz mellyed fehér ölére
Ők is úgy mosolyganak,
Mint mikor rózsák tövére
Gyöngyvirágot raktanak. –
Rózsa vagy te, rózsa lészel,
Rózsa még a selymed is:
Jaj, de bezzeg kínra tészel,
Hogyha van tövisked is!
Rózsa! engedd, hadd heverjek
Éltető bokrodba már,
S édes árnyékodba nyerjek
Fészket én, rideg madár.
1793.
17, Kaffka Margit: Csend
Én nem tudok
A csendről, melybe száz forró titok
És jövendő viharok lelke ébred;
Hol nászát üli száz rejtett ígéret.
A csendről, melyre mennydörgés felel,
Idegzett húr most, oh most pattan el,
Vagy fölzengi a nagy harmóniát,
Az életet, az üdvöt, a halált,
Mindegy! Valami jönni, jönni fog!
– Ily csendről nem tudok.
De ismerem
Hol bús töprengés ág-boga terem,
A csonka mult idétlen hordozóját,
Sok, sok magános, lomha alkonyórát,
Melyből a szótalan, közömbös árnyak
Vád nélkül, halkan a szívemre szállnak,
S a szívnek várni, – várni nincs joga, –
Úgy jő a holnap, ahogy jött a ma,
Míg percre perc születni kénytelen,
– E csöndet ismerem.
1905.
18, Móricz Zsigmond: Magyar fa
A rámcsodáló arcok szembefordúltak,
a hódoló szemek fejszét meredeznek,
a szavazó szájak pereatot üvöltenek.
Magyarságom életalmájáról,
le akarják hámozni a magyart.
Magyarnak: alma, embernek: gyümölcs;
szabjátok; vágjátok, zúzzátok,
minél mélyebbre juttok, annál almább:
a legmélyén, a kis barna magban,
az egész terebély almafa ott van s
ágadzik, bogadzik, leveledzik s
gyümölcsöz nektek.
Nyugalmukban megzavart boldogok
az Igazság tömérdeksége tövén
galyakra, levelekre, a harasztra esküsznek.
Igazság mind: igen,
de az Igazság hulló törmelékei,
árnyékában tengődő igenek.
A fa enyém, az egeket verő,
melynek ágain madarak fészkelnek
s gyümölcsén élnek. A fa enyém
s ti mindenek, övéi és evői,
én vagyok a Fa.
És létem kiterítem, jöjjetek,
gyönyörködjetek, vígadjatok,
lakmározzatok rajtam!
1920. február
19, Szendrey Júlia: Sejtelem
Tavasz van és a szabadban járok
Lesütött fővel csendesen,
Gondolatim, mint elröppenő álmok,
Úgy elmosódnak kétesen.
Fejem fölött az ölelkező ágak
Szerelmes enyelgéseit
Nem nézem én, inkább alatt az árnyak
Kísértetes rezgéseit.
Talán azért van igy, mert nem sokára
Nyugodni ott lenn fogok én,
Keblem kihülve és szemem bezárva
A sir mélységes fenekén.
Nem háborítva semmi földi zajtól
Megsemmisülve porlani,
Megmentve végre az élet bajától
Ködpáraként eloszlani.
Jól sejtek-e?… vagy tán csalódom ismét,
Miként csalódtam annyiszor:
Hasztalan várva, hogy az élet terhét
Itt hagyni rám került a sor.
Igy lesz-e ismét?… s még az életkedvnek
Lepkéje is majd visszaszáll,
Kedveért a néhány virágkehelynek
A mit lelkemben még talál?
1861.
20, Somlyó Zoltán: Szerelem
Elloptam egy arcot valahonnan.
Honnan?… Honnan?…
Én már azt nem tudom.
Elindultam vele valamerre.
Merre?… Merre?…
Előre az uton.
Elviszem a szívembe valameddig.
Meddig?… Meddig?…
Amíg kisüt a hold.
S az égi fénybe megcsudálom:
Álom!… Álom!…
Mint minden, amim volt.
21, Benedek Elek: Angyaljárás után
– Csak egy baba? Egyéb semmi?
– Elég nekem éppen ennyi.
Ezt sem kértem Jézuskától,
S lám, ő elküldte magától.
– Karácsonyfád volt-e néked?
– Volt ám, s olyan szépen fénylett!
Aranydió, alma rajta,
S még játék is volt alatta.
– Játék is volt? Mutasd nekem!
– Csak volt, nagyapóka lelkem.
A szent estén játszogattam,
Aztán másnap…
– Nos, nos, másnap?
– Aztán másnap
Egy árvának odaadtam.
22, Gyóni Géza: Örök szépség
Szép vagy, mert szépnek látlak.
Vihar csak engem tépett.
Hamvas, mosolyos képed
Marad örök rózsásnak.
Szép vagy, mert szépnek látlak.
Könny, átok engem éget.
Szemed csodás kékjének
Könny mérge meg nem árthat.
Szép vagy, mert szépnek látlak.
Frissnek, örök üdének
Magasztal minden ének
S mohón minden szint rád rak.
Tőled, ne félj, nem lopnak
Az évek ifjúságot,
Fényt, lángot rád bocsátok –
S szép vagy, mert úgy alkotlak!
23, Pósa Lajos: Hallod-e, hallod-e?…
Hallod-e, hallod-e?
Régi galambod szól:
Húzd le azt a gyűrűt,
Húzd le az ujjadról!
Küldd vissza, rubintom,
Annak, a ki adta –
Meglátod, meglátod:
Nem lesz áldás rajta.
Elmegyek majd érted
Virágfakadáskor,
Hajnali szellőben,
Madárdaloláskor.
Megyek, mint a galamb,
Párjához sietve –
Elrepülünk együtt
Egy tündérszigetre.
24, Zigány Árpád: Száll a fecske…
Száll a fecske, csicsereg:
Tücsköt, legyet keresek;
Öt kis fiam éhezik,
Mind az öt sokat eszik;
Fogok nekik legyeket,
Aztán hazasietek.
Amim van, nekik adom,
Számból meg is itatom:
Mindnyáját fölnevelem,
Mindnek gondját viselem;
Mire ősz lesz, szárnyra kelnek.
Messze délre elrepülnek.
25, Czóbel Minka: Csillagok
Zúg a havas erdő magas koronája
Éjszaki szél rajta veszett tánczát járja.
Elszáradt levelek csörögnek a szélben,
Rémek keringnek a fátyolos nagy éjben.
Ezer titokteljes, ösmeretlen hangba
Bevegyül a holtak rég elnémult hangja
Nevemen szólitnak, halkan rám nevetnek
Lágy ölébe hívnak csendes enyészetnek.
Már kézen ragadnak –
im, a tulsó végről
Lefoszlott a fátyol a nagy ködös égről.
Előbb csak egy csillag halk sugárú fénye
Majd beolvad a köd tiszta csillagfénybe.
Ezer csillag ragyog le a havas földre,
Hó alatt megmozdul jövő tavasz zöldje,
Elszállnak a holtak, ég, s föld ujra éled
– Nem, még nincs ideje –
ismét tart az élet.
26, Kölcsey Ferenc: A reményhez
Vad óceánnak mély hullámain
Vergődöm én és küzdöm a szelekkel,
S ah, képed minden este, minden reggel
Felém leng a két hajnal szárnyain.
Szelíd Remény, jobb kor szebb napjain
Mosolygva jöttél lángoló szemekkel,
De most borongasz barna fellegekkel,
Mint búcsuzó hölgy férje karjain.
Idv néked igy, ha mindent elvesztettem,
Ha tengerhabként duzzad bánatom,
Ne légyek elhagyatva, légy mellettem.
Ím újra vészek árján hányatom,
Süvöltve röppen a vihar felettem,
S remegve száll rád végpillantatom.
27, Endrődi Sándor: Árva madár…
Árva madár tévelyeg a magasban –
Én istenem, beh magamra maradtam!
Sivatag lett nekem ez a szép világ,
Beborulva látom minden csillagát.
Hol vagytok ti boldog álmok, víg napok?
Csüggedt lelkem romok között andalog,
Magam is rom! – Kiket egykor szerettem:
Bús árnyakként suhannak el felettem.
Vészes éjjel villám csapkod a romra –
Mintha néha még lelkem is ragyogna:
Lángba borul egy-egy emlék tüzétül,
De azután még jobban elsötétül.
