Fülöp Áron: Karácsony-este

Szent este a karácsony-este,
Krisztus szállott alá az égből, –
Hívőnek égi üdv és béke,
Tévelygőnek hit menedéke, –
Krisztus szállott alá az égből.

Áldott est’ a karácsony este,
Angyalok szállnak alá égből,
Vigaszt hozva, sebet hegesztve,
Kárpótolva, mi el van veszve, –
Angyalok szállnak alá égből.

Boldog est’ a karácsony este,
Remény s vágy száll alá az égből,
Csüggedt lelket életre keltő,
Tépett szálat továbbra fejtő, –
Remény s vágy száll alá az égből.

Gyászos est’ a karácsony este,
Ki mindezt várja s nem leli,
Halott reményben, vágyban, hitben,
S felemelni kevés egy isten,
Mert nincs hazája mennyei!

1885.

Fülöp Áron: Halottak napján

A temető gyászos homályán
Egy sugár ma is átdereng,
A kegyelet égből leszállván
Megáll a sirhalmok felett,
S zarándokol az özvegy, árva,
Szemekbe’ könny, az arcokon gyász,
S hol enyészet ül egymagába:
Templommá lesz a néma ház.

Az áldozat oltára felgyúl,
Lobog, lobog az ég felé,
Érte üdvöt esd ott messze túl,
Aki üdvét már föllelé,
Az anya árva gyermekének,
Kit e rút világon hagyott,
Atya bánatos özvegyének
Kér hő sebére balzsamot.

S a mécsek lángja egyre éled,
Bíborpalástot ölt az ég,
Köréből bűv-varázsu fénynek
A hit angyala előlép,
Szemében üdvözítő láng ég,
Feje fölött a glória,
Hangját hallja a síri háznép:
Feltámadunk – alleluja!

Meghallani az égi hangot
Siessetek siessetek!
Nekem vigaszt lám az sem adhat,
Veletek én hjába megyek,
Halottim éjjele örök,
Vállamon a síri kereszt,
Hajnal soh’sem kél a fölött,
Nap sohasem köszönti ezt.

De szent napján a kegyeletnek
Én is felgyujtom mécsemet,
S míg árnyaik körüllebegnek
Szárnyadon, bús emlékezet:
Imádkozván ím újra látom
S ontom értük hő könnyemet –
Vágyam, szerelmem, ifjuságom:
Halottaim – pihenjetek!

1885.

Fülöp Áron: Őszi este

Őszi este, csendes alkony –
Némán ülök a tóparton,
Szomorú füz lombja hull rám,
Altató dalt zsong a hullám.

Fejemet kezemre hajtom;
Lassu szellő susog halkon:
Sok itt a kín, sok a bánat, –
A fáradtnak ágyat, ágyat!

Körülöttem táncot járnak
Ismeretlen síri árnyak,
Susogva az elmulásról,
Földi üdvről, boldogságról.

De ím amott egy kis visszfény,
Egy csillag a tó sík tükrén
Most elhal, majd ujra éled –
– Tovább, tovább, csüggedt lélek.

1883.

Fülöp Áron: Szilveszter-éjjelen

Egy galy, mely elaszott, egy lomb, mely lesárgult
Az örök vén fáról ujolag aláhullt,
Tán hogy mi fakasztá, tán hogy mi növelte,
Tehetetlen gyásszal gyászoljon felette!

Megdöbben a múló, a halandó véges:
Lám a végtelen is veszíteni képes!
S hajh, mi sírját abból egy paránynak ássa:
Útja az egésznek ama nagy múlásra.

S mintha átnyilalna egy kín eget, földet,
Hallatszanék jajja világnak, időnek,
Ama kiterjesztett erősség remegne,
S az enyészet állna gúnyosan nevetve.

De hahotán, jajjon által egy hang rezdül:
Hatalmam a sugár a teremtő mennybül,
Lényem örök nagyság szeretetben, hitben,
Urad vagyok múlás – kinek nevem Isten.

