Minden az az ismert régi,
Ma is nyit a kert virága,
Az a vén fa ma is ott áll,
Régi törzse, koronája.
Bokor alatt, hűvös árnyban
Ott fészkel még a madárka,
Hű szerelem s örök bánat
Vegyül ma is bús dalába.
Az a kis lány – feslő bimbó –
Ma is az az ismert, régi,
Itt feledett földi angyal,
Lelke szárnya tiszta, égi.
Minden úgy van, mint elhagytam,
Nem változott semmi itt még,
– Istenem, ha én is újra,
Aki voltam, az lehetnék!
1883.
Hajh, miért születtél
Magas palotába’?
Mért nem vagy a pásztor
Mezítlábos lánya?
Nem élnél most gyászban,
Néma, nehéz búba’ –
S éjjelnap a könnyem
Éretted nem hullna.
Hajh, miért születtem
Alacsony kunyhóba’?
Mért nincs az apámnak
Bársonyos hintója?
Nem öldökölné most
Búbánat a lelkem –
S titkos éjszakákon
Nem siratnál engem!
Fiatalkori zöngemény
Azt mondják, nincs szívem,
– Igazuk van abban.
Valakinek régen
Zálogba od’adtam,
S értéktelen holmit,
Lim-lom közé vetve,
Soh’se adta vissza,
Magánál feledte.
Ha valaha egyszer
Licitálnak nála,
Felhánynak apróra
Mindent a lombtárba’,
S megperdül a dobszó:
Nosza, egyszer, kétszer:
Vajjon te rossz zálog,
Milyen áron kélsz el?
1900.
Amikor születtem megjelent az átok
S feketére festve ringó nyoszolyámot,
Ördögi mosollyal vigyorogva szólott:
Koporsód zártáig sohase légy boldog!
Amikor meghalok, tudom ismét eljön;
Ne találj nyugalmat se égen, se földön,
Kínod örök lángja égetve emésszen,
S hamuvá ne éghess, ne mégse egészen!
Betelt, – be fog telni! hanem amaz Isten,
Kiben mindig bíztam, kiben mindig hittem
Egy sugárt derített az örökös gyászra
S éjjelem beolvadt hajnalhasadásba!
Bedült sír felett is bimbó fakadása,
Hite tört léleknek, sebhedt szív áldása,
Te semmi, te minden, halálban is élet:
A te sugárod ez, isteni költészet.
Óh dühöngő átok nehéz súlya, terhe,
Kín örök lángjának égető tűznyelve
Temess, tiporj, égess, csak maradjon nékem:
Az én Istenemtől ez egy örökségem!
1885.
Kecskerágó, sárga répa –
Ennek a fele sem tréfa!
Árpád s Anti összebujnak
– Csitt te, csitt te, hallga! –
Meglapulnak, súgnak-búgnak,
Édes anyjuk hallja?
No, most segíts vén szakállam,
Hogy én tüstént kitaláljam, –
Nagy fekete kalamáris,
Sugd meg, hogy mi készül?
Fakatona, generális,
Beszéld el könyv nélkül!
Hogy mi készül, jó barátom,
Hát én mindjárt kitalálom.
Piffeg-püffög, fütyörésző
Vasút készül már ma,
S azon megyünk, ha nem késő,
Holnap Kolozsvárra.
Azon viszünk – hajtsad, vágjad! –
Vásárfiát nagymamának,
Tíz pár csókot egy huzamba –
– Hanem most már ácsi!
Ha meghallja, még elmondja
Nagy bajuszu bácsi!
1895
Büszkén kanyarga széditő magasban
A bérc szülötte, a királyi sas;
Majd a felhőkbe rejté termetét, majd
A földre szálla játszi könnyüséggel.
Bámulva szemlélték a tyúkfiak
Ormáról a boglyába halmozott
Szemétnek és igy szóltak nagyravágyón:
“Hisz szárnyat nekünk is adott az ég,
Mért ne kisérlenők meg ugy repülni!”