Minden álom, minden emlék fáj neki
S gyászénekét összhang nélkül tördeli:
A távolból úgy hangzanak dalai,
Mintha sírna, sikoltozna valaki.
28, Sárosi Árpád: Ezüst kapu
Várt már, a végső élet-állomás.
Nem volt szava komoly marasztalásra.
Ki menni készül, itt e partokon
Mi kedves néki, mindenét elássa.
Alattam vizek békés mélyei.
Podgyászom nem sok, ócska, csonka nóták,
Hervadt nyarak fakó emlékei,
Egy vágy, amelyből sosem lett valóság.
Hajómra vártam. Az ezüst kapu
Az örök-utnak szárnyait kitárta:
Hagyj visszanézni, aki hiva-hivsz,
Csak még egyszer, a ködbe hullt világba.
S te összefogtad bünös két kezem,
Szegény podgyászom szines rendbe szedted.
Mesébe szőtted az ezüst kaput,
Az élet ágyát ujra megvetetted.
29, Reviczky Gyula: Tavaszodik…
Tavaszodik már az idő,
Beköszönt a napsugár.
Lelkem édes gondolatja
Fönt, a felleg-honba’ jár.
Nem tudom, de olyan édes
Még a bánat is nekem,
Kék egével, napsugárral
A tavasz ha megjelen.
Kedves ábránd langy fuvalma
Vonul át a lelkemen.
Szép világ van, azt regéli,
Messze, túl a tengeren.
S hallgatom, bár ismerem jól,
Milyen az a szebb haza.
Halkan intek: Voltam én már,
Voltam én ott valaha!
Az a súgár, az az illat
Nem idegen énnekem;
Ha sivár az élet útja:
Gyönyörűnek képzelem!
30, Zajzoni Rab István: Csalatkozás
Csak álmodám, hogy szép az élet,
Mert lelkem sirva látja már,
Hogy rózsakoszorúja fölött
A fergeteg pusztitva jár.
A bibor levelek lehullnak,
A tavasz fénye eltünik,
S a cserjelomb királyi fészke
Dalával végkép megszünik.
Erdő, mező borongó ködnek
Hordozza szürke táborát,
Mely annyi tündérszép virágnak
Emészti édes illatát!
Elhágy szivemnek égi lángja,
A gondok örvényébe száll,
S a láb, mely eddig szabad bércen,
Most rablánc gyürüjében áll.
De kínos ily csalatkozás!
Hogy szép az élet, álmodám,
És te, ki alkotál, teremtő,
Tán benned is csalatkozám.
31, Sáfáry László: Szerelmes lány
Szerelmes lány rohan az éjszakában,
édes, édes virágom,
keresi eltűnt kedvesét.
Széles mezők,
szűk sikátorok,
merre vittétek lépteit?!
Igazság, szívünk piros reménye,
hová hullt fiatal harcosod?!
Jaj, talán rácsok mögött gondol a rügyező fákra,
jaj, talán golyó ütötte égő homlokát!
Segítsetek, széles mezők,
szűk sikátorok!
Szerelmes lány siratja eltűnt kedvesét az éjszakában.
Édes, édes virágom!
Bomlott hajában sírnak a csillagok.
Ajánljuk még a 19 legszebb szerelmes magyar vers című válogatásunkat is.
32, Tompa Mihály: Tavaszdal
Darvak röpülnek át
Kinyilt folyók felett,
Hirdetve hangosan
A várt kikeletet;
És bár a föld kopár,
Szinetlen a vidék,
Kéken sugárosan
Mosolyg alá az ég.
A földben élni kezd
Ezer mag és csira,
S kibúni vágy a nap
Meleg sugárira;
Lombos lesz a liget,
Virágos a mező,
S ezer vidám gyönyört
Talál az érező.
Óh csak nekem jöend
Hiában a tavasz;
Az én virágomat
Nem adja vissza az.
33, Bárd Miklós: A nóta vége
Azt mondod: rossz volt, megveted,
Találsz te hűbbet, jobbat, szebbeket.
Túladva rajt’ magadat jobbnak érzed,
Kitisztul ez a fellegterhes élet
És nem ígéz egy gonosz hatalom.