S az idő sírjára mennyei fény árad,
Újabb lombja sarjad az örök vén fának,
Mélység és magasság alleluját harsog –
Csak az enyészet ölt kétségb’esett arcot!

1885.

Fülöp Áron: Karácsonyi ének

Az angyaloknak kara zendül:
Krisztus szállott alá a mennybül!
Dicsőség fenn, a földön béke,
Megváltva világ bűne, vétke!

Hiszem, mit az égi hang hirdet:
Eloszlatja fénye a hitnek
Az éjek éjét, – meg lesz váltva
A századok örök nagy átka.

Hiszem: fajunk a gyönge, gyarló,
Bűnben fogamzott, bűnre hajló,
Pora a földnek s úr felette:
A hitben ujjá lesz teremtve.

Hiszem, hogy aki félre lépve
Mint első dobott sárt erényre,
Gáncsa volt szépnek és nemesnek:
Örök kárhozatba nem eshet!

Hiszem, hogy kié az öröklét,
Magához emeli a gyöngét,
A kétkedőt magához váltja
S mindenkinek meg lesz bocsátva.

De hogy amíg rajongtam érted,
Kacagva lelkem összetépted,
Hogy annyi ábránd, annyi álom,
Oly sok reményem holtra váljon:

Hogy olthatatlan lángban égjek
Szétfoszlott szálán a reménynek,
Bolyongva romok között járjak,
Romja közt vesztett ifjuságnak:

Hogy e bűnöd megváltva légyen,
– Bár imádkozván esdve kérem,
Hogy megbocsáthassa az Isten:
– Oh ezt az egyet – nem hiszem!

1884.

Fülöp Áron: Brekeke úr és Kurutty néne

Ez aztán a furcsa eset!
El sem hinném, hogy megesett,
Ha egy száz esztendős gólya
Maga nem beszélte vóna,
S nyomban hitet nem tesz rája
Három tücsök s hat veréb.
Elmondom hát, amint történt,
Jöjjetek csak közelébb.

Brekeke úr s felesége
Kuruttyoló Kurutty néne,
Szúnyogokra vadászgattak
Fűmagocskát halászgattak;
Káka tövén, béka várban
Minden este, hajaha –
Volt énekszó, dínom-dánom,
Hejehuja, lakoma.

Brekeke úr egy szép reggel
Az ágyából mérgesen kel,
Jobbra brekeg, balra brekeg,
A haragtól majd megreped:
Hogy ez így van, hogy az úgy van,
Hogy ő megver valakit,
Hogy ő ilyen sovány tóban
Béka-uccse nem lakik!

Brikkom-brekkem, ha haragszom,
– Igy kuruttyol: – Készülj asszony,
Mert én tovább ki nem állom,
Kivándorlunk, békapárom!
Amerika úgy sincs messze,
Csak amott túl a dombon,
Ott van boldog béka-élet,
Oda megyünk, ha mondom!

Kurutty néne ámul-bámul,
Jól értette, vagy fonákul?
De csak megy a kamarába,
Összepakol hamarjába,
Szunyogoldalt, légycubákot,
Fűmagocskát, négy szemet –
S tarisznyával, gyalogszerrel
A békapár útra ment.

Mennek-mennek, mendegélnek;
Hát egy egér jön feléjek.
Hopp, mi van a tarisznyába’?
Ide vele hamarjába!
Kurutty néne kipakolta
A tarisznyát elébe,
S a kis egér, mi benne volt,
Mind megette ebédre.

Mennek-mennek, mendegélnek;
Hát egy gólya jön feléjek;
Piros csőre kitteg-kattog,
Sárga lába tipeg-tapog –
– Tyű, de békaszagot érzek!
– Már távolról kelepel, –
Kelep, kelep, – tyű, de jó lesz
Egy kis békaeledel!

Brekeke úr, Kurutty néne,
No most itt a világ vége!
Lapu sincsen, zsombék sincsen,
Mi befedjen, mi elrejtsen.
– Jaj, de nini, mily szerencse,
Itt az egér kapuja, –
Három ugrás, kilenc bukfenc,
Beugranak hát oda.