A hol a domb meredek s legmagasb volt,
Onnan próbáltak fölrepülni, de
Erőtlenül a földre hulla mind.
Lábát egyik, nyakát töré a másik
S jajgatva sántikált néhánya el.
A bölcs komondor kezde hahotázni
S a bénákhoz lépdelve ezt morogta:
“Lám, dőre, ki többet mer, mint a mennyit
A természet, hogy merjen, engedé.
A sas repülhet a felhők között is,
A tyúkfi csak kaparjon a szeméten!”
Szent este a karácsony-este,
Krisztus szállott alá az égből, –
Hívőnek égi üdv és béke,
Tévelygőnek hit menedéke, –
Krisztus szállott alá az égből.
Áldott est’ a karácsony este,
Angyalok szállnak alá égből,
Vigaszt hozva, sebet hegesztve,
Kárpótolva, mi el van veszve, –
Angyalok szállnak alá égből.
Boldog est’ a karácsony este,
Remény s vágy száll alá az égből,
Csüggedt lelket életre keltő,
Tépett szálat továbbra fejtő, –
Remény s vágy száll alá az égből.
Gyászos est’ a karácsony este,
Ki mindezt várja s nem leli,
Halott reményben, vágyban, hitben,
S felemelni kevés egy isten,
Mert nincs hazája mennyei!
1885.
Zajjal, pompával ünnepet nem ülök,
Csak imádságba foglalom neved,
Hogy ki egéből nekem aláküldött,
Hogy vezessen a Te áldó kezed:
Napját, a fénylőt örök sugarával
Állítsa meg feletted e napon,
S hogy a föld, menny s a rögben is van Isten:
Érezd s hidd mindig, mint ma, angyalom!
1886. szeptember 12.
A temető gyászos homályán
Egy sugár ma is átdereng,
A kegyelet égből leszállván
Megáll a sirhalmok felett,
S zarándokol az özvegy, árva,
Szemekbe’ könny, az arcokon gyász,
S hol enyészet ül egymagába:
Templommá lesz a néma ház.
Az áldozat oltára felgyúl,
Lobog, lobog az ég felé,
Érte üdvöt esd ott messze túl,
Aki üdvét már föllelé,
Az anya árva gyermekének,
Kit e rút világon hagyott,
Atya bánatos özvegyének
Kér hő sebére balzsamot.
S a mécsek lángja egyre éled,
Bíborpalástot ölt az ég,
Köréből bűv-varázsu fénynek
A hit angyala előlép,
Szemében üdvözítő láng ég,
Feje fölött a glória,
Hangját hallja a síri háznép:
Feltámadunk – alleluja!
Meghallani az égi hangot
Siessetek siessetek!
Nekem vigaszt lám az sem adhat,
Veletek én hjába megyek,
Halottim éjjele örök,
Vállamon a síri kereszt,
Hajnal soh’sem kél a fölött,
Nap sohasem köszönti ezt.
De szent napján a kegyeletnek
Én is felgyujtom mécsemet,
S míg árnyaik körüllebegnek
Szárnyadon, bús emlékezet:
Imádkozván ím újra látom
S ontom értük hő könnyemet –
Vágyam, szerelmem, ifjuságom:
Halottaim – pihenjetek!
1885.
Őszi este, csendes alkony –
Némán ülök a tóparton,
Szomorú füz lombja hull rám,
Altató dalt zsong a hullám.
Fejemet kezemre hajtom;
Lassu szellő susog halkon:
Sok itt a kín, sok a bánat, –
A fáradtnak ágyat, ágyat!
Körülöttem táncot járnak
Ismeretlen síri árnyak,
Susogva az elmulásról,
Földi üdvről, boldogságról.
De ím amott egy kis visszfény,
Egy csillag a tó sík tükrén
Most elhal, majd ujra éled –
– Tovább, tovább, csüggedt lélek.
1883.