S a nóta vége: – jön egy fuvalom,
Egy fuvalom, mi illat,
Egy sóhaj, ami tikkadt,
Szikrák lobbannak ki a képzeletből,
S az elszenderült posványos vizekről
Lengve, lebegve, mint a lidércek,
Jönnek, s az álmot űzve igéznek
A tűzszemű vágyak…
És sírnak a hűbbek, a jobbak, a szebbek,
Mert az érzékek emlékeznek.
1931.
34, Tóth Kálmán: Maradjon ez…
Maradjon ez sejtelemnek,
Fél igaznak, fél álomnak,
E szót, mely már ajkadon van,
Nekem soha ki ne mondjad.
Csüggjön az ott, mint a rózsán
Csügg a napvilágos harmat,
Én meg, mint a beteg lepke,
Hadd várjak rá, hadd szomjazzak.
E fél öröm, fél bánatban
Igy vagy te szép, igy vagy legszebb,
Kedvesedet búban látva,
De tudva, hogy: érted szenved.
S igy vagyok én legboldogabb,
Igy könyörgve lábaidnál,
Mikor a miért könyörgök,
Ah, az az üdv megvan immár!
35, Bajza József: Őszi dal
Köd borong; száll a daru
Zúgva fenn az égen;
Száll s meleg hazát keres
Déli messzeségen;
Néki ott virít a hon,
Hol nincs tél az ormokon.
Sárga a virágbokor,
A lomb hervadandó;
A mit látsz, oh föld fia,
Hamvatag, mulandó.
Gyarló létből a kebel
Jobb hazába esdekel.
Szív, beteg szív, itt az ősz;
Lombjaid lehulltak,
S többé földileg neked
Ők ki nem virúlnak;
De ne szálljon bú reád:
Lelsz te is majd más hazát.
36, Gulyás Pál: Egy csengetés
Csengettek az ajtón, kinéztem
az érckukucskálón keresztül:
egy kisfiú állt ott előttem,
felnézett rám gyémánt-szemestül.
Ugyanolyan volt két szeme,
mint az én fiamnak, a mása
volt az a pár fekete szem,
ugyanolyan fekete lámpa.
Nyíló virág volt a kezében,
virágokat árult, könyörgött, –
s én bevágtam az ablakot
és mormogtam rá, mint az ördög.
Egy kis idő mulva már
nem állt ott, a tér hallgatott.
Csak a márciusi harangok
hirdették a vasárnapot.
37, Reichard Piroska: Némán
Azt álmodtam, hogy már nem élek
s nem élsz te sem;
egymástól távol, idegen temetőn
fekszünk némán.
Fekszem holtan és sirok élő könnyeket,
mert hosszú utakat jártunk be együtt némán,
hosszú órákig néztük egymást
hangos szavaink között némán,
hosszú éjeken át lestem,
fülemet a csendre tapasztva
morajló utcák torlaszán keresztül
megfeszült fájdalommal, vakon, süketen és némán
távoli lélekzeted s titkos gondolatod…
S most minden szavam itt ég bennem,
egész életem itt zokog némán,
s egymástól távol, idegen temetőn
alszol örökre, álmodom örökre némán.
Nyugat, 1929/21. szám
38, Kerényi Frigyes: Szerelmi pör
Édes leány, hamis leány,
Szivem panaszra kél –
Te csókolódtál lenge nád,
S hitetlenné levél!
Dalom csak félve reszketett
az első csók elé
S szép ajkidon azt jó korán,
Más boldog föllelé.
Ki volt e más? pirítsalak
Leányka általa,
Kivalljam-e? a kellemek
Igéző angyala.
Ezt eltagadnod nem lehet:
Hisz csókja árulón,
Öröklő fényben tündököl
Bűbájos arczidon.
39, Garay János: Kettős bú
Szivem, szivem! te bútalan,
Mivé levél?
Haj, ifju bár, kéj és öröm
Benned nem él!
Csak egy leány, csak egy haza
Volt e kebel szent birtoka.
Oh lány, epedve száll feléd
Pillantatom;
Oh hon, oh szent, ölelve tart
Fiúkarom;
De ah, lánykám meghalva rég!
Hazám fölött borús az ég!