Öreg egér zirmeg-zörmög:
– Cerrem-cirrom, mi az ördög:
De amikor megismeri,
Két tenyerét összeveri:
– Béka komám, komám asszony!
Hadd ölelem – hozta ég!
Szegény házam soh’se remélt
Ilyen ritka szerencsét!

Brekeke úr s Kurutty néne
Majd elsülyedt szégyenébe’.
El nem mondták a gazdának,
Milyen botor útban járnak.
Ironkodva, pironkodva
Kibrekegték elvégre,
Hogy ők biz a komájukhoz
Betértek egy ebédre.

No, de erre, – lirom-lárom,
Lett is aztán dínom-dánom!
Sem azelőtt, sem azóta
Nem volt annyi egér-nóta.
Ebéd után a házi úr
Kocsijába befogott,
S vendégivel – gyí te, gyí te! –
Vígan haza robogott.

A két béka haza érve
Kiállott a tó szélére;
Örömükben hálálkodtak,
Béka-módra imádkoztak;
S kuruttyolva kikiálták:
Sehonnai halálig,
Magyarország szép földéről
Más országba ki vágyik!

1896.

Fülöp Áron: Az új évhez

Mogorva vén idő mosolygó leánya
Én reám hijába mosolyogsz, hijába!
Nem epeszt, nem csábít üde ajkad csókja,
Szerelemre nem gyujt arcodon a rózsa,
Szemed hjába ontja bűvös, bájos fényét,
Olyan lettem én már, mintha nem is élnék.

Megviselt a sors a testvérid okozta,
Szívem kővé dermedt, lelkem ki van fosztva,
Egy kis virág nem sok, nem tavasz egy bimbó,
Egy vágy, egy remény tán nem is boldogító,
Szerelemből egy csöpp balzsamot hogy hintsen?
Látod te mosolygó nekem annyi sincsen!

Pedig hajh, nem is rég gazdag voltam én is,
Lelkesített vágy is, biztatott remény is,
A szerelem kelyhe színig telve állott,
Azt hittem csak nekem nyitnak a virágok,
Aztán egy mosoly – ép’ mint a tied olyan,
S egy mennyország sírja nyílt meg e mosolyban,

Útamat azóta sivatagban járva
Nem hiszek a könnybe’, nem a mosolygásba’,
Könnyü pehely lettem dúló viharszárnyon,
Jóságát nem kérem, haragját nem bánom,
A tied’ se félem, a tied’ se kérem,
Szótlan közönyössel játszadozhatsz vélem.

De százszor, ezerszer áldanálak téged,
Ha mégis megtennél egy kis szívességet:
Hogyha neked is majd teher lesz mi földi,
Arcáid rózsáit az élet letörli,
S szemfedőd tenkezed megfonta, megszőtte:
Teríts egy pár araszt reám is belőle!…

1886.

Fülöp Áron: Otthon

Minden az az ismert régi,
Ma is nyit a kert virága,
Az a vén fa ma is ott áll,
Régi törzse, koronája.

Bokor alatt, hűvös árnyban
Ott fészkel még a madárka,
Hű szerelem s örök bánat
Vegyül ma is bús dalába.

Az a kis lány – feslő bimbó –
Ma is az az ismert, régi,
Itt feledett földi angyal,
Lelke szárnya tiszta, égi.

Minden úgy van, mint elhagytam,
Nem változott semmi itt még,
– Istenem, ha én is újra,
Aki voltam, az lehetnék!

1883.

Fülöp Áron: Az én nótám

Hajh, miért születtél
Magas palotába’?
Mért nem vagy a pásztor
Mezítlábos lánya?
Nem élnél most gyászban,
Néma, nehéz búba’ –
S éjjelnap a könnyem
Éretted nem hullna.

Hajh, miért születtem
Alacsony kunyhóba’?
Mért nincs az apámnak
Bársonyos hintója?
Nem öldökölné most
Búbánat a lelkem –
S titkos éjszakákon
Nem siratnál engem!

Fiatalkori zöngemény