Halottak napi versek

Reményik Sándor: Halottak napja

Halottak napja van. Az első,
Mióta döngve hullott Rá a hant.
A Sír tövében egy-egy fénybogár
Csillog. Különben sötét a határ,
S hosszú az éj alant.

Szívek, tilos a nagy világítás,
S virág sincs annyi már,
Elpazaroltuk régi ünnepen;
Egy-egy szálat visz némán, könnyesen,
Ki ma este a temetőbe’ jár.
Hiába, virág sincsen annyi már.

De egy-egy szálat letenni szabad.
S hallatni tompán, fojtottan szavunk,
És aztán: kezet fogni halkan, loppal,
Egyik halott a másik halottal:
Ó, hisz’ mi itt mind halottak vagyunk.

Kolozsvár, 1920. november 1.

Kerényi Frigyes: Halottak napján

Bús szivűek temetőbe mennek;
Oh, nekem sem ismeretlen útja, –
Kik szerettek, régen ott pihennek!

Én is, én is emlékezni jöttem!
Gondolván, ha majd a többi mellett
Síri hajlék domborúl fölöttem,

Csöndes fái közt e temetőnek
Dalaimnak meleg ismerői
Engem is meglátogatni jőnek.

Mintha sírhoz nőtt le volna lábam,
Kibeszéltem magam a hallálal
Kínnak, kéjnek rengő ostromában.

Mondám: néma népek zord királya,
Borzadalmas országod mezőin
Szívem eddig nyugtát nem találja;

Oh ne szólíts búcsuzásra, élet!
Szép szavaidból annyi nincs beváltva,
Kora volna még számolni véled!

Álmaimban adtál, s áldlak értte,
Adj a tettben is termő szerencsét,
A remény ezerszer megigérte.

Lelkem és e lantnak zengedelme
Hadd találjon viszhangot magának,
Jó s igazból bő italt az elme.

S majd ha egyszer tiszta homlokomra
“Ember ő és honfi” irva lészen,
Megelégszem; – akkor dönts halomra.

Fülöp Áron: Halottak napján

A temető gyászos homályán
Egy sugár ma is átdereng,
A kegyelet égből leszállván
Megáll a sirhalmok felett,
S zarándokol az özvegy, árva,
Szemekbe’ könny, az arcokon gyász,
S hol enyészet ül egymagába:
Templommá lesz a néma ház.

Az áldozat oltára felgyúl,
Lobog, lobog az ég felé,
Érte üdvöt esd ott messze túl,
Aki üdvét már föllelé,
Az anya árva gyermekének,
Kit e rút világon hagyott,
Atya bánatos özvegyének
Kér hő sebére balzsamot.

S a mécsek lángja egyre éled,
Bíborpalástot ölt az ég,
Köréből bűv-varázsu fénynek
A hit angyala előlép,
Szemében üdvözítő láng ég,
Feje fölött a glória,
Hangját hallja a síri háznép:
Feltámadunk – alleluja!

Meghallani az égi hangot
Siessetek siessetek!
Nekem vigaszt lám az sem adhat,
Veletek én hjába megyek,
Halottim éjjele örök,
Vállamon a síri kereszt,
Hajnal soh’sem kél a fölött,
Nap sohasem köszönti ezt.

De szent napján a kegyeletnek
Én is felgyujtom mécsemet,
S míg árnyaik körüllebegnek
Szárnyadon, bús emlékezet:
Imádkozván ím újra látom
S ontom értük hő könnyemet –
Vágyam, szerelmem, ifjuságom:
Halottaim – pihenjetek!

1885.

Ölvedi László: Halottak napján

Verőfényes, halk őszi napon
Mécsek gyúlnak itt is, amott is.
Kivirágzik sok árva halom,
Hófehér rózsák hullnak hangtalan
A szürke rögre.
Halottak napja van.

A szél zizeg, suhan zörögve,
Mint túlvilági titkos üzenet.
Hát igy lesz már bús mindörökre?
Felnézek: a nap könnyek közt nevet,
Csak a fejfák súgják a nemet.
Zokogásba fullad a szavam,
Halottak napja van.

Mit gyászolunk? hitet, szerelmet,
Egy álomnál tündéribb valót.
El nem csókolt csókot, százat, ezret,
Bűnöst, hűtlent és vérforralót.
Még ajkamon kisért illata
S nem sodorja onnét el, csak a
Vén halál maga.
Ő cirógatja ma barna hajam.
Halottak napja van.

A kóbor bánat bolyongó lelke,
Haldokló napfény hervatag őszön
– Könnyes kedvesem, jó ismerősőm –
Megsimogat lágyan, remegve.
És szivemben ragyog a mécses:
Álomrőzse, kéklő mese füst,
Itt is, ott is, kósza, dér-ezüst,
Melytől holnap tán sirom ékes.
Térdre hullok lassan, szótalan,
Halottak napja van.

Gyóni Géza: Halottak napja

Anyám: a gyász ma ünnepel.
Vigyázva lépdel a szobán át.
Vén szekrényből, mit por lep el,
Előszedi selyem ruháját.

Tarlott kertünkön áthalad.
Közel lakunk a temetőhöz.
Karján lobog a gyász-szalag;
Kezében őszirózsát őröz.

Téged is elhiv, asszonyom,
Hiszen az ő fiát szeretted.
S végig a temető-soron
Egymást általkarolva mentek.

Két drága asszony, istenem –
Akiknek én csak könnyet adtam, –
Síromhoz ül s beszél velem,
Mint bölcső felett olyan halkan.

1916.

Ady Endre: Halottak napján

Halottja van mindannyiunknak,
Hisz percről-percre temetünk,
Vesztett remény mindenik percünk
És gyászmenet az életünk.
Sírhantolunk, gyászolunk mindig,
Temetkező szolgák vagyunk!
– Dobjuk el a tettető álcát:
Ma gyásznap van, ma sírhatunk!

Annyi nyomor, annyi szenny, vétek
Undorít meg e sárgolyón…
Hulló levélt hányszor feledtet
A megváltó, a gyilkos ón!…
Óh, hányszor kell a sírra néznünk,
Hogy vigasztaljuk önmagunk –
– Dobjuk el a tettető álcát:
Ma ünnep van, ma sírhatunk!…

1899. november 1.

Juhász Gyula: Mortui…

Ha a halottak ünnepén
Minden síron kigyúlna egy láng,
A távol csillagokba félve néznék
S riadva mondanák: a föld ég!

Ha a halottak ünnepén
Minden síron egy rózsa nyílnék,
Be megszépülne ez a vén föld
És lenne rózsás temetőkert!

Ha a halottak ünnepén
Föltámadnának a halottak,
Ki merné megmondani nékik,
Hogy mind hiába éltek, haltak?

Dsida Jenő: Halottak napján

Szellemek, őszi szelek, sóhajok,
elköltözött testvérek, boldog árnyak!
Üljetek ma ti halottak-napját,
gyászünnepet értünk.

Országotoknak nincsenek határai,
nincsenek dimenziói, fájdalmai se;
mi vagyunk egyetlen rossz érzésetek,
mi balga gyászolók.

Zúgjatok ma ti halotti zsoltárt,
kéményeinket szélvihar döntse le,
holtak, testvérek, sírjatok értünk
hideg esőt!

Gyújtsatok lidérclángot házaink fölé,
melyek a mi novemberi sírjaink.
Itt várjuk fekete, nyirkos életünkből
a feltámadást.

1930.