Két veszteség, két fájdalom
Búm ingere,
S ketté olvad nehéz szivem
Gyászéneke:
Téged könyez, te szép leány!
Érted vérzik, hazám, hazám!
40, Verseghy Ferenc: Barátnémhoz
Szedgyük a’ rózsát, valahol pirúlni
láttyuk útunkban, szeretett Barátném!
Még kinyíltt arcczal tövis ágaikrúl
ránk mosolyognak.
Melly ma bűbájos kebelét ajánlya,
holnap elhervad. Soha jobb üdőre,
a’ mivel kínál nevető szerencsénk,
el ne halasszuk.
A’ jelenlévő egyedűl sajátunk
A’ jövendővel bal eset parancsol,
melly irígységbűl örömünkbe szokta
önteni mérgét.
1806.
41, Salamon Ernő: Sötétség előtt
Hallgatag árnyakban karikázik falakra a délutáni tűz,
a kopott összevissza faragott asztal felett a csönd üzen a lámpaüvegről,
kék edények vízzel a tűzön, búcsúznak a némuló órák,
a húgom valami kicsi dalt énekel a hazaszeretetről.
Olyan szomorúság oson a zárt ablakok sötétülő szemén a távoli égről,
a rosszul záródó ajtó minduntalan hidege újra meg újra ijesztget,
rongyok terülnek mosatlan padlón, recsegnek rozoga székek,
az ellenséges ég vastag patakban fagyó beteg ködöket eresztett.
Durva pokróc fogadja testem magára, szememen megakadt
az új sötét a méla órák élén, álldogálást, hűvös csodavárást
kerülgeti fojtó bánat s oktalan keserű bánat, hiába várni…
mert két hónapja nem vágattam hajat, fél éve hiába keresek állást.
1933.
42, Bányai Kornél: Árnyak
Járok elsüllyedt tájakon, a porban,
erdők alá futó, mély utakon.
Síró hangokkal, fanyar illatokkal
utamba áll a szürkülő vadon.
Csillag vonul magasban és az erdőn
mint két riadt madár röpül szemem.
A forrás is ijedten jő a földből.
Giz-gaz, bokor, megannyi rejtelem.
Erdők alól, mik bennem is csiráznak,
neszek mozognak, elsüllyedt szavak
s mik rég avarba horpadtak: világok,
számból az éjbe felsikoltanak.
Látom magam, mint testem sejtjeit,
érzem a fákat, fák mögött a sok
rejtett erőt s rámrohannak az árnyak
mint csattogó fogú vén farkasok.
1924., Budapest
43, Karinthy Frigyes: Derengés
Vak voltam – látom a szemed
Süket voltam – hallom a hangod
Néma voltam – gügyögni kezdek,
Légy csendben, hallod?
Hallod? Torkomba zümmög
Elnyújtott, furcsa, vádoló panasz:
De messze, messze, de régi, de mély –
Hogy sír! Mi az?
Asszonyt igéző férfi búg,
Vagy ölbekúszó, gyönge gyermek?
Anyám, nem jó volt. Szülj meg újra.
Rossz voltam. Verj meg.
44, Mikszáth Kálmán: Otthon
Itthon vagyok újra, újra itthon,
Ismerősek jönnek velem szembe,
Kedves arczok, elfeledt vonások;
Gyermekkorom jut megint eszembe,
És vele a fényes álmok, tervek…
Istenem, de boldog is a gyermek!
Egykedvűen mint a pipás ember,
Ott gugol a kémény házunk felett;
Már messziről meglátszik a füst, mit
Óriási szájából ereget…
Vidám, csendes az egész ház tája,
A búcsúzó nap mosolyg le rája.
A kapuban vén kuvasz nyújtózik,
Álmosan néz a ki- s bemenőkre,
Engem látva, haragosan mordul,
Felszökik, majd egyet ásít s végre
Farkcsóválva hizeleg körültem.
Míg én állok némán, elmerülten.
Családi Kör, 1867 augusztus 11.
45, Kazinczy Ferenc: Fény és homály
Szép a felduzzadt Ares táborában
Dicső nagy tettek által fényleni;
Az érc phalanxot béfeszíteni,
S ha kell, lerogyni a vérengző csatában.
Szebb, oh szebb! a nép véneinek sorában
Hatalmas szózattal mennydörgeni;
A hont, az elnyomottat, védeni,
S elfojtani a bűnt serkedő korában.
Miklós, Erdélynek lelkes nagy polgára!
Hazád isméri szent hűségedet,
S tölgyággal koszorúzza tettedet.
Szemem vakítja fényed nagy sugára.
Nem fénylek én, s azt én nem fájlalom –
Fény s nagyvilág énnékem Széphalom.
1811., Cserey Miklóshoz
46, Jókai Mór: Tüzes szerelmi vallomás
Szerelméről beszélt nagyon Jankó;
Választottját úgy híták hogy Janka;
Nem volt ugyan valami szép lányka;
De birtoka volt igen sok bankó.
Mondta Jankó, hogy a szive mint ég!
Akár csak egy feneketlen katlan,
Melyben Janka nagysám szakadatlan
Tüzesíthet vasalókat mindég.
A mint mondja, hogy a keble lángol:
Egyszer csak kigyulad a kabátja,
Érzi szagát, a füstjét is látja:
Kigyúlt biz az a szerelmi lángtól.
Hát egy csomag gyufa volt zsebében,
Azt ő addig nyomkodta, dörzsölte,
A szerelmi vallomás hevében,
A míg egyszer lángra lobbant szépen
S Jankó urfi majd ott égett tőle.
47, Faludi Ferenc: Utra való
Ne maraszszuk, elmehet,
A mint tetszik, ugy vehet
A faképtül végbucsut,
Előtte az országut!
Hajdi! elment jó korán,
Éjfél után szaporán.
A kakas is megörült,
Vigan szóllott, hogy felült.
Minden lova rugjon fel,
A rudszege hulljon el,
Repedjen a gyeplő-szij,
Pinczetokja folyjon ki.
A forgószél kergesse,
Zápor eső vezesse,
Igen finom ember vólt,
Jó hogy tőlünk elpatkólt!
48, Pilinszky János – Könyörgés
Tág szemmel már csak engemet figyel,
mint néma tó a néma csillagot,
nem mer beszélni, szólni hozzám, mégis
ha megölném is, hinné: jó vagyok.
Szegényt, csak egyszer tudnám még szeretni!
az övé lenni, ha nem is egészen;
megváltanám egy futó, tiszta csókkal,
hisz egyek voltunk rég a drága mélyben.
Csak egyszer engedd még magamhoz vonnom,
éreznem újra félszeg, gyenge vállát,
irgalmazz meg szegénynek és nekem,
szivemben nincs már más, mint durva dárdák.
Szerelmem, lásd meg ősz haját a szélben,
kis békezászló, oltalmat keres,
oldj fel maró, magányos bánatomból,
ha senkiért, az anyámért szeress.
49, Kisfaludy Károly: Szem hatalma
Midőn bájos szemed reám tekint,
Egész létem gyönyörben olvadoz;
S bár rettegek, ha más szerelmet int,
S tömjént hódolva kellemeidre hint:
Midőn bájos szemed reám tekint,
Szivem biztos reményre lobbadoz,
S ég-föld ezer kéjben ringat megint:
Igy boldog én! nem érzek semmi kint,
Midőn bájos szemed reám tekint,
S egész létem gyönyörben olvadoz.
50, Vajda János: Se földem, se házam
Se földem, se házam nincsen,
Egy pár kéz a tőkepénzem;
Majd a szabadság harcában
Egy öles föld lesz jutalmam;
Ejh, elég lesz az nékem!
Mit nevettek, ti gazdagok?
Tán a honért csak ti haltok?
Önző volt és lesz az ember,
Haszon nélkül halni sem mer.
S a halál nem hasznotok.
Hej hogy épen a világban
Az nem harcol, akinek van!
Van ezüstötök, aranytok,
S ha a fegyvert eldobjátok,
Másutt is lehet hazátok.
De a szegény, akinek nincs
Hazájánál kedvesebb kincs;
Ha elveszti s meg nem halna,
Hiszitek-e, hogy találna
Sírján kívül szebb hazára!?…
1848.
Több ezer magyar verset olvashatsz a magyar-versek.hu oldalon